igaz történetek szülésről, születésről

420. nap: Minden máshogyan volt (Vince születése)

Megjelent: 2011. nov. 29.

Marci születésének tapasztalata és a háborítatlanul indult anyaság áldásos hatása sokáig kitartott. Amikor újra várandós lettem, a legjobbat vártam. És minden máshogyan volt.

Ez a várandósság utazássá lett: teltek a hónapok, és én elindultam visszafelé az életemben. Tini lettem, kisgyerek, végül az anyjából élő magzat. A „tünetek” is így fordultak a konkréttól a tárgy nélküli érzések világába. Érzelmileg teljesen felborultam, fokozatosan „elvesztettem” mindent, amiről azt gondoltam, hogy lányként, feleségként, anyaként sikerült elérnem, amiben azt hittem, hogy sikerült jobbá lennem. Nagyon magányos és kétségbeesett voltam. Úgy éreztem, mindenki tőlem elfordulva, szemlesütve várja, hogy megszüljek végre. Most nem teljesítem a szerepeimet, és így nem kellek.

Igyekeztem megőrizni a bátorságomat. Megbocsátani, elfogadni. Sokszor féltem, hogy mi lesz ebből a felfordulásból. A nagy félelmem az volt, hogy a szülés megint megakad a kitolási szak előtt, ahogyan az először történt, de reménykedtem, hogy amit lehetett, kellett, azt megtettem azért, hogy ne így történjen. Mire a szülés eljött, minden elcsendesedett. Vártam, hogy újból átélhetem az egyszerű, önmagától levő boldogságot. Vártam az alkalmat, hogy megtegyem a Jót, amit vár tőlem az élet, és hogy ez majd elhozza számomra a megváltást is.

Éjjel arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. A fájások másnap fél három körül érkeztek meg. Péter hazajött, mielőtt elment Marciért a bölcsibe. „Hívjuk Ágit!” Nem kell még. „De igen, kell!” ‒ mondta.

Ági negyed négy körül ideért, és ahogy belépett az ajtón, én elengedhettem magam. Kész is a meleg fürdő, és ezután semmi másra sem emlékszem, csak a vízre, ahogy egyik fájás jött a másik után, hullámok mindenhol. Ági masszírozza a hátamat, derekamat, simogat, meg lehet fogni a kezét, rá lehet nézni, oda lehet hozzá bújni. Ő az anyám.

Megjön Móni is. Ez túl szép, túl könnyű. Fájás, szünet, fájás, szünet. Hirtelen ki kell szállnom a kádból. Állok a mosógépnek támaszkodva, és akkor olyan erejű fájások érkeznek, hogy felkiáltok. Ebből nem fogok sokat kibírni. Nem is kell, szerencsére, érzem, ahogy elindul a baba lefelé (máris?!), négykézlábra ereszkedem, nekifeszül a gátamnak, felguggolok, látom, ahogy előbukkan a feje. „Gyere, kicsikém, gyere ki!” Itt is van (negyed öt). Olyan egyszerű minden.

De a baba nincs jól. Nem lélegzik rendesen, kihívjuk a mentőt. Telefon Péternek, gyertek haza. Megvizsgálják a kicsit, elviszik. Engem nem vihetnek, még kérdéses az is, hogy hová kerül, majd érdeklődjünk. Marci rám néz, ahogy ott fekszem az ágyon, nézi a köldökzsinór végét a lábam között: „Anya, hol van a kistesó?”

És Péter érdeklődik. Telefonál, bemegy utána a kórházba. Vince jól van. Kap oxigént, de inkubátorba nem kell tenni. Holnap lesznek véreredmények. Holnapig úgysem kapom meg, maradjak otthon. És én otthon fekszem. Jönnek az utófájások, kitartanak egész éjjel. Fáradt vagyok. Reggel Péter megint telefonál, bemegy, hazajön. Bejön hozzám: semmilyen rendellenességre, fertőzésre utaló jelet nem találtak. Jó lenne bemenni, Vince nem fogad el semmit, a cukros vizet kihányja. Meg kellene szoptatni.

Nem értik, miért nem vagyok már ott. Még egyszemélyes szobában is lehetünk, együtt! Tényleg! Miért nem vagyok már ott? Miért nem kapaszkodom ki az ágyból minden erőmmel, és vagyok már úton? Miért nem akarom a kisbabámat?! Nem számítottam rá, nem hittem, hogy ilyen embert próbáló, amikor elviszik. Hogy az első napok háborítatlansága valóságosan éppoly fontos, mint a születésé. Mert igen, segíthet bennünket a megértés, elfogadás és a tudatos szeretet, de az első órák természetes hormonális áradását pótolni az értelemmel nem magától értetődő dolog.

Egy év kellett, amíg újra egyenesbe jöttünk. Kettő, hogy meglássam a jót is, amit a történetünk hozott. Megint ugyanabba a falba ütköztem: az élet nekem adok-kapok, sikerül-nem sikerül. Dolgozom, bizonyítok, kapálózom az örömért, amit sosem fogok megtapasztalni, amíg el nem hiszem, hogy én is megtapasztalhatom, megkaphatom anélkül, hogy a jóságnak és érdemességnek valamilyen homályos, megfoghatatlan szintjét elértem volna. A szülés sem szolgája senkinek. Belesimul az életünkbe, és segíthet bennünket egy nagyobb szabadság felé, de nem lehet a saját képünkre formálni, mert nem egyszemélyes. Lehet, és szükséges készülve fogadni, mégsem megvásárolható.

Most már nem is az örömre vágyom igazán, „csak” az életre magára. Hogy létezzem, hogy megláthassam azt, ami VAN, és szabadon a része lehessek. Hogy jogom van élni, szeretve lenni, és tovább szeretni.

S. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.