igaz történetek szülésről, születésről

1319. nap: És még a levegőt is rosszul veszem (Dovi)

1319. nap: És még a levegőt is rosszul veszem (Dovi)

Sok idő telt el azóta. Én sokat olvastam és sokat gondolkoztam.

Egy bulin vagyunk. Rengeteg emberrel beszélgetek, néhányan mondják, hogy „á, nem is nagy a hasad”, meg „ez még nagyon fönt van”. Hogy miért gondolják, hogy ez jó egy nőnek terminusközelben? Aztán hét körül kezdek valami furcsa keményedést érezni. Anna barátnőm azóta is meséli, hogy rögtön látta rajtam, hogy valami történik. Én nem igazán gondolom, hogy ez az. Hiszen még jósló fájásaim se voltak. Azért kérdezgettem az embereket, hogy milyenek a szülési fájdalmak. „Á, azt tudni fogod.” Hát én most nem tudom.

Nyolc körül azért mondom Pistinek, hogy nem kizárt, hogy ma megyünk. De ő sem igazán hiszi. Annáék hazavisznek, mert ők már tudtak valamit. És mert alig tudok már járni.

Fél tíz. Zuhanyzás. De aztán is fáj. Most tényleg? Elkezdünk mérni, kb. öt-hat-hét-nyolc percenként van egy 50 másodperces összehúzódás. Pisti mérnök agyának ez nem elég rendszeres. Azért én felhívom a szülésznőmet. Ő a biztos pont. Az orvosom nem ígérte, hogy ott lesz, de ez nem is baj. Én inkább női lélekápolásra vágyom. De ő, a biztos pont közli, hogy hát, pont ma nem tud jönni, mert az unokáira vigyáz. Hidegzuhany, kétségbeesés, elveszettség. Ráadásul én döntsem el, hogy indulok-e. És majd ott szól a „lányoknak”. Aztán 11 körül végül elhatározzuk magunkat, bepakoljuk a hiányzó cuccokat a táskába, és megyünk.

Hajnali kettőkor érünk a kórházba. Az ügyeletes megvizsgál, a méhszájam semennyire sincs kitágulva. Még sok idő lesz ez. Engem azért az bíztat, hogy ez már biztosan az. Nem jöttünk hiába. Majd CTG a vajúdóban, ahova nem jöhetnek be a férjek, és feküdni kell. A szemben lévő kismama nem fekszik ugyan, és eddig három hétig én sem feküdtem, amikor CTG-re mentem. De állítólag ez most más. Annyi erőm még van, hogy ezt megkérdezzem, de annyi már nincs, hogy vitatkozzam. Már tudom, hogy ezek közül egyik sem volt szükséges. Sem a CTG, sem a fekvés közben, se az elkülönítés. Az főleg nem. A méhösszehúzódásokat meg lehetett volna állapítani, ha a fejemre néznek. Persze ahhoz két másodpercnél többet kellett volna mellettem tölteni. Ezen kívül kaptam infúzióban folyadékot. (Nem mintha a szám nem működött volna.) De az ugye kell. Mire is?

Szóval, fekszem. Fáj. Nagyon fáj. És hasmenésem is van. Pont most? Azt is később tudom meg, hogy ez normális, sőt, szokásos. Amikor kétségbeesve mondom a szülésznőnek, mond valamit megnyugtatásul, de nem azt, hogy ez majdnem mindenkivel így van. Mindenesetre baromi kellemetlen, hogy minden alkalommal, amikor ki kell mennem, meg kell várnom valakit, aki leszed a gépről, és közben mondja, hogy nem lesz ez így jó. És még a levegőt is rosszul veszem. Így nem fog elég oxigén jutni a babának.

Mindeközben Pisti az irodában pakolja a notebookját, mert ugye azt mondták, hogy menjen haza. Azt azért nem akarta, de ha úgysem engedik be másnap akármeddig, akkor legalább dolgozni tudjon az ajtó előtt. Még ha a magzatvíz folyt volna el, és amúgy semmit nem éreznék, ez rendben volna. Rendben volna? Azt azért nem mondanám, de talán megbocsátható lenne. De nekem fájásaim vannak! Amikor beértünk, voltak ötpercesek. Vajon ekkorra milyen gyakran voltak? Nem tudom. Nincs órám, nem is tudok vele foglalkozni. Csak azzal, hogy FÁJ!

Bezzeg ők tudnak azzal foglalkozni, hogy fájva, fekve lekötözve papírokat töltsek ki. Nem, még mindig nem olvastam végig. Van a szobában másik két nő. Nekik nem fáj, bár láthatóan nagyon vágynak rá. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy ezeknek itt lehet, hogy császár lesz, mert nem fáj, nekem meg ennyire. De nem bírok csöndben maradni. Aztán már nem is akarok. Hallják meg azok ott kint, hogy itt vagyok és fájok. Szedjenek már le erről az ágyról! Nem bírom! (Így utólag úgy látom, hogy hasznomra vált, hogy ilyen messze voltak, mert nem volt kérdés, hogy merek-e kiabálni. Csak a második babám születésekor derült ki, hogy ez nem is olyan egyértelmű. Egy határt átléptem.)

Aztán megjelenik a szülésznő, hogy hívjam „Apukát” (hogy én mennyire utálom, hogy így hívnak mindenkit). És lassan vegyen a levegőt! Hívom. „Gyere! – jön egy fájás, úgyhogy hozzáteszem: – Gyorsan!” Erre a gyorsanra taxit hív.

Engem visznek a szülőszobára. „Lassan lélegezzen!” Felállok. Nyomni kell!!! Kétségbeesem. Kérek fájdalomcsillapítót, de már nem adnak. Még szerencse. Hol az orvosom? – kérdezik. Nem tudom. Úgy volt, hogy az én szülésznőm szól neki, de őszintén szólva meg is feledkeztem róla. Rendben, hívják. Feltesznek az ágyra. Eltűnt a méhszáj. Kész csoda ezek között a körülmények között. Levegő!

Valahol csengetnek. Pisti jön, de nem talál. Átöltözik villámsebességgel, de nem mondják meg neki, hol vagyok. Bár csak a hang után kéne mennie. Csak áll a folyosón, de a nő eltűnt, senki sincs ott. Aztán jön mégis. Még épp időben. Elfolyik a víz. Rózsaszín. Orvos: „Pedig pont akartam burkot repeszteni.” Még jó, hogy nem tette, drága. Dovi tudja a dolgát, nem kell birizgálni.

„Jön az F. doki, már úton van. Anyuka, feküdjön az oldalára!” Nem érdekel az F. doki, ki kell nyomnom ezt a gyereket. „Haha, Eszter (itt Eszter voltam, nem is értem), még most is a humoránál van.” Nem, nem viccből mondtam. „Hát jó. Feküdjön a hátára, húzza föl a lábait, és nyomjon. De lassan vegye a levegőt, nem lesz ez így jó!”

És jön, hatalmas erővel, mindent elsöpör, ami az útjában áll. Tudja a dolgát, még ha ezzel egyedül is van. Az én szervezetem is tudja, a sok hülyeség ellenére. Felszabadító. Csak az a fránya levegő! Így kell ezt! Be, ki, be, ki, be, ki. Na, most jó. És a gátam a gyenge pont. Nem bírja. Reped. De Dovi kint van! Tényleg bennem volt! És én csak úgy járkáltam vele a városban.

Aztán oxitocin, hogy a méhlepény is biztos kijöjjön. Mert ők tudják, hogy amúgy nem jönne. Megnézhetem? Meg, persze. Felmutatják valahol messze a lábaim között. Jó, mondom. Így nem sokat látok, csak egy véres cafatnak tűnik. Elviszik valahova.

Végül F. doki is megjön. Örülünk. Jön a varrás. Egy óráig. A kitolás fél óra volt. Dovi addig Pistinél. Elviselhetetlennek érzem. Ennyi fájdalom után már nem bírok egy kicsit se. Azt hittem, már vége. És még mindig nem. Csak fogókat és drótokat látok. F. doki azt mondja, mindig mondani fogja, hogy mit csinál épp. Aztán megfeledkezik róla. Csak varr végeláthatatlanul. Szerinte olyan, mintha egy bomba robbant volna szét bennem.

Most szoptatni kéne. Odateszik mellém, rögtön rácuppan a mellemre. Mint egy kis cápa. Aú! Ha aú, akkor jó. A szülésznő szerint. Fogalmam se volt, hogy ez fájhat. Pedig még hónapokig fog fájni.

Amikor mindennek vége, én fekszem, Dovi mellettem, Pisti is velünk. Együtt vagyunk. Ez a lényeg. A testem meggyógyul. Az a fontos, hogy Dovit nem háborgatta senki, ő tudta a dolgát. A saját ütemében jött. Mert ő ilyen azóta is. Elindul, és megy. Nem áll meg, míg el nem éri a célját.

De mi van, ha a következő gyermekünk nem ilyen lesz? Ha őt bíztatni kell majd? Ha időt kell hagyni neki? Nem bízhatom a véletlenre.

Másnap meglátogat a szülésznő. Hallotta, hogy milyen ügyes voltam. Ügyes? Ez eszembe se jutott. Én nem csináltam semmit. Dovi volt ügyes, én meg rosszul vettem a levegőt.

V-N. E.

Eli > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.