igaz történetek szülésről, születésről

771. nap: Megvárta, hogy kórházban születhessen (Lackó)

771. nap: Megvárta, hogy kórházban születhessen (Lackó)

Idősebbik fiam, Lackó születésénél a váradósság végéig kórházi szülésre készültünk. Január végén az influenza miatt nemcsak kórházi látogatási tilalmat rendeltek el, hanem kísérőt sem lehetett bevinni a szüléshez. A férjem és én is nagyon úgy készültünk, hogy együtt leszünk ezen a nagy napon. A tilalmat a terminus utáni harmadik napon hozták, amikor már tényleg mindenórás voltam.

Ezen a híren teljesen kiborultam, felhívtam a barátnőmet, aki járt hozzátok az információs hétre, és elkértem tőle a telefonszámotokat.  Á. vette fel, és két óra múlva fogadott minket. Egy hosszabb beszélgetés és egy rövidebb vizsgálat után vállalta, hogy segít, hogy otthon hozhassam világra Lackót. (Ez már a vállelakadás után volt, bár én nem nagyon izgattam magam rajta. Talán csak annyi maradt meg bennem, hogy rendes, hogy Á. még így, az  utcáról betoppanva segített, bízott bennünk, pedig neki is lehetett volna félnivalója. Már nem pont tőlünk, hanem a sajtótól, meg a perlekedő ismerethiányos szülőktől stb.)Mindez egy pénteki napon történt.

A történet úgy folytatódott, hogy egész hétvégén vajúdtam. Voltak fájásaim, de semmi nem fordult komolyabbra. Hétfő este a választott kórházi orvosunk és bábánk felhívott, hogy mi van velünk. Szültünk-e már, mert ha még nem, megszüntették az ostoba tilalmat. Ha szeretnénk, mehetünk hozzájuk a kórházba.

A hírtől teljesen zavart lettem, és egyáltalán nem tudtam, hogy miként döntsek. A férjem, látva szorult helyzetemet, logika alapján kitalálta, hogy a kórházzal az volt a bajunk, hogy ő nem jöhet be a szülésre. Ez az akadály most megszűnt, akkor menjünk. Elmondtuk Á-nak telefonon. Mondta, hogy rendben, semmi gond.

Két óra múlva elfolyt a magzatvíz, és bementünk a Szent Imrébe. Kaptunk alternatív szobát, meg mindent, amire nem számítottunk. Például antibiotikumot, meg kanült a kézfejembe, hátha jó lesz valamire. És láss csodát, jó lett. Az éjjel közepén kitalálták, hogy nem elég erősek a fájások a kitoláshoz, ezért rákötnének egy kis oxitocinra. Le voltam forrázva, mert éppen kezdtem magam egy kicsit „otthon” érezni. Gondoltam, mindegy, akkor majd megcsinálják ők.

Hajnal fél öttől ki akarták tolni, tolattattni belőlem a gyereket. Amikor rájöttek, hogy így is alig halad, akkor volt ott konzílium, megbeszélés stb. Ekkor felismertem, hogy ha nem segítek, akkor tényleg megcsinálják nélkülem.

Végül kedden reggel fél kilenckor megszületett Lackó. Mivel hosszú volt a kitolás, gyorsan elvették tőlem megvizsgálni. Ez sokáig fájt, mert jól láthatóan semmi baja nem volt. Csak nem akart kibújni. Ezt különben mondta is kb. kétéves kora körül, olyan szavakkal, amiket tőlünk soha nem hallhatott…

Hát mit mondjak, nem volt az anyaság diadala. Kicsit sem éreztem magam kompetens anyának.

Eztán közöltük a kórházban, hogy tulajdonképpen hazamennénk, úgy, ahogy ezt terveztük és előre meg is mondtuk. A lelki fáradságot leszámítva nem volt semmi bajunk. Ekkor jött mindenféle mellébeszélés, hogy így meg úgy, Rh-összeférhetetlenég, meg sztreptokokkusz, fültenyésztés, antibiotikum, BCG, oltási kiskönyv.

Én rá is álltam volna, hogy benn maradok, de amíg a férjem elment ásványvizet vásárolni, megálmodta, hogy akkor is kiszabadít minket. Felhívta Á-t, hogy ilyenkor mit lehet tenni. Ő elmondta, hogy a kórház nem börtön. Esetleg (ha jó fej akarok lenni) írok egy papírt, hogy saját felelősségre jöttem el, otthagyom a nővérpulton, aztán kisétálok. No, én azért még eltámolyogtam mindenféle gyerekorvosi vizsgálatra, egyedül összepakoltam, mellettem az üvöltő Lackóval. Végül még aznap késő délután hazajöttünk.

Nagyon nem volt kedvem ezek után visszamenni a kórházba. Még a gátmetszésnek köszönhető varratokat is a férjem szedte ki. Hősiesen szabadított Rh-összeférhetetleneknek való ellenanyagot a kórházból, miután már hazajöttünk. (Az ellenanyag-szabadítási bravúrt második gyermekünknél is meg tudta csinálni.) Á-t kértük meg, hogy adja be. Ő a szülés után is végig épp úgy gondozott minket, mintha ő segített volna a szülésnél. Neki tettem fel minden kérdést. Például, hogy honnan tudom, hogy eszik a gyermekem. Mondta, hogy lehet látni és hallani, hogy nyel.

Lehetséges, hogy Lackó megvárta, hogy kórházban születhessen. Minket a kísérőkre is vonatkozó kórházi tilalom és az ennek folytán létrejövő döntési helyzetek nagyon összezavartak és felkavartak. Lehet, hogy ha nem motoszkál a fejemben a várandósság elejétől fogva, hogy az otthonszülés jó dolog lehet, akkor csak sírva belenyugszom, hogy a férjem nem támogathat engem, és nem lehet ott a fia születésénél. Jó, hogy akkor volt választási lehetőségem.

Cs. E.

Palkó > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.