igaz történetek szülésről, születésről

36. mese: Otthon, édes otthon (Boróka Anna)

36. mese: Otthon, édes otthon (Boróka Anna)

Két kórházi, viszonylag háborítatlan szülést tudtunk a hátunk mögött, amikor egy este megint elfogott az a bizonyos megérzés, hogy új élet fogant meg bennem. A másnap reggeli teszt két szép erős csíkja is engem igazolt. Nagy örömmel, hálával és nem kevés izgalommal vártuk harmadik gyermekünket, amolyan először szülős izgalom volt bennünk, mert ismeretlen utakon jártunk.

Valahányszor a kórházi szüléseimre gondoltam, egyértelműen éreztem, hogy nem akarok még egy ilyet. Persze választhatnék másik kórházat, még alterebbet, de nem volt elég bizalmam már ahhoz, hogy még egy esélyt adjak a kórházi szülésnek. Így szépen beleástuk magunkat az otthoni szülésbe; az információs héten világos, egyértelmű válaszokat kaptunk a kérdéseinkre. Azt éreztük, hogy jelenlegi tudásunk szerint felelős döntést hoztunk, és a számunkra legjobb út mellett döntöttünk.

Nem volt kérdés, hogy a bennem növekvő gyermeket otthon szeretném szülni. Csodálatos bábánk lett, aki, ha azt mondja, megtiszteltetés neki, hogy ő jöhet a szülésemhez, akkor tudom, hogy valóban így is érzi, mert annyira szívből éli meg a hivatását. Kívánom neki, hogy ilyen „szívből jövő ember” maradjon egész életében.

Az első két szülésem döbbenetesen hasonlított egymásra. Ugyanakkor indult, hat órán át tartott, ugyanolyan ütemben intenzívedett a folyamat, logikusnak tűnt számomra, hogy most is minden ugyanúgy zajlik majd, és egy kicsit reméltem is, hogy így lesz. De nem így történt.

hasHuszonnyolcadikán, amikor már készültünk férjemmel eltenni magunkat másnapra, ő odahajolt a pocakomhoz és megkérdezte: „És mikor jössz ki, kisbaba?”. Egy kis mocorgást éreztem a baba részéről, és utána egy másodperccel elöntött a magzatvíz. Ő így válaszolt Apa kérdésére.

Szép tiszta volt a magzatvíz, hála Istennek. Rögtön utána egész testemben elkezdtem remegni, ez tartott jó húsz percig. Mivel még nem volt nagyon késő, inkább felhívtam a bábánkat, hogy számoljon velünk, jelentkezni fogunk hamarosan.

Körülbelül fél órával a magzatvíz elfolyása után elkezdődtek a fájások is, tízpercenként jöttek. De nem volt túl intenzív, a szünetekben jókat beszélgettünk, nevetgéltünk férjemmel, meg is jegyeztük, hogy valószínűleg ezt a szociális részt sikerült nekem eddig mindig átaludnom és csak az intenzív szakaszban ébredtem fel.

Több órán keresztül nem is erősödtek a fájások, közben be-bealudtunk, én a fájásokra felébredtem, nagyjából lecsekkoltam, hogy mennyi is az idő. Teljes mértékben úgy gondoltam, hogy ugyanúgy reggel hat körül lesz már intenzív, mint a nagyoknál, és dél körül fog majd megszületni ez a csöpp is.

De olyan hajnali négy felé nagyon hirtelen megváltozott minden: sokkal elsöprőbb lett a vajúdás. Fél ötkor hívtam a bábánkat, hogy szeretném, ha indulna. Utólag azt gondolom, már megint egy kicsit későn telefonáltam, ez úgy tűnik, szokásom, ha szülök: egy kicsit későn indulni a kórházba, vagy egy kicsit későn hívni a bábát. Úgy néz ki, nem vagyok képes megállapítani, hogy hol is tartok éppen.

Most is, amikor letettem a telefont, kérdeztem aggódva a férjemtől, hogy „De ugye nem fognak elmúlni a fájások? Ugye ebből tuti szülés lesz?” Ő megnyugtatott, hogy biztos szülök, és utólag vallotta be, hogy itt már ő inkább azon aggódott, hogy kiérjenek a bábák. Míg várakoztunk, én is eljutottam erre a gondolatra, különösen az utolsó, nélkülük töltött tíz perc volt nehéz lelkileg: nagyon vágytam arra a biztonságra, amit az ő szaktudásuk, jelenlétük tud nyújtani. Bújtam férjemhez, hogy „nagyon fáj”, ő pedig simogatott, átölelt; nagyon jó volt érezni, hogy mennyire szeret engem.

„Jó, hogy itt vagy” – mondtam Edinának, amikor megérkezett. Ekkor már négykézláb voltam az ágyon és folyt rólam a víz. Éreztem, hogy innentől engedhetem… Hamarosan Ági, a másik bába is megérkezett, hangja és egész lénye olyan derűvel teli volt, ez különösen jólesett. Edina pedig olyan anyai volt. Én pedig beszédes.

Olyan jó visszaemlékezni erre a húsz percre, annyira más volt így, mint a kórházban. Ott annyira egyedül éreztem magam, és ha egyetlen egy érzést kellene felidéznem, gondolkozás nélkül azt mondanám: féltem. Nem éreztem azt, hogy a szakértelem felelősséget vállalva kíséri a szülésemet. Nem is tudtam ott megszólalni se, most viszont, az otthonunk biztonságában, tisztán emlékszem, volt, hogy egyszer panaszkodtam, hogy „Én nem emlékeztem, hogy ez ennyire fáj.”. Máskor megkérdeztem, hogy „De ugye minden rendben van?”. A bábák is érezték, hogy szükségem van a megnyugtató szavakra. Olyan kedvesen és magabiztosan, mosollyal a hangjukban mondták, hogy „Mindjárt megszületik a kisbabád.”… „Már látom a haját.”… „Most a homlokát”… „Szólok, ha látom az orrát” – mire én: „De ugye rögtön szólsz?”. Sosem felejtem el Edina anyai hangját: „Rögtön szólok.” Mennyire más minőség így szülni.

Férjem folyamatosan simogatta a hátam, én pedig éreztem, hogy itt van, hogy velem van, hogy mellettem van. Nem mondta senki, hogy mikor nyomjak, és most először életemben egyértelműen éreztem, hogy mikor kell nyomnom. Talán négy tolófájás lehetett, és kinn is volt Boró. Még ugyan csak derékig, de már hangjával jelezte, hogy részéről ő már úgy gondolja, megérkezett.

Nagyon kíméletesen jött, mondták a bábák, és én olyan hálás vagyok ennek a csöppnek ezért (is). Hajnali öt óra ötven perckor érkezett meg erre a világra, senki nem rakta rám: én szültem meg, én nyúltam érte, én vettem fel, én öleltem magamhoz.

Kegyelem. Ez a szó fejezi ki talán a legjobban, amit érzek. Kimondhatatlan kegyelem, hogy így szülhettem, hogy ő így születhetett meg. Azt szokták mondani a bábák, hogy tulajdonképpen az ő munkájuk nem jár úgymond sok sikerélménnyel, mert a szülések nagy százalékában tulajdonképpen rájuk nem is lenne szükség, mert – hála Istennek – minden gyönyörűen megy a maga útján.

Én ennyit szeretnék csak mondani: drága bábák, ha Ti nem vállalnátok ezt az életutat, akkor ezeknek a gyerekeknek nem lenne esélyük sem arra, hogy ilyen ősbizalomban szülessenek meg. Boró is, mint minden baba, sír: de az ő sírásában nem érzem azt a tapasztalaton alapuló rettegést és félelmet, amit a két nagyobb sírásából egyértelműen kihallottam. Ő mentes attól a szülés utáni sokktól, ami a kórházi protokollnak köszönhető. Ennél nagyobb ajándékot, hogy ezt lehetővé tettétek, drága Edina és Ági, nem adhattatok volna nekünk. Örökké hálásak vagyunk érte. Nagyon remélem, hogy még találkozunk.

B. B.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.