Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1338. nap: Hegyeket mozgató (Abigél születése)

1338. nap: Hegyeket mozgató (Abigél születése)

Megjelent: 2014. jún. 4.

Évek óta olvasom a neten fellelhető szüléstörténeteket, és tudtam, hogy egyszer eljön az idő, és a miénk is idekerül.

A sok mesének (is) köszönhetően, meg talán másnak is, valahogy egyre jobban a háborítatlan szülés felé vittek a gondolataim. Sőt, egyenesen otthonszülésre készültem lélekben, ez volt az álmom. Amikor elmondtam a páromnak ezt a tervemet, már a fogantatás után, először nézett, hogy ez mit is jelent, de aztán kezdte megérteni, mi mindent adhatunk ezzel a gyermekünknek.

Aztán egyszer csak… valami más lett… valaki VAN. Egyre érdekesebb, hogy nem jön meg, a macska is elkezdett az alhasamon aludni. Vettem hát egy tesztet, de negatív lett, pedig bennem akkor is az volt, hogy talán itt van már mégis. És aztán, egy hétfői napon, ott volt a két csík, kb. hathetes lehettem. Kimondhatatlanul boldog voltam, az agyam zakatolt (mi lesz, hogy lesz, hiszen hívtuk mi őt, de valójában fix anyagi háttérrel nem voltunk felkészülve a gyermekáldásra. Nem baj, a SZERETET hívta őt, és ő jött, azonnal szinte, hogy édesapjával elhatároztuk magunkat.)

A várandósságom problémamentesen zajlott, aktívan, de ugyanakkor aluszékonyabb voltam, elkerültek a komplikációk, a reggeli rosszullétek, egy rózsaszín delíriumban lebegtem. Kb. három hónaposan találtam rá a bábákra, akik kísérték a várandósságomat és a szülést is. A gyermeket lánynak éreztük, és a neve is kialakult a szívünkben: Abigél.

Reggelente kuncogva ébredtem arra, hogy kis hegyecskét formál a pocimból. Az volt a fejemben, hogy hegyeket fog megmozgatni, mint ahogy nekünk is pár hónapunk maradt, hogy akkor behozzuk a lemaradásainkat, és viszonylag stabilitást teremtsünk számára az érkezéséig.

Talán az utolsó két hét lett picit nehezebb, lassabb, döcögősebb, de én még mindig csak sétáltam, jöttem-mentem. Arra is gondoltam, hogy talán ettől majd könnyebben fogok tágulni.

Aztán egy vasárnap, a 39. hét végén naphosszat aludtam. Érdekes volt. Mintha készülődést éreztem volna, de elhessegettem a gondolatot. Éjjel egy órakor felébredtem, szokásos, pisilni kell, és megdöbbenve tapasztaltam a vérfoltot a pizsamámon. Na, akkor… akkor most szülünk?

Hívtam Juditot, és kikérdezett, mondta, hogy igen, ez már az, elindult a folyamat. Kérte, hogy hívjam hamarosan, vagy ha valami változás áll be. Hát állt. Az addig nem érezhető fájások egy óra alatt erősödtek, vittek magukkal. Beöntés helyett a szervezetem megoldotta a tisztulást, és valahogy ott is ragadtam a vécén órákra, ott vajúdtam. Még akkor is ott ültem, amikor az egyik segítőnk megérkezett. Az nagyon jó volt, a jelenlététől is biztonságban éreztem magam. Lekuporodott velem szemben a vécé előtti folyosón, és csendben figyelt. Velem volt. Nem tudom felidézni, miről beszéltünk, a fájások csak vittek, vittek… Kicsit féltem: vajon bírni fogom?

Ezután Judit is megérkezett, teljes lett a csapat és a biztonságérzetem is. Én, a babánk, az édesapja, a segítőink és a cicáink is. Judit megkérdezte, hogy megvizsgálhat-e, vagy én kértem, már nem tudom. Kíváncsi voltam, hogyan állunk már, és nagyon jó, már 6 cm! A burok még nem repedt meg. Jól haladtunk. Érdekes volt, hogy nem esett jól semmi, sem a kád víz, amibe még hajnalban beültem, sem egy masszázs, sőt a muskotályzsályás forró borogatás sem. Csak a félhomály és a kontrakciók és az út befelé.

Egy idő után Judit finoman jelezte, hogy kisebb elakadás van a folyamatban, nem próbálnék meg felállni vagy sétálni, hátha segítünk annak a peremnek elsimulni. Az igazság az, hogy féltem. Féltem a fájdalomtól. Ki akartam menekülni, ezért a legkisebb fájdalmat hozó pózban ragadtam. Pedig picit kezdett ödémásodni a kislányunk feje, ezért kellett volna, hogy segítsek, és haladjunk előre, mindig egy-egy lépést. Szép lassan felfogtam, hogy nem lesz más út, mint kifelé, és ahhoz erősödni fognak ezek a fájások. A bábák olyan szeretettel kértek, hogy segítsek a babámnak, hogy a szívem szerint megöleltem volna őket. Hirtelen elveszett kislánynak éreztem magam, akinek segítségre és megértésre van szüksége – és pontosan ezt kaptam tőlük.

Haladtunk is.

Ezután más érzések jöttek – tolófájások. Persze, ezt megint szoknom kellett, ez is ijesztő volt. Ebben is elakadtunk. (Hm, az életemben is ilyen vagyok, megrekedek a félelemtől bizonyos éles helyzetekben – ez a szülés erre most nagy oldás volt.) Bent a félhomályos hálószobában a bábák alkottak nekem egy rögtönzött szülőszéket, azon folytattam tovább az üldögélést. Nem akartam azokat az összehúzódásokat, de azok csak jöttek rendületlenül, és nem tudtam nem nyomni.

Egy idő (sok idő) után Judit gyengéd szigorúsággal jelezte, hogy engednem kell őt lefelé, csak a fájdalom és a tolás fogja kihozni. Ők már tudták, hogy félek, de hála nekik, ebbe akkor nem mentek bele, csak biztattak. Felálltam, hátha segít, persze segített, abba az irányba, amit nem akartam… végül a szeretetteljes biztatás miatt megadtam magam: legyen, aminek lennie kell. Hogy kicsit erősebb fájdalmakat hozzunk, a hátamra kellett feküdnöm, ez meg is tette hatását, körülbelül hat-nyolc fájásra előbukkant a kislányunk, közben végig segítettek a bábák a légzésben, amivel védtük a gátamat is. Közben oldalról a párom biztató szavai és tekintete is nagyon sok erőt adott.

Amikor előbújt Abigél, egy pillanatra elkaptam Judit tekintetét, ahogy Móninak szól: „Odanézz!” …villámgyorsan tett-vett odalent valamit, és aztán se perc alatt a mellkasomon volt a baba. Nem sírt, hanem pihegett, nyöszörgött, tüsszögött. Gyorsan betakartuk néhány textil pelussal, aztán pedig a paplanba bugyoláltak minket a bábák. Lassan kezdtem felfogni, hogy tényleg megérkezett, az első gondolataim cikáztak a lelkemben: „milyen nehéz… kis lilám… milyen jó ez az illat… jé, hajas baba.” Megható volt látni a páromat, ahogy zokogva nézte a kislányát. Elöntött a szerelem iránta újra.

Miközben elláttak a bábák, megtudtam, miért is jött ki nehezen ez a kislány. Azon kívül, hogy többszörösen átcsavarta magát köldökzsinórral, még a keze is a feje mellett volt, amivel együtt már egy nagyobb körméretet kellett áttolni a kijáraton.

Hála Istennek, a Sorsnak, vagy nevezzük akárhogy, nagyon jól vagyunk. Abigélen érezhető, hogy békében született, nem sírós baba, eszik-alszik, és tündököl a nyugalomtól. A megszületése, ahogy feltartott kézzel érkezett, is azt jelzi egy kineziológus barátnőm szerint, mint a neve: hogy boldogan, ujjongva jött világra.

H. N.