Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 367. nap: Hatalmas, felemelő erő (Panni születése)

367. nap: Hatalmas, felemelő erő (Panni születése)

Megjelent: 2011. okt. 7.

Tizenkét éves voltam, amikor először hallottam otthonszülésről. Egy közeli ismerősünk szülte meg kisfiát otthon. Emlékszem, gyermekfejjel milyen természetesnek tűnt ez az egész. Akkor határoztam el, ha eljön az ideje, biztos otthon fogom világra hozni gyermekeimet. Azt is hozzá kell tenni, hogy a kisfiú feltűnően egészségesen fejlődött a többi, általam ismert gyermekhez képest. Utána évekig nem foglalkoztam a dologgal. Igaz, közben több ismerősöm is otthon szült Oroszországban.

Amikor várandós lettem, már Magyarországon éltem. Volt egy nőgyógyászom, de mivel valahol mélyen bennem élt az otthonszülési vágy, most felszínre került.

Magyarországon nem hallottam otthonszülésről addig, amíg egyszer egy ismerősömről véletlenül ki nem derült, hogy otthon szült. Ő végig támogatott engem az otthonszüléshez vezető úton, ami nem volt könnyű. Többen is le akartak róla beszélni. Később a várandósságom alatt több olyan emberrel is találkoztam teljesen véletlenül (vagy mégsem?), akik megerősítettek abban, hogy Ágiékkal otthon szülni biztonságos. Akkor még nem ismertem statisztikákat, szakirodalmat, ami ezt alátámasztja, csak az volt a feltűnő, hogy akik támogattak, azok vagy szakmabeliek voltak (kórházi szülésznők, kórházi doulák, szoptatási tanácsadók stb.), vagy személyesen ismerték Ágit, és szültek is vele. Akik meg el akartak tántorítani, semmit nem tudtak a szülésről, és Ágiról csak a médiában hallottak.

A végső döntést úgy hoztam meg, hogy szoptatási tanácsadáson voltam egy kedves ismerősömnél, aki olyan meggyőzően bátorított az otthonszülésre Ágival, hogy eldöntöttem ‒ otthon szülök.

Elvégeztem az információs hetet. Szembetűnő volt, hogy mennyivel több információt kapok ott, mint mondjuk a terhesgondozáson. Hogy mennyivel többet tudnak az otthonszült anyák a szülés élettani folyamatáról, mint a többi asszony. És nem utolsó sorban, milyen jó emlék volt nekik a szülés. Nem tekintik tehernek, hanem áldásnak. Elkezdtem olvasni a szülésről, otthonszülésről. Megismertem a statisztikákat, a nemzetközi gyakorlatot. És ez mind megnyugtatott.

Közeledett a szülés napja. Nem volt bennem félelem, csak izgalom. Nyugodt voltam, ami nem volt könnyű, mert a magzatvíz három nappal a szülés előtt folyt el, és mindenki aggódott értem, és nem értette, miért nem megyek kórházba. Igaz, nem tudták elmagyarázni, miért kellene bemenni. Csak ez a szokás. Kész. Én meg magyarázhattam, de hiába, hiszen, aki otthon szül, az csakis felelőtlen, tájékozatlan vagy naiv lehet.

De csodák csodája, három nap múlva késő este éreztem, hogy kezdődik valami. Próbáltam még pihenni, de a fájások gyorsan erősödtek és sűrűsödtek. Hívtam Ágit. Ő mondta, hogy próbáljak még aludni kontrakciók közt, de ez már nem ment. Így hamar újra telefonáltam, hogy most már jöjjenek, mert egyfolytában fáj nekem.

Nem volt nálunk semmi nagy előkészület. Nem voltak mécsesek, zene. Nem is gondoltam erre. Csak sok mosatlan edény. A férjem nekiállt mosogatni, én meg befeküdtem egy forró vizes kádba, mert úgy éreztem, csak ez enyhíti fájdalmamat. Az időérzékemet elveszítettem.

Nagyon örültem, amikor megjött Ági. Nagy megkönnyebbülés volt. Olyan jó volt, ahogy mellettem volt, masszírozott. Nem is tudom, enélkül hogy bírtam volna, és hogy bírják ki azok, akik ilyen segítség nélkül szülnek. Igazából mindent elfelejtettem, amit tanultam a szülésről. Nem tudtam lazítani és elmerülni a fájásokban, nem figyeltem a légzésre.

De mivel nem gondolkoztam ezeken, pont ezért érzem úgy, hogy minden nagyon természetes volt. Egyszerűen nem gondolkoztam semmin. Csak éreztem, hogy egyre jobban fáj. De azt is éreztem, hogy a férjem mellettem van, fogja a kezem, Ági masszíroz, és ez mind nagyon jó.

Közben jött Móni. Késett. De nagyon jó, hogy ott volt. Még sose láttam őt, de nagyon jólesett a jelenléte. Ő biztatta a férjemet, hogy kitoláskor ne menjen ki. És ez nagy élmény volt a férjem számára, látni, ahogy kibújik a kisbaba.

A kitolás nekem is mennyei volt. Nem éreztem már fájdalmat, csak tényleg azt a megmagyarázhatatlan, hatalmas, felemelő erőt. És amikor kint volt a babám, és a karjaimba vehettem, akkor megállt az idő, és csak elárasztott a határtalan boldogság.

Most a második babámat várom. Gondolatban már nagyon benne vagyok a szülésben.

Nem tudok elképzelni más szülést, csak Ágiékkal. Olyan szép volt az első szülésem! Életem egyik legszebb emléke. És ezt sokban nekik köszönhetem.

P. Ny.

Borika > > >
Betegség-e a Down-szindróma? > > >
Rozi > > >