igaz történetek szülésről, születésről

622. nap: Csodaszarvas

Megjelent: 2012. jún. 18.

Majd két évnek kellett eltelnie, mire a második babát várva megengedtem magamnak, hogy újragondoljam az első szüléskor történteket. Első helyen szerepelt az akkori élmény feldolgozása, mint egyetlen saját, amiről minél többet szerettem volna tudni, mielőtt a másodiknak elérkezik az ideje. Nem voltam biztos a hogyan és a kivel kérdéseiben sem.

Az első szülés valahol feloldatlan maradt, bár mindenkiben mély nyomokat hagyott, és beszéltünk is róla a jelenlevőkkel ‒ Ági élménye a „Büntetés” címet viseli az Indákban. Valahol jellemző, hogy teljesen megértenem azonban csak néhány hete sikerült a vele történteket, mert szakmailag gondoltam én a megoldhatatlanra és kórházba menetelre, nem emberileg, pedig valóban az is egy lehetőség. Szerencsére ez még épp időben érkezett valaminek a helyretételéhez, amiről nem is tudtam, hogy nincs a helyén, hogy nincs meg ‒ addigi bizonytalanságomnak azonban okozója volt, és érzéseimet végre beigazolta.

Újra elővettem azokat a dolgokat, könyveket és gondolatokat is, amik az első felkészülésnél segítettek. Rájöttem, érzelmekre aligha támaszkodhatom, mert nincs felidézhető élményem. Hozzáadódott minden, ami az utamba került vagy találtam, és ezúttal szigorúan meg is néztem magunknak, személyesen.

Az első körben elővett riportkönyv, amiben vezető kórházak felelősei nyilatkoznak intézményükről és saját hitvallásukról, egyikről sem győzött meg, tette lehetőséggé számomra. Nagyon pontosan meg voltak fogalmazva azok a kitételek, amiket magam sem tudtam volna ennél szakszerűbben a saját szülésem ellenébe állítani. Én másként szerettem volna. Alapjaiban másként. Kihagyott érzéseimet kutatva most erre koncentráltam. Óvatosan.

Barátnőm belgiumi otthonszülése és az otthonszüléses könyv érintett meg, amely érzelmekre ‒ és csak azokra ‒ akartam hallgatni. Apa nélkül felnőve, ez nem is olyan könnyű, amikor egy olyan női (anyai) kép másolódik és rögzült nagyon jól az én életemben, amelyik mindkét nem egyvelegeként harcol önmagával, és választja az élethelyzetnek legmegfelelőbbet, sokszor akár az egyén kárára is. Túlélőn, ész kontra szív módjára.

Az első szülésem volt a csak nő szerepvállalásának első, valós próbája, de nem sikerült felülkerekednie a kontroláló férfin. A másodikat másként szerettem volna, egy új minőség megtalálásával. Erre pedig egyedül már képtelen lettem volna, segítőhöz fordultam. B. B-hez is egy ismerős jó tapasztalatai vezettek, akiről ugyan már annak idején is hallottam, mégsem léptem. Akkoriban sok dolgot egyedül szerettem volna, s gondoltam, lelkileg erősít a próbatétel. Tévedtem ebben is.

Ágitól várt szüléskori segítségem mástól kellett beszereznem és jó előre, mert attól függetlenül és ilyen szabadsággal szerettem volna megélni az eseményt.

A pszichológus nagyon jót tett. Mikor elmentem, még nem tudtam, miért megyek pontosan, és ennek a kérdőjelnek a lehetősége a közös munka folyamán is végig megmaradt, teret adva az összes felkínálkozó esemény fontosságának megváltoztatására, és teljesen újak beengedésére.

A kívülről bizonytalan és sehová sem vezető állapotnak azonban számomra nagyon fontos eredményei és útmutatói adódtak, amik mentén lassan, de biztosan körvonalazódni látszódtak az elképzelhetetlen helyzetek. Gyűltek a nemek, az elutasítások. Így zárult ki a külföldi szülés, egy nagyon közeli, de külföldön élő személy jelenléte ‒ ezzel egy időben a segítő személyé ‒ és egy itthoni kórház vagy hivatalos orvos választása.

Ennek ellenére jártunk a kórházi alternatívákat objektíven bemutató Aktív szülés program jó pár előadásán, mert azt is látni akartam, s amikor zokogva kellett kijöjjek egy normális kórházi szülést bemutató teljesen normális filmről, megint csak az érzelmeimre figyelve dönthettem, én ezt nem akarhatom. Fontossága, hogy ha olyan helyzet állt volna elő, amikor szaksegítségre van szükség, képben legyek. El ne felejtsem, mi mivel járhat ‒ és fenn is tartottam ezt az állapotot. Amíg azonban nincs baj, s egészségesek vagyunk, engem a másik oldal érdekel.

Valahogy csak arra emlékszem fiatal koromból, hogy a szülésre mindig mint egy lehetőségre gondoltam, ami olyan élménye az életnek, ami más módon nem szerezhető be, és olyan tudást hordoz, ami szintén nem pótolható. Valaki egyszerűen vagy kihagyja, vagy megpróbálja.

Itt most azt láttam, a kórház körülményeinél fogva ugyanúgy elveszi a lehetőséget ettől a páratlan feladattól, mintha nem is szülnénk. A különbség abban áll, hogy életre szólóan olyan feladatot ad a feldolgozására, amire viszont egy valós szüléssel szemben semmi szüksége a nőnek, és nem előre, hanem generációkkal hátra veti lelki, szellemi és testi fejlődésében.

Én sem kaptam más útravalót a feljebbvalóimtól ‒ bár nem ezzel akartak megajándékozni az életükből, ebben biztos vagyok ‒, amiért nagy szeretettel gondolok női őseimre, elöljáróimra.

Nem gondolom, hogy minden nőnek kell szülnie, de a magam részéről saját tapasztalatra vágytam. Akkoriban még fogalmam sem volt az anyai érzésekről, egy család vágyott melegéről vagy felelősségéről, harmincon túl azonban ez a két dolog csak erősítette egymást.

Próbáltam aztán irodalmat is találni, de az elmúlt két év (első szülésemhez képest eltelt idő) Suhai-Hodász Gábor és Varga Katalin pszichológusok könyvén kívül semmi, számomra érdekeset nem termeltek. Maradt tehát az anatómia, amiben külföldi táncos kiadványaim segítettek, az ülések B-vel és egy filmklub a szülés élménye körül.

A klubban találkoztam Ágival is, akivel addig nem is vettem fel a kapcsolatot. Nem tudtam, hogyan kezdjem. Dolgom volt vele, de partnernek mégsem éreztem az engem feszítő problémában. Egyedül vállalt távolsága elfogadott helyzet volt a számomra. Valahol a magam erősítésén dolgoztam, ami segítőkkel, de támaszt nem építve, arra nem számítva kellett, hogy megállja a helyét majd a szüléskor.

Jó volt találkozni! Érdekes és izgalmas, de óvatos görbületet vett a folyamatom, amibe egyszerre teljesen természetesen és szervesen belekapcsolódott az itthoni otthonszülés és minden lehetősége. Most éreztem teljesnek a szabadságot, mert semmi sincs kizárva, s mindez az érzéseim által megtámogatva jött létre, létezik. Az észt a körülöttem lévők külvilágai képviselték, de nem engedtem bele magam az idegenségükbe egy pillanatra sem, vendégségbe viszont gyakran jártam. Újra és újra elővettem a lehetőségeket és döntéseket hoztam, hogy lássam, mire jutok velük. Szerencsére, a szív volt a vezető, így egészséges maradtam.

Élve a munkás mindennapokat élveztem az „áldott” állapotot, és alkottam, tulajdonképpen viszonylag könnyedén. Még a nehézségekben is, mert volt sok, s a szüléstől elsőre függetlennek látszó területek súlya alatt is végig megmaradt a bizalmam, és az úton levés fontossága, mint az egyetlen magamtól elvárt minőség, amihez Zs., a férjem és Piros, a lányom voltak a „k”, azaz állandó és biztos pont. Minden más mozgott, alakult, változott folyamatosan.

Vizuálisan azon a bizonyos filmklubon is sokat kaptam. Filmek mellett a másokkal való találkozáson keresztül. Kérdéseik, hallgatásuk vagy a vezető „rosszasága” mind segítettek tisztábban látnom magunkat. Számomra a belehelyezkedés, empátia egy keresendő és fontos minőség. Tanítva, koreografálva vagy a színpadon improvizálva is mindig egy másik „élő” jelzéseire figyelek, rendszerének megismerése a célom. A szülésre való felkészülésnél sem volt ez másképp, s nem változott azóta sem, aminek nagyon örültem. Azonban sok olyan minőséggel is találkoztam, amikről megéreztem, nem szeretném a szülésnél, vagy zavarna annak átélésében. Sok dolog ez év elejéig arról, amiket NEM, de az igenekről alig…

A pszichológussal befejeztünk egy nagy területet, s bár elsőre úgy tűnt, most kezdődhet a szülés témája, egyszerre kiürült a közös munkánk. Nem volt értelme akkor tovább folytatnom. Lányunk második évét kezdte, elindult az új év, visszanézve valami új akart elkezdődni, új utakon.

Ekkor úgy gondoltam minden tevékenységgel le kell álljak. Bele is betegedtem. Az amúgy is alacsony vérnyomásom 70/42 Hgmm lett, és elkezdtem hízni. Bár „semmit nem csináltam”, már annyira sem volt időm, hogy egyek (nyolcadik hónaposan), amikor egyszerre csak váltottam, és bevállaltam az általam annyira szeretett szakmámból feladatokat, pont, amennyi jólesett. Mindenre lett időm, és a vérnyomásom 120/70 Hgmm lett. Sokat erősödtem akkor lelkileg.

Ágival való találkozásaink és a tanfolyam újralátogatása kezdett közelíteni „valamihez”.

Belül még nagyon helyezkedett a kislegény, sokat mozgott, helyét kereste. Már befordulva, az utolsó vizsgálat után azonban lassan beállt a csend és a mélyre húzódás.

Huszonötödikére voltam kiírva, én eredetileg elsejét gondoltam. Ez volt annak idején a legelső gondolataim egyike amellett, hogy fiunk lesz. Most, hogy eljött ez a nagyon változó Tavasz is, és már nyíltak a virágok, már nem voltam olyan biztos a dátumban, itt is a figyelmemet kihelyeztem, s megpróbáltam rábízni magam az érkező ritmusára, a baba választására, irányítására. Könnyű ezt mondani, mindenki ezt próbálja, mint ahogy én is már az elsőnél. De most ez jól sikerült.

Emlékszem, naponta fel is merült a kérdés, mert annyira sűrű és a családunk egész jövőjét meghatározó napokat és döntéseket éltünk meg, amiért mindenki más aggódott miattunk. Kellett is a szeretettek felé a bizonyosság, éreztettem is az állapotom kettősségét, amiben akár egy pillanat alatt átállhatok a szülés rendjének vezetése alá. Utólag ez is sokat számított: a kimondott szó, az újra és újra megfogalmazott vágy a vezetettség minőségére.

Így ért az első hullám, ami nem is hagyott el a baba megérkezéséig, amibe azonnal beleengedtem magam, s üzeneteire érzelmileg sikerült reagálnia a testemnek. Vasárnap, 28-án éjjel érkeztek egy kellemes és eredményes, de nagyon fárasztó hét és aznap után, amikor már csak a lefekvés és a pihenés vágya lebegett a szemem előtt. Fürdés és könnyítés után, finom olajokkal kerültem az ágyba, ahová besütött a Hold. Emlékszem a színeire és az égre. Véres sziluett mélykékben.

Alhasi hullámok, amik egy belső megnyílást okoznak, lelki szemeimmel szinte láttam a tágulást. Kezeim lefelé simogatták a hasat, mintegy beleengedve a hüvelybe a lelkecskét.

Feküdni esett jól. Köztes állapotban volt, hogy egészen megszűnt minden körülöttem. Magam is csodálkoztam, de figyeltem. Nem is a baba, de az én testem üzent. Jártam néha vécére, kevés folyadék, inkább egy kis nyák távozott, hideg volt olyankor, és nem esett jól a függőleges. A férjem 12.15-től számítja az „idő járást”, amit nagyrészt mellettem feküdve, el is aludva töltött. Minden egyes hullámmal addig mentünk, ameddig engedte. Érzésben, mintha a függőleges túl nagy súllyal nehezedve, fölöslegesen gyorsított, terhelt volna ott alul, mert anélkül is minden megtörtént.

Nem sokkal később nyomási ingerem volt, ekkor gondoltam először hívni a segítséget. Más hamarabb is szerette volna, de nem szólt, rám bízta. Éjszaka volt, s nem akartam felébreszteni senkit egy jelzésért, „elindultunk”, ezért vártunk még egyet, biztos legyen, s akkor telefonáltunk. Először Ági vette fel, neki próbáltam elmondani, mi újság, de akkor szembesültem a másállapottal, mert csak a fájás szót ismertem arra, ami az első fázis, és ezt nehezemre esett kimondani, kerestem a szavakat, mert nem azt éreztem. A „Nyomnom kell.” aztán válaszra talált: „Hűha!” ‒ mondta, s megkérdezte, hívja-e a másik Ágit, vagy én szeretném. Emlékszem, nem értettem, miért kellene még valakinek ezt hallania, visszaadtam a férjemnek, nekem mindegy volt. Aztán meggondoltam magam. Ági álmosan vette fel, nemrég feküdt le, kérdezte, mi van, mondtam, nyomnom kell ‒ kis csönd volt, talán várt még valamit, én nem tudtam, mit mondjak még, lassan válaszolt: „Jó, összeszedem magam, és indulok.”

Nem voltam megnyugtatva, de nem is számított. Emlékszem, még belegondoltam, most elbizonytalanodjam-e(?). A fürdőben, a vécén fáztam, az járt a fejemben, most ugyanaz lesz-e, mint korábban: megtettem egy lépést, ezzel valamit lerögzítettem, és ettől leállítok egy folyamatot(?). Közben a kádra néztem, meleget reméltem, s a változtatásra gondolva meleg vizet szerettem volna magamra engedni. Féltérdre kuporodtam, és megengedtem a zuhany csapját. Nem volt elég meleg, segítséget hívtam, közben megint tolni kellett, mondtam is, most már gyorsan jöjjön az Ági!!! Újra hívta.

Mikor letette, vette észre a baba fejét, ami az előző tolásnál jött elő, korábbról emlékszem a kezemmel kitapintott belső gömbölyűségre az alsó nyílásoknál. Mire odanéztem, én is láttam a hajas fejet, s a következőre már kint is volt az egész baba az apuka kezében ‒, aki levette a köldökzsinórt a nyakáról, és segített nekem megfogni. Emlékszem, azon izgultam, nehogy a kádba pottyanjon, s megüsse magát. Mintha ugyan nem értem volna el félkézzel úgyis.

Egy lámpa égett, hanyatt elhelyezkedtem a kádban, és magamra tettem a lurkót. Ilyen egyszerűen történt. És ilyen hirtelen, gyorsan, nem kapkodva. Kisfiú, csupasz és tiszta, kicsit fáztunk. Törülközők kerültek elő, de valamiért nem akartam, az elektromos melegítő pedig akkor nem működött. Látni akartam és érintetlenül hagyni. Nem hittük el, olyan hamar történt Még csak éjjel kettő. Ágit újra hívni, megszületett.

Együtt néztük, csodáltuk, olyan tökéletes, mindene megvan és ép, és nem vörös, véres, mázas. Hogyan született?! Azonnal rám nézett ‒ amikor odajött az apja, őrá nézett. Ámuldoztunk az erején, kíváncsiságán. Egyáltalán nem félt, sírt, csak a hidegre reagált elkékülő nagy ráncos kéz- és lábfejjel, hangadással.

A szülést követően egy adag vér ürült belőlem, tiszta, frissen piros vér. Előtte, azután se semmi. A férjem megcsinálta az ágyat, mert fáztunk, s átsegített minket. Nehéz volt elképzelni a felállást, elmozdulást, mert nem kívánkozott. Az ágyban már meleg és kisebb fény mellett cuppogott a kislegény, mert a szopizás egyáltalán nem érdekelte.

Már délután hat volt, mire bekapta a tejet, ami nem várt módon volt fájdalmas, és maradt azóta is belső szúrásokkal tűzdelt, pedig méhösszehúzódásaim már nincsenek. A mellem negyednapra begyulladt, amit onnan vettem észre, hogy belázasodtam ‒ az addigi fájdalomra nem gondoltam, hogy valami: káposztalevél!

A lányom végig aludt. Mindig ennél a pontnál jut eszembe az est lefektetős és utáni ügyintézős és baráti telefonos ideje, amivel kezdődött az egész tulajdonképpen… Mikor átkerültünk az ágyba, ébredt fel a lányunk, mert a központi fűtést tekertük fel melegítőnek. Onnantól velünk van. Amikor az apja áthozta, a babát azonnal megtapogatta „Lába, keze, füle.” felismerésekkel. Ott ült a nagy ágyban és ismerkedett. Közben megjöttek az Ágiék. „Dönci”, mert még nem volt neve, azóta is a szíve csücske. Mindenben ott segédkezett. Teljesen felébredt, jött, ment, megnézte a megszült méhlepényt, ami úgy másfél órával később érkezett egy kis tolással, ott volt a köldökzsinór elvágásánál, ami tényleg pulzál és el is vékonyodik – maga vághatta el ‒, és egyáltalán nagyon élvezte a helyzetet.

Nagyon boldog vagyok, hogy együtt lehetett a család, felejthetetlen pillanatok voltak.

Hajnal ötre megint magunk maradtunk, s mindenki egy kupacban aludt reggelig, amíg megérkeztek a boldog nagyszülők a borsólevessel, és nem vitték el a lányunkat, csak gyönyörködtek a legkisebb, hatodik unokában.

B. K.

Piroska > > >
Bábamese Piroska születése > > >
Vetélés > > >
Álmos > > >
Negyedik gyermekem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.