igaz történetek szülésről, születésről

988. nap: Senki sem tökéletes, és mégis az! (Manka)

988. nap: Senki sem tökéletes, és mégis az! (Manka)

Tisztán emlékszem, hétfőn este rizses húst vacsoráztam. Úgy volt, hogy jönnek Ákos szülei, de végül lemondták. Kicsit megkönnyebbültem, nem volt túl sok erőm vendégekhez. Bátyámékkal skype, közben egyszer-egyszer lelassulok… Valami van. Szombaton volt a főpróba ugyan, de ez kicsit más. Még csak úgy néha lelassulok, de semmi komoly fájás. Menjünk, feküdjünk le aludni, hátha jól jön majd, hogy ki vagyunk pihenve…

Az utóbbi hetek, napok azzal teltek, hogy folyton vizsgálatokra küldenek, túl kicsi a baba, biztos nem kap elég tápanyagot, be kell indítani a szülést, nem várhatunk. Huszonnegyedikére voltunk kiírva hivatalosan, előre hozták 21-ére, de nem bíztuk rájuk, megbeszéltük pici lánykánkkal, hogy ha ő is benne van, induljon csak el bátran, már nagyon várjuk… És el is indult szépen, békésen…

Kedden hajnali három óra körül, 20-án, jó erős fájásokra ébredtünk. Ez már az… Elég jól tudtam aludni a húszperces szünetekben, Ákos mérte az időt. Már hat óra lehetett, még mindig 15 perces szünetekkel, de jöttek rendszeresen. Igyunk egy pezsgőt, de egy csepp sem ment le… Meleg zuhany? Oké, az jólesett, de semmi sem változott, tovább haladtunk szépen.

Ákos felhívta Saroltát, aki elég gyorsan meg is érkezett (legalábbis én így gondolom, de hogy igazából mennyi idő telt el, azt nem tudom, de nem is fontos)… Ekkor már nagyon máshol voltam. Olyan megnyugtató volt számomra a nappalinkban a hangulat, Sarolta jelenléte és Ákos támogatása. Sok masszázs, sok meleg borogatás, jó kis muskotályzsálya-illat… Semmire sem kellett gondolnom, csak úgy voltam. És meglepő módon valahogy nem féltem. Mindig is félős típus voltam, ettől is rettegtem. Mi lesz velem, velünk? Hogy fogok én szülni? De valahogy ezek a kérdések most nem merültek fel.

Már egész jól alakultunk, talán már kevesebb mint öt perc telt el a fájások között. Sarolta szólt, hogy lassan induljunk el, ha mi is így gondoljuk. Hát így gondoltuk. Ákos előre ment a kocsiért, mi meg szépen lassan elkészültünk, az ajtóban még összefutottunk a szomszéddal, aki egy hajrával kísért el. Kocsiban is jó volt lenni, emlékszem a kis malackára, Blanka malackája, otthagyhatta a múltkori utazásunk alatt, mondtam Saroltának, hogy ez egy jó jel… És ez is megnyugtató volt számomra.

Kórházba érve kiderült, hogy az összes papír otthon maradt, ez nem lepett meg senkit, inkább jó kedvre derített, Ákos vissza is fordult. Mi meg felmentünk a váróba, nem akartunk még bemenni… Ott táncoltunk, összeölelkezve, mosolyogtunk, örültünk, nevettünk…

Hoppá, bepisiltem! Nem, nem, biztatott Sarolta, ez bizony a magzatvíz lesz. Milyen jó, hogy otthon hagytuk a papírokat… Így erre is jutott idő. És megjött Ákos, bekopogtunk.

Elkezdődött a protokoll. Egy nem túl kedves szülésznő fogadott: „Az előbb még a váróban láttam, nemde? Szülni jött? Megvizsgálom.” Bekerültem a rendszerbe. Mindent megtettek azért, hogy kizökkentsenek, de nem hagytam magam könnyen. A vizsgálatot enyhén szólva erőszaknak éltem meg. Kértem a szülésznőt, hogy várjon egy pillanatot, mire visszakérdezett, hogy mire várjon. A férjem az ajtó másik oldaláról súgott, köhögjek közben, ez segít az ellazításban. Erre a kedves hölgy, nem kell köhögni, hogy fogja megszülni ezt a gyereket, ha ezt nem bírja ki… És mindezt olyan ridegen, el is határoztam, hogy visszalátogatok majd egyszer oda és jól megmondom neki… De halogatom, még nem higgadtam le kellőképpen.

Szerencsére megállapította, hogy tényleg szülni fogok, így átmehettünk a vajúdóba (ahol rajtam kívül még három várandós nő volt CTG-n, én sízokniban – ne fázzon a lábam –, köntösben, vajúdva, jó kis reality show lehettem nekik így a finishben. Ott vártunk az alternatív szobára és a Marikára, a választott szülésznőnkre.

Közben azért hoztak nekünk egy pár papírt, írjam alá. Mi ez, kérdezi a férjem, hol írjuk alá? Mire a megint csak nem túl kedves hölgy: „Nem maga, a felesége írja alá. Magánál lévő betegről van szó, alá tudja írni.” Én meg csak arra emlékszem, hogy valami metszés, meg császár meg gát… Ezen is túlestünk.

Jött Marika, megvizsgált. Látta, hogy nem örülök ennek, előtte is tudta, hogy nem fogok örülni neki, ezért egy meleg vizes fürdőt ígért nekem cserébe. Megengedte, hogy Sarolta fogja a kezem közben, és megvárta, hogy engedjem a vizsgálatot. Oké, tényleg szülünk. Ballagjunk át a szobába.

Ott minden szép és jó, telik a kád, beszélgetünk, jól vagyunk. A vízben nagyon ellazultam. Rám sütött a nap az ablakon keresztül. Csodálatos érzés volt. Azt nem tudom, hány óra lehetett. Hűlt a víz, lassultak a fájások, de nem akartam kiszállni. Vagy nem mertem? Nem tudom. Azért csak ki kellett szállnom, mert Marika aggódni kezdett, hogy a fürdő miatt gyengültek a fájások. És akkor el is hangzott a csodás mondat: négyig várhatunk, utána be kell adni az oxitocint.

Tik-tak, tik-tak. Óriási falióra a szobában, le nem vettem róla a szemem. Közben mantráztam a „nem tudom, mit kell tennem, nem tudom, nem megy, nem tudom, nem tudom…” Közben Marika, ez nem jó, nem erős. Hát ez semmi… és így tovább…

Ákos végig mellettem, fogja a kezem, támasztja a fejem, masszírozza a hátam. Sarolta gondoskodik az illatokról, a kényelemről, a hangokról, megnyugtató szemét keresem folyamatosan. Néz rám és mantrázza: „De tudod, Jeló, nagyon jól csinálod. Ismételd utánam, nyílik a testem, nyílik a testem.” Nagy mosoly az arcán, talán ez tartotta bennem a lelket…

Még egy vizsgálat, de azt már nem hagytam, ősi erővel téptem ki magamból a vizsgáló kezet… Így átkerültem a kevésbé kezelhető beteg kategóriába. Ez persze nem esett jól senkinek.

Végül beleegyeztünk abba, hogy átvonulunk a másik szobába, ott kaptam tiszta infúziót, magamhoz tértem magától a sétától is, beindultak a fájások, rendesen jöttek, sajnos, háton fekve, sajnos, gátat metszve, sajnos, szakadva is, de nagy örömünkre fél hét táján kibújt a pici lányunk, nem sírt, csak szuszogott, és olyan kis pihe-puha volt a pici teste, jó meleg. Nem mertem kitakarni, ránézni se, nehogy bajt okozzak. Csak éreztem magamon. És virultam. Hát ez csodálatos, gondoltam. Nem hiszem el…

Arra nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el a lepény megszüléséig, de arra viszont nagyon tisztán, hogy milyen jó érzés volt megszülni, puha, meleg, gyógyító. Meg is jegyeztem hangosan…

Manka meg csak szuszog, aztán szopizik, ó, de nagylány már! És milyen picur, tökéletes! Azt mondják, senki sem tökéletes, de ő igen.

N. J.

Annabori > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol