igaz történetek szülésről, születésről

797. nap: Háborítatlanul kórházban

Megjelent: 2012. dec. 10.

Későn, 33 évesen találtam meg a páromat, Csabit. Nem sokáig vártunk, egy évvel később már megfogant Ginus (Pekingben, viccelődünk is mindig, hogy ahhoz képest, hogy „Made in China”, egész jól sikerült).

Aggódós, sőt parázós kismama voltam. Közben viszont mindig is tudtam, hogy szeretnék szülni: kórházban, de beavatkozások nélkül. Lassan szántam rá magam, hogy orvost keressek. Aztán elkezdtem. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű. Már akkor éreztem, hogy túl fogom hordani (anyukám is mindkettőnket két héttel hordott túl), és tudtam azt is, hogy nem könnyű megvalósítani azt, amit szeretnék.

Az első orvos arra a kérdésemre, hogy „Mi a szülésről a felfogása, hozzáállása?”, azt válaszolta, hogy „Itt nincs felfogás, hanem protokoll van”. Az asszisztense felháborodott, hogy hogy kérdezhetek ilyet. Tudtam, hogy nem ő az igazi. A második felkeresett orvos válasza: „Az, hogy hagyni kell a dolgokat maguktól menni. Tudja, fiatal koromban azt hittem, hogy majd én segítek, de azóta rájöttem, hogy nem.” Ő lett az orvosom. Nem voltam nála sokszor, de többször is átbeszéltük, hogyan szeretnék szülni.

Egy barátnőm tanácsára az Alma utcába mentünk információs hétre. A hét végére már közel lettem ahhoz, hogy otthon akarjak szülni, de a párom nagyon nem szerette volna. Én meg szerettem volna, ha ő is biztonságban érezne minket, tudtam, így fog tudni támogatni engem.

A 41. hét eleje. Kezd türelmetlen lenni az orvosom, mondja is, hogy csökken a magzatvíz, ezt már figyeljük.

A 41. hét vége, kedd. Két napot kapok még, csütörtökön muszáj elindítani. Tudja, hogy nem akarom, kedvesen, de határozottan mondja: vannak határok, hagyná, ha nem csökkenne a magzatvíz, nem romlana az áramlás. Elszomorodva megyek haza, készülök a csütörtök estére (ebben a kórházban nem oxitocinnal, hanem ballonnal indítanak, este felhelyezik, reggelre várják, hogy beinduljon).

Csütörtökön folyamatosan beszélgetek a lányommal: jöjjön, itt az idő. Napközben fájdogálok, mintha szivárogna is valami. Mire beérünk a kórházba, tízpercesek a fájdalmak. Mondom a szülésznőnek, aki leint: csak pár másodpercig tartanak? Akkor ez még nem az… Az orvos elkezdi felhelyezni a ballont, majd meglepve közli: hát kérem, itt elfolyt a magzatvíz… Akkor nem indítunk. Hazaindul, szóljunk, ha hat centinél vagyok.

Gyors CTG, mert az egy órával azelőtti nem volt túl jó. Most minden oké. Fél nyolc van. Beindulnak az összehúzódások. Eszembe jutnak az Ági mondatai, beleengedem magam a fájdalomba. Alig várom, hogy mehessek a szülőszobába, szerencsére, negyed óra múlva mehetek az alternatívba. Ekkor megvizsgál a szülésznő, és már hívja is vissza az orvosomat. Tágulok, megy minden, ahogy kell.

Keresem a nekem jót, és hamar meg is lesz: a kádban állok négykézláb, összehúzódás alatt párom forró vizes zuhanyt tart a hasamra, amikor vége, ásványvizet iszom. Jól érzem magam. Fáj, és talán egyszer még azt is mondom, hogy nem bírom, de magam sem hiszem el. Bírom, benne vagyok, én vagyok. Mi vagyunk itt hárman. A szülésznő ott van, amikor kell, de nem zavar. Nincs folytonos vizsgálat, időnként meghallgatja Ginus szívhangjait a kézi kütyüvel, és jelzi mindig, hogy rendben van, nagyon jó. Biztonságban vagyok.

Amikor eljön a kitolási szakasz, kikívánkozom a kádból. Próbálok négykézláb állni, de nem esik jól. Az orvos javasolja, hogy a nagy, kemény matracon üljön párom a falhoz, én feküdjek az ölébe. Ez jólesik. Csabi fogja a térdemet, tolja a fejemet. A szülésznő a lábamnál, az orvosom dúlába megy át, mellettem ül. Néha megsimogatja a kezemet. Nyomok. Nehezen megy, nem kapom el a ritmust. Elszédülök, nem veszek elég levegőt. Kérdezem, hogy meddig tart még (előre kértem az orvosom, hogy ha ilyet kérdezek majd, mondjon valamit). Tízre meglesz, mondja az orvosom.

Harminc perc után azt javasolja, pihenjek. Kimennek a szülésznővel pár percre (utólag gondolom, hogy megbeszélték, fog-e ez menni nekem. Hálás vagyok, hogy ezt nem előttem tárgyalták ki.) Visszajönnek, szívhang rendben, gyerünk megint. Panaszkodom, hogy azt mondta, tízre meglesz. Csabi és az orvosom egyszerre mondják: „Még van két perc!” Ez még ott, akkor is vicces volt, nevetek.

Itt jön el egy pont, amikor azt mondom, hogy nem megy. Az orvosom: „De hát minden úgy történik, ahogy szerette volna!”. Rájövök, hogy tényleg! Valahogy ez a mondat fordulópontot hoz. Pár perc múlva már Csabi mondja, hogy „Ott van a feje!”, és percek múlva, negyed tizenegykor, alig három órával később ott van a mellemen a kislányom. Ott is marad hosszú percekig, picit varrni kell (gátmetszés nem volt), de ezt nem érzem, csak simizem őt.

Aztán azért elviszik, Csabi fürdeti, de csak öt perc, és megint ott vagyunk hárman. Megérkezik a barátnőm, aki csak azért nem volt a dúlám, mert neki is pici babája van, nem tudta, hogy tud-e majd jönni. Szó nélkül bejöhet ő is. Ő segít mellre tenni, Ginus szív is rögtön néhányat. Bejönnek a szüleim, Csabi anyukája, mind megölelik a kislányom a kórház folyosóján, éjfélkor. Jólesik megosztani az örömöt.

Nem terveztem ambuláns szülést, de elképzelhetőnek tartottam, hogy hamarabb hazamegyek, mint ahogy küldenének. Ötágyas szoba, az egyetlen szabad ágy az osztályon, a zuhanyzó messze. 35 fok van kint, bent szerintem több. Csabi le sem tud ülni. Reggel már tudom, hogy megyek. Jön az orvosom, kérdi, hogy vagyok. Mondtam, hogy szuperül, mennék haza. „Ez nem börtön, természetesen, ha úgy gondolja.” Délután háromra megvan a zárójelentés, gond nélkül gyalogolok otthon fel a harmadikra.

A mai napig, három évvel később is, örömkönnyek szöknek a szemembe, ha a szülésre gondolok, ez volt párkapcsolatunk eddigi katarzisa: nem csak a fogantatás volt közös, a szülés is. Életünk legjobb élménye.

F. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.