igaz történetek szülésről, születésről

1503. nap: Kisbéka (Tündi)

Megjelent: 2014. nov. 16.

Kuruttyolt a hasamban. Legalábbis leginkább erre emlékeztető hangok törtek elő belőlem. Ezért kapta születése előtt ezt a nevet.

Azt jósolták, hogy a harmadik fiú lesz – egy kolléganőm az iskolában –, szőke, kék szemű kisfiú. Mivel ugyanez a kolléganőm mondta meg előre a második férjemet és a második kislányomat, ezért teljes joggal hittem neki.

De egyre csak teltek az évek, és semmi. Két gyönyörű szép lányom volt, akiknek nagyon örültem, szerető férj, és boldog is voltam, de valahol hiányzott a harmadik. Néha kisruhákat is vettem (hogy jó lesz majd valakinek ajándékba), reménykedtem és reménykedtem hét évig. Egyébként nem szedtem gyógyszert az újabb gyerekáldás érdekében, vagy nem voltam kivizsgáláson, nem volt semmilyen mesterséges beavatkozás. Azt gondoltam, hogy a dolgoknak a saját medrükben kell történniük.

Ettől a jóslattól eleinte nagyon-nagyon reménykedtem, aztán már egyre kevésbé, és hét év múlva már csak alig. Később már semennyire. Teljesen feladtam a leghalványabb esélyét is annak, hogy harmadik gyerekem legyen.

Az első rezdülés az volt, amikor egy tavaszi éjszakán álmodtam. Álmomban kérdezték tőlem, hogy örülnék-e, ha lenne még egy gyerekem. Azonnal és boldogan igent válaszoltam. Ezt az álmot akkor nem vettem komolyan, hiszen már évek óta ez volt a mániám, akkor akár álmodhatok is ilyet. Újabb hónapok teltek el.

Nyár derekán jártunk, és én egyik reggel, illetve egész délelőtt vacakul éreztem magam, hányingerem volt. Nem tudtam mire vélni: rosszat ettem, vagy valami vírus? Délutánra elmúlt, aztán nem törődtem vele. Másnap reggel újra, egész délig hányinger, aztán semmi. Emlékszem, este a fürdőkádban töprengtem, mi lehet velem. Sorra vettem a lehetőségeket. Aztán belém hasított a gondolat: lehet, hogy várandós vagyok? Másnap reggel vettem egy tesztet, és pozitív lett.

Azt a fél órát nem felejtem el. Tudod, amikor az életed eddig berendezted valamilyen módon, munka, hétköznapok, család kapcsán, és most ott a kezedben a jel, hogy minden borul, ami eddig volt. Minden máshogy lesz, mindent át kell szervezni, újra pelenkázás, éjszakai ordítás, és minden más, ami ezzel jár. Amikor mindent átgondoltam, és a fejemben a helyére került, határtalanul boldog lettem, hiszen erre vártam évek óta, és most itt van: érkezik az újabb kisbabánk.

A férjem eleinte nehezen fogadta, mert már önjáróak voltak a gyerekeink: egyik 15, másik kilencéves, és most jön egy újabb kis vinnyogó, akire mindig oda kell figyelni, meg csak a gond van vele. A lányok jobban fogadták, előbb-utóbb lelkesedtek érte velem együtt. És persze venni kellett babaholmikat, mert fiús ruhák nem voltak. Mégsem adhatok rá rózsaszínt egy kisfiúra.

Természetesen otthonszülésre készültünk megint, és nagy reménykedéssel vártam a 37. hetet, hogy ezt betöltsem, és otthon születhessen meg a harmadik. (Az első 36 hetesen kórházban született, a második 39 hetesen az érdi Születésházban, mert nem volt otthon fürdőkád, ami nekem nélkülözhetetlen volt a szülésnél.) Viszont most, a harmadik szülésemnél igazán otthonszülésre készültünk, mivel azóta már lett a fürdőszobánkba fürdőkád. El is terveztem, hogy a lenti szobában lesz a szülés, mert az van a legközelebb a kádhoz, és nem kell lépcsőzni. Ebben a szobában egyébként nem szoktunk aludni, hanem fenn az emeleten, és játszószobaként funkcionál. Ennek megfelelően mindig határozott rendetlenség szokott benne lenni, hacsak éppen el nem pakoltak a lányok.

Egy márciusi hétfőn betöltöttem a 37. hetet, és nagy kő esett le a szívemről, hogy ezen túljutottunk. Kedden hajnalban viszont arra ébredtem, hogy szivárog a magzatvíz. Minden szülésem így kezdődött. Az elsőnél 24 óra múlva lett meg a gyerek, a másodiknál 12 óra múlva, most a harmadiknál várhatóan még kevesebb lesz az eltelt idő. Hajnali fél négy volt.

Amikor kezdődtek a fájások, a férjem felkeltette a nagylányomat, hogy sürgősen porszívózzon, és persze rakjon rendet a lenti játszószobában, aki először rossz tréfának gondolta ezt, majd meglátván engem, tényleg hipergyorsan megcsinálta a kiadott munkát. Egyébként aznap nem kellett iskolába mennie, hanem felvételizni ment egy gimnáziumba, ahová a Nagymama kísérte el.

Fél hatkor, amikor felhívtalak benneteket, hogy jönni kell, már elég intenzívek voltak a fájások. A fürdőkádban voltam, a férjem masszírozta a hátam, amikor megérkeztetek. Nagyon hálás voltam nektek, útvonalterv-leírás nélkül (másnap mentem volna az előzetesen megbeszéltek szerint) simán odataláltatok hozzánk, tettétek csendben a dolgotokat, amit kell, kísértétek a szülést a maga rendje és módja szerint. Köszönöm.

Mire emlékszem? Az odafigyelésetekre, a nyugalmatokra, a szelíd határozottságotokra. Mind nélkülözhetetlen. Boldog vagyok, hogy részese lehettem.

Ami nekem nagyon megmaradt, hogy amikor már a szobában voltunk, a kitolási szakban, a tolófájások között szerintem nagy volt a szünet. Én, amikor magam erejéből nyomtam, nem történt semmi. Ha meg a kontrakció jött, akkor bezzeg volt változás. Ténylegesen átéltem, hogy a szülés nem egy akaratlagosan befolyásolható folyamat, hanem akkor működik jól, ha engeded megtörténni. Konkrétan emlékszem a gondolatra, ami megfogalmazódott bennem, amikor a gyerek feje már kint volt, de a válla még nem, épp szünet volt éppen a fájások közt, és vártunk. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha így maradnék. Groteszk gondolat volt.

Aztán a következő kontrakcióval megszületett a kislányunk. Nagyon boldog voltam. És ráadtam a megvett fiús kisruhákat.

Az apja imádja, Tündi is az apját. Már négy és fél éves, és már szinte egyedül öltözik az oviban (már amikor akar). Szőke, kék szemű és kislány.

A szülés kapcsán még egy utolsó momentum: a játszószobában, akárhogy is porszívózott Szonja, csillogó csillámpor volt szétszóródva, és láttam, amikor elmentetek, ebből rátok is került bőven. Arra gondoltam, igazán illik a habitusotokhoz, mert Ti igazándiból angyalok vagytok.

K. E.

 

Szonja > > >
Réka > > >
Tündi – testvérmese > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.