igaz történetek szülésről, születésről

1360. nap: A csendes fiú (férjem születése)

1360. nap: A csendes fiú (férjem születése)

Hálás lehet az égnek vagy a földnek az a gyermek, aki apját, anyját minden nap láthatja megszületése után. Nem mindenkinek adatik meg. Kinek azért, mert elhalálozik valamelyik szülője, kinek azért, mert elhagyják, de olyan is van, aki rossz korban születik, s miközben ő Ózdon jön világra, apját Miskolc–Budapest–Vác– Érsekújvár– Galánta felé viszi a vonat, mert a hadsereg azidőben foglalja el a leszakított országrészeket, s az apát besorozták katonának.

1941 telén egy asszonyka vajúdott egy ózdi kórházban, férje előbb a budapesti gépkocsizó zászlóaljnál szolgált, majd Kárpátalja megszállása volt soron, aztán Erdély visszakapcsolásához indította a katonaság. Kapott is érte Felvidéki és Erdélyi Emlékérmet. Csak éppen az egyéves kisfia rázta a fejét, amikor édesanyja bemutatta neki az ismeretlen férfit: „nem apa, nem, nem” és anyja mögé bújt.

Viktóriát apácák nevelték tanítónőnek, szülei Budapesten laktak, férje, László, tanított már tanyán, Kartalon, ezidőben pedig Ózdon. Budapesten, a Rókus Kórházban ismerkedtek meg, Lászlónak a manduláját vették ki ott, és Viki rendszeresen látogatta. Ott egyeztek meg, hogy felgyógyulás után eljegyzik egymást. 1938 nyarán megtartották az esküvőt Vikiéknél Rákosszentmihályon. Ámde éppen csak berendezkedtek Kartalon, majd Ózdon, amikor Laco (ez volt az otthoni neve) megkapta a behívóját, és ettől kezdve csak látogatóba járt haza.

Viki a szüleitől és rokonaitól távol várta első gyermekét. Édesanyja nemigen készítette fel sem a házasságra, sem a gyerekgondozásra, inkább csak énekelni, zongorázgatni szeretett, és igen jó süteményeket tudott sütni. De itt, egy idegen világban ez kevés volt, s a terhesség utolsó heteiben már nagyon szenvedett Viki. A házasságról annyit tanítottak csak az apácák, hogy engedelmes jó feleség és gondos anya legyen.

Amikor az első fájásokat érezte, rövid időre megértette anyját, aki nem akart több gyereket. Minden óvintézkedést megtett, hogy az első után többé ne kelljen szenvednie, babát tisztába tenni és pelenkát mosni. Ő azonban hiányát érezte egy testvérnek, úgy határozott, ha ilyen magányosan, félve is, neki több gyermeke lesz, és mindent megtesz értük boldogan.

Szép volt az elképzelés, de most, a nehéz órákban nagyon kellett törekednie, hogy csak a leendő kisbabát lássa maga előtt, akit szoptatni, eteni fog, aranyos ruhácskákat varr neki, s aztán jön a kistestvér is, játszhatnak együtt. Teltek az órák, egyre kevesebb ábránddal és egyre több, gyakoribb fájdalommal. Bevitték az ózdi kórházba, de az orvos nem észlelt tágulást. Egész éjjel szenvedett. Lefeküdt, felkelt, sétált, hajlongott reggelig, de még kétujjnyit se tágult. Szerdán jött be, már csütörtök este volt, s a gyerek még nem jelentkezett. Kimerülten összerogyott volna, de a visszatérő fájdalom, görcs rángatta a testét. „Gyere, kicsim, gyere, nagyon várlak, gyere, bújj elő már!”

Aztán éjfél után már szüntelen fájásai voltak, benn volt a szülőszobában, de nem tudtak segíteni rajta. Görgette magát az ágyon, fel-felkiáltott, nézte az ággyal szemközt az órát: már fél négy van hajnalban. A madám ott szunyókált a széken. Ő megszokta a szenvedő asszonyokat.

Aztán felerősödött a fájás és felkiáltott. Vizes lett alatta az ágy. A madám odanézett és telefonált. Viki hánykolódott, sírt a fájdalomtól. Jaj, hogyan lehetne ezt megszüntetni?! „Jaj, tessék adni valami fájdalomcsillapítót!” „Nem lehet, de nemsokára itt lesz a baba.”

Bejött az orvos, megvizsgálta, és elégedetten beszélt a madámmal. „Most már jöhet az első nyomás. Amikor érzi, hogy jön a fájás – fordult az asszonykához –, akkor nyomjon olyan erősen, mintha vécén ülne, és nem jönne ki a széklet. Vegyen nagy levegőt! Most!” Viki megpróbált engedelmeskedni. Nem is tudott mást, ehhez szoktatták.

„Újra! Gyerünk, erősen! – az orvos valamit csinált. – Már látom a haját. Nagy haja van. Most fordul a fej – próbált kedveskedni az orvos, de maga is nagyon fáradt volt. – Elakadt a karja. Várjon, most ne nyomjon.” Viki iszonyú fájdalmat érzett, amikor az orvos lapátkeze belenyúlt, közben újabb fájás indult. „Megvannak a karok és jön a teste is. Még egy nyomás!”

„Kisfiú!” – húzott valami véres kötelet az orvos, és igyekezett megmutatni a gyereket. Mit érez most? Megjött a kisfia. Mi lesz a neve? „Antika.” Viki semmit se érzett, kimerült volt, de próbált mosolyogni.

A gyerek nem sírt. Közben elvágták a köldökzsinórt, megszületett a lepény is, de Viki már csukott szemmel feküdt. Csak annyit érzett, hogy reméli, túl van a legnehezebbjén. Aztán hallotta, hogy a madám hangját: „Doktor úr, nem sír a gyerek.” „Veregesse meg a fenekét!” Veregette, forgatta, de a gyerek nem nyitotta ki a száját. Aztán felemelte, és látta, hogy nyitott szemmel néz szembe. A szeme mozgott, a karja, lába is. A kis szőke babának sűrű szemöldöke volt, mint apjának és anyjának is. A madám kinyitotta a szájacskát és kitörölte a belsejét. Aztán megmosdatta, de még a víztől se hallatott hangot a baba.

„Most pihenjen, megvizsgáljuk, miért nem szólal meg, aztán majd megkapja.” Elvitték Antikát, néhány óra múlva Vikit is a szobájába fektették. De csak a következő nap reggelén hozták be szoptatni. Ekkor se nyitotta ki a száját. Viki mellei mindig dúsak voltak, most duzzadt a tejtől. Ámde Antika csukott szájába nem lehetett beeröltetni a hatalmas emlőket. Hiába sírt, próbálkozott Viki, a csecsemőt nem tudta meghatni, egy cseppet se szívott. Amikor elvitték a babákat, a nővér visszajött és megtanította Vikit fejni. Bíztatta, hogy később jobb lesz, de otthon se javult a helyzet, az ifjú anya fejt és üvegből itatta hónapokon át a gyereket. Meztelen melléhez emelte, hogy legalább a kicsi kezek játékát élvezhesse, de szoptatni nem sikerült.

Amikor pedig a férjét hazaengedték néhány hétre, tervéhez hűen, a második gyermek születésének is utat adtak. Antika 41 február 14-én született, Évike 42 augusztus 2-án. Az apa erről már csak levélben értesült. 42 június 29-én a gömöri pályaudvaron bevagonírozták a férfiakat.

Kurszk után a Tim-i áttörés helyén kapott egy tábori levelezőlepot, miszerint lánya született és Évának hívják. Oroszországban voltak, minusz 43 fokkal jött a hideg tél. Két keze csuklóig fagyott volt. Egy orosz hívta be a házába és mentette meg a kezeit.

Anti továbbra is csendes fiú, majd férfi lett, zen matemetikát tanít a Buddhista Főiskolán.

D. I.

apukám születése > > >
saját születésem > > >
Csilla testvérem születése > > >
Laci fiam születése > > >
Julika lányom születése > > >
Aidan unokám születése > > >
Aiden születése anyaszemmel > > >
Tomi unokám születése > > >
Tomi születése anyaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.