igaz történetek szülésről, születésről

9. mese: Otthon is, meg nem is (Berta születése)

9. mese: Otthon is, meg nem is (Berta születése)

Csütörtökön betöltöttük a 37. hetet. Már nem lesz koraszülött… Egészen eddig a napig úgy terveztük, hogy otthon vajúdok, bábával, és amilyen későn csak lehet, de bemegyünk a kórházba. Aztán egy borzalmas kórházi vizsgálat után az utolsó pillanatban úgy döntöttünk, mégis otthon szülünk. Én ezekkel ott a kórházban nem akarok szülni. Délután Móni nálunk járt, megvizsgált, majd este elutazott Erdélybe egy szüléshez.

Péntek este mondtam Balázsnak, hogy érzem, hogy előbb fogok szülni, bár talán még nem holnap… Szúrt a hasam, furcsán éreztem magam.

Szombaton hajnali háromkor kimentem vécére. Kicsit véres volt a papír. Megijedtem. Visszamentem Balázshoz, felébresztettem; ekkor már csordogált valami a lábszáramon. Lenéztem, kicsi vizes folt volt alattam a szőnyegen. Felhívtam Mónit. Ez már az? Igen, ez már a magzatvíz. A vonaton ült, Csíkból hazafelé. Reggel kilencre ér a Keletibe. Kérdezte, küldjön-e addig is valakit maga helyett. Nem kell, mondtam, nem lesz semmi baj.

Anyát is felhívtam, ő lesz a dúlám. Megpróbáltam lefeküdni, aludni még egyet. Elkezdett nagyon erősen fájni a derekam. Az alhasam is fájdogált, mintha menstruálnék. Eleinte néztem az órát, hogy hány percenként jönnek a fájások, de nem volt semmi rendszer. Ez a szülés végéig így maradt. Hol 20, hol hárompercenként jöttek a fájások. Nem bírtam az ágyon maradni. Lefeküdtem a földre. Pokolian fájt a derekam. Végül elaludtam.

Fél tízkor Móni és Anya egyszerre érkeztek meg hozzánk. Móni egyenesen a Keletiből rohant ide. Megvizsgált, és meglepődve állapította meg, hogy már teljesen eltűnt a méhszáj. Itt a kitolási szak. Balázsnak főpróbára kellett volna indulnia, este koncert… Móni azt mondta, szerinte már délután kettőre meglesz a baba, így Balázs a koncertet nem, csak a főpróbát mondta le.

A délelőtt folyamán az időérzékem teljesen cserbenhagyott. A fájások egyre erősebben jelentkeztek, nehéz volt kényelmes testhelyzetet találnom. Feküdtem az oldalamon az ágyunkon, vajúdtam négykézláb a földön, térdelve és előre hajolva, guggolva, sétálva, ringatózva. Móni masszírozott, borogatásokat készített, Anya és Balázs a keze alá dolgoztak. Órákig velem voltak mindhárman.

Móni bizonyos időközönként CTG-vel hallgatta a kisbabám szívhangját. Ő végig jól volt. Móni hozott erdélyi sajtot, Anya pogácsát, azt eszegették, nekem semmi étvágyam nem volt. Nagyon melegem lett, meztelenre vetkőztem, nem zavart, jól éreztem magam. Jó meleg vizet engedtek a kádba, belefeküdtem, és felváltva locsolgatták a hasamat egy kancsóból. Eközben többször is elaludtam.

Nem emlékszem, mikor indultak a tolófájások, de itt a kádban már biztosan azok voltak. Egy idő után Móni javasolta, hogy szálljak ki a kádból. Azt hiszem, nem nagyon haladt a dolog… Annyira fájt a derekam a fájások alatt, hogy inkább azért küzdöttem, hogy kibírjam a fájások végéig, nem pedig azért, hogy a baba haladjon kifelé. Pedig ekkor már Móni nagyon közel érezte a fejét, amikor megvizsgált.

Visszamentünk a szobába. Néhány fájásig az ágy végéhez guggoltam, aztán a vécén ülve folytattam; Móni végig mellettem volt, vizsgált, masszírozta a gátamat (ennek később nagyon sokat köszönhettem). Ekkor már egy ideje csak Mónit engedtem a közelembe, Balázst és Anyát kiküldtem, ők a konyhában meg az ajtóban ülve vártak, izgultak.

Berta fejét már én is kitapintottam, ahogy benyúltam. Sok haja van! Nagyon közel volt a cél, de nagyon fájt a derekam. Azt hajtogattam Móninak, hogy nyúlj be, és húzd ki valahogy a babámat! Nagyon hálás voltam, amikor Móni felvetette, hogy ha gondolom, menjünk be a kórházba. Hátha pszichésen is segít, ha történik valami változás. Vártunk még néhány fájást a jobb, majd a bal oldalamon fekve, aztán újra guggolva is, de ekkor már nem is nagyon nyomtam, csak vártam, hogy indulhassunk.

Villámgyorsan pakoltunk össze. A bőröndöm már ki volt készítve napok óta. Felöltöztem, de cipőt nem volt erőm venni, csak papucsot. Balázs előre rohant az autóért, én Anyával és Mónival támolyogtam utána. Az autóban Mónit kértem meg, hogy jöjjön be velem a szülőszobára, hogy ha olyasmi történne, amit nem szeretnék, higgadtan meg tudjon védeni.

Megérkeztünk a kórház udvarára. Alig bírtam menni, de a lift elromlott éppen, nekem meg sürgős volt, úgyhogy elindultam gyalog a második emeletre. Közben a tolófájások rendületlenül jöttek, már összeértek.

Felértünk; egy Blanka nevű szülésznő rögtön megvizsgált. Este hat volt. Átcsoszogtam a szülőszobára, ott levetkőztem, de nem volt éppen tiszta kórházi hálóing, úgyhogy egy melltartó maradt rajtam, meg a zoknim. Nagyon fázott a lábam. Fel kellett feküdnöm a szülőágyra.

Jött az ügyeletes orvos, dr. K. Fiatal, ellenszenves doki. Közben Móni is bejöhetett. Mindenféle nyilatkozatot kellett aláírnom, kérdéseket tettek fel. Alig voltam magamnál, nem tudom, miről volt szó, mit válaszoltam.

Kis idő múlva a doki úgy döntött, oxitocint ad. Tulajdonképpen erre vártunk, akármilyen rosszul hangzik is, hogy valami meggyorsítsa a célegyenest. Az infúzió gyorsan megtette hatását. Sokkal intenzívebbek és hosszabbak lettek a fájások egy pillanat alatt.

Sajnos az eszeveszett derékfájásom miatt állandóan felemeltem a csípőm az ágyról, hogy kibírjam. Emiatt rám szóltak. Blanka mondatai: „Gondoljon arra, hogy mindjárt lesz egy kisbabája! Én hétkor hazamegyek úgy, ahogy bejöttem, de magának hétkor már lesz egy kisbabája!”

Egyszer csak injekciós tűt fedeztem fel a doki kezében. Egy pillanatra teljesen magamhoz tértem, és megkérdeztem, mit fog azzal csinálni. Nem válaszolt. Blanka mondta helyette, hogy gátmetszés lesz, ahhoz készíti elő az érzéstelenítőt. Móni megkérdezte, muszáj-e. Visszakérdezett, hogy gátvédelemmel szeretnék-e szülni. Mondtam, hogy persze. „Na, jó, kap egy utolsó esélyt. Ha gátvédelemmel akar szülni, mutassa meg, hogy tud is!”

Ez a határozottság nagyon jókor jött, összeszorítottam a fogam, és a következő fájásnál már nem csúszott vissza Berta feje. Még egy fájás, és kint volt az egész feje, a következőnél kibújtak a vállai, majd kicsusszant az egész teste. Elmondhatatlan érzés.

Nem sírt, csak kicsit nyöszörgött. Megdöbbentem, milyen fekete a haja. Blanka a kezével megtörölte az arcát, majd a hasamra tette. Én sírtam és nevettem egyszerre, eksztázisba estem. „Móni, megszületett, látod? Ez hihetetlen!” A hasamon Berta a nyöszörgést is abbahagyta, egészen elcsendesedett. Lepedőt terítettek ránk. Móni kiszaladt Balázsért. Negyed hét volt körülbelül, de senki nem nézte az órát, amikor kibújt. Balázs hozzánk bújt, boldog volt. Én is boldog, és nagyon szerelmes!

Blanka kérdezte, Balázs el akarja-e vágni a köldökzsinórt. Előre megbeszéltük, hogy nem szeretné, úgyhogy Móni vágta el. Bertát lemérték, nem volt három kiló sem. Ronda, frottír rugdalózót adtak rá, meg egy kinyúlt sapkát. De így is olyan gyönyörű volt!

Újabb adag oxitocint kaptam, hogy „megszüljem” a méhlepényt. Szülésnek ezt nem lehetett nevezni, a fájást se várta meg a doki, csak rátenyerelt a hasamra, és a másik kezével kihúzta a lepényt a köldökzsinórnál fogva. Iszonyúan fájt, százszor jobban, mint Berta szülése során bármi. Balázs szorította a kezem, Móni fogta a lábam. A méhlepényt egy pillanatra sem láttam, olyan gyorsan elvitték.

Háromnegyed hét volt, Balázsnak mennie kellett a Müpába. Most vettem csak észre, hogy már öltönyben és fehér ingben jött be a kórházba. Helyette Anya bejöhetett. Bertát inkubátorba vitték, itt ez a szokás minden újszülöttel, a hőmérsékletrendezés miatt tudniillik. Anya ment vele, vigyázott rá, énekelt neki.

Addig engem rendbetettek. Móni velem maradt, bár a doki nem örült neki. Minden rendben volt a gátammal és a méhszájammal, semmi repedés. Viszont a méhemben maradtak burokdarabkák, ezért kikapart. Újabb iszonyú fájdalom. Blanka együttérző volt, a doki röhögött: „Én nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet ez, haha”. Amíg a doki a mosdónál volt, gúnyosan megjegyeztem: „Milyen erős a doktor úr…” Erre belenézett a tükörbe, és elégedetten a tükörképére vigyorgott.

Bertát visszahozták. Anya lekapcsolta a villanyokat, és Mónival ketten maradtak bent nálunk. Mellre tettem a drága kislányt. Kicsit még ügyetlenek voltunk mindketten. Nemsokára Móni is elköszönt. Egy nővér ágytálat hozott, ekkor jutott eszembe, hogy nagyon kell pisilnem.

Hamar eltelt egy óra, amit még a szülőszobán töltöttünk, Anyával hármasban. Bertát megint elvitték, le az újszülöttosztályra, fürdetni, vagy mit tudom én.

Felöltöztem, és lesétáltam a gyermekágyas részlegre. Ötágyas lepukkant kórterem, de nem számít, csak Berta végre velem lehessen. Tíz előtt mehetek érte, azt mondták. Mit csinálnak vele ennyi ideig? Fél 10-kor mentem érte, csodálkoztak, hogy szülés után három órával hogyhogy tudok a saját lábamon menni. (Gondolom, itt nem sokan ússzák meg vágás nélkül…) Tényleg jól voltam. Fáradtságot éreztem, de semmim nem fájt.

Nagyon éhes voltam, 24 órája nem ettem. Anya elszaladt nekem ennivalóért. Balázs fél 11 körül még visszalógott a kórházba, a koncertje után. Üldögéltünk Bertával hármasban a folyosón. Csodálatos volt…

Ezután a kórházban töltött három nap nagyon rossz emlék. Máig nem hevertem ki. De ez már egy másik történet.

Új időszámítás kezdődött, amikor hazamentünk a kórházból. És már alig várom, hogy újra szülhessek. Ezúttal nem lesz kikészítve a bőröndöm, az biztos.

R. J.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.