igaz történetek szülésről, születésről

907. nap: Születési hely: „Egyéb” (Esra születése)

Megjelent: 2013. márc. 30.

Édes és humoros volt a helyzet, ahogy az ipari negyed szomszédságában található kempingben lassan terjedni kezdett a hír, hogy észrevétlen kisbaba született…

A várandósság eseménydús és merőben más volt, mint első alkalommal. Mivel második otthonszülésem terveztem, és folyamatban volt egy országokon átívelő költözés, meg sajátkezű házfelújítás, nem fektettem sok energiát a szülésznő kiválasztásába. Egy fiatal bába vállalta, hogy lakókocsiban is kísér szülést, mi több, izgalmasnak találta. Nem tűnt fel, hogy nem érzem azt a bizonyos ősbizalmat. Vagyis nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek.

Lakókocsi: az nagyon jó ötletnek tűnt. Egy havi albérlet árából elmúlt a teher, hogy meddig béreljük lakásunk még, és egy csapásra a hazaút is nyugodtabbnak ígérkezett. Igaz, a kemping 30 km-re volt Brüsszeltől, de hát csúcsforgalomban városon belül is másfél óra a bármi bármitől. Bízzuk magunkat a sorsra.

Szóval két héttel szülés előtt volt még egy vérvétel. Utána meg a telefon: nem jó az eredmény, ismételjük meg a vizsgálatot. A vérlemezkék száma épp a határérték alatt, amúgy minden rendben, de otthon nem szülhetek. Velük nem. Vagy valami iszonyú ritka májbetegség, de nem valószínű. Köszi.

És akkor összedőlt minden. Felelőtlen se akartam lenni, meg kórházba se akartam menni. Egy sírós, hisztis, ágynak esős hét, közben két vérvétel (nem javul) meg egy véralvadási teszt (tökéletes eredmény) következett.

Végül felhívtam egy másik bábát, akit ismerősök ajánlottak. Másfél órát beszélgettünk. Vállalta, hogy kísér, ha mégis az otthon (kemping) mellett döntök. Pedig messze, messze lakott…

Megszültem a döntést, akkor megyek kórházba, ha vajúdás közben én vagy a bába ezt látjuk jónak. Pár nap alatt egész jól berendezkedtünk a kempingben, bár mindig volt valami intézni való. Jaj, végső attakként még a derekam is beállt, na, mondom, lehet, hogy ez a bébi mégis mást tervez, így nem lehet szülni. Pihenés, mély figyelem magamra, meggyógyult az is. Találkozás a bábával: a hálára emlékszem, és hogy bizalom ébred bennem vállalásától.

Majd az első nyugodt, napozós, semmittevős nap hosszú idő után. Este kardamom magos csokipudingot főzök. Valahogy ezt kívánom. Aztán éjfélkor lefekszem épp, amikor elmegy a magzatvíz. Első gondolatom: neee, én nem szülök most. Alszom. És azzal a svunggal el is aludtam. Előtte azért még egy gondolat a kardamom állítólagos fájáskeltő hatásáról, meg egy SMS a bábának, férjemtől.

Ötkor kontrakciókra ébredek, de vagy fél óra, amire megállapítom, hogy három és fél percesek. (Mert belealszom.) Sűrűn járok a vécére, ürül minden, erre fel is ébredek. Körbesétálom a tavat (ha már itt van ebben a hülye kempingben), kapaszkodósan, lélegzősen. Elborít valami lepel, ami rám terül, ha kint sétálok is, gyakorlatilag egy kuckóban vagyok.

Vissza a kocsiba, Tódor ébred, reggelizik, én bent állok, támaszkodom, nyögök. („Nem, Tódor, nem ehetsz csokikrémes kenyeret reggelire.” „De, Papa, ehet, már megengedtem neki.” Olaszos tempó. Meg: „Miért sírsz, Mama?” „Csak szülök, kicsim, nem sírok.”)

És tényleg: szülnék, de ugyanaz van, mint legutóbb. Képekben gondolkodom, nem tudok semmit verbalizálni, érzem, hogy mire volna szükségem, de nem jön ki a számon. Nincs is kinek. Kis vér jön, és én nagyon megijedek.(Az Apa telefonon tudósít, a bába ebből már gyanítja, elkésik… Dugó, persze, reggeli csúcs.)

Nyomnék, de hogy? Állni jó, de nem stabil póz, hogy kapjam el? Nyolc óra negyvenkor beesik a bába. Rám néz: „Nyomj nyugodtan!” „De nem kényelmes!” „Kell szülőszék?” „AHA!” Konkrétan bependeríti a lakókocsi egy négyzetméterére, ő alig fér már be (dagi), én végre leülök, és egy icipici nyomás után nézem a lányomat, pontosabban az arcát. Hallom, mondják, hogy akár ki is tolhatom. Jó. Tartom, fogom, ahogy kijön. Ez így olyan magától értetődő. Picit sem fáj. Hanem: JÓ! Hála a gátmasszázsnak, olajnak… És mekkora találmány ez a szülőszék! (Pont ilyet képzeltem vajúdás közben. Feltaláltam, mintegy… Vagy valakit, aki alám lát, vagy a testem támasztja.)

Tizenegyedike, 8.45. Ordibálás, fény, levegő, betakarás, Tódor befut a biciklizésből, ahova elküldöttem volt („Istenem, de gyönyörű LÁNY, PONT ILYEN KISTESÓT AKARTAM!” Véres nyák, magzatmáz, mit neki.) Papa is előkerül, tényleg, meg se próbált segíteni. Méhlepényre nem is emlékszem. Később elmentünk zuhanyozni, nem volt közel. Cinkosan néztünk egymásra bábámmal, mert mi tudtuk, ebben mi a fura. Azonkívül, hogy csak zsetonnal jött a meleg víz…

Marieke bába csendben csak annyit mondott, hogy ezért aztán tényleg nagy kár lett volna kórházba menni… A gátam, hüvelyem teljesen ép. (Érzetre olyan, mint egy nagy szeretkezés után.) Vérveszteség: többet csapoltak le belőlem a megelőző két hétben. Sokkal.

Édes és humoros volt a helyzet, ahogy az ipari negyed szomszédságában található kempingben lassan terjedni kezdett a hír, hogy észrevétlen kisbaba született. A szomszéd nyugdíjas néni (ott lakott, ami tilos, de mégse) fergeteges rakott réklikkel kedveskedett, még a hatvanas években voltak használatban.

Aztán napokkal később az anyakönyvezéshez a születés helyéhez azt kellett írni: „Egyéb”. Se kórház, se születésház, se otthon, ugye.

F. D.

Tódor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.