igaz történetek szülésről, születésről

1567. nap: Tudatosabban

1567. nap: Tudatosabban

Nagyon boldog voltam megint, hogy újabb életet bízott ránk a teremtő Isten. Ekkor már igencsak kiművelődtem anyaságból a Mamami fórumnak köszönhetően, így sokkal tudatosabban készültem a szülésre. A babavárós topikban persze több anyuka otthonszülésre készült, és bevallom, én még ekkor nem értettem igazán, miért nem választanak egy olyan kórházat, ahol a természetes szülést támogatják. Igaz, nem sok van belőle, de úgyis csak egy mellett kell lehorgonyozni – gondoltam akkoriban. Többször leírtam a fórumra, hogy én igyekszem nagyon pozitívan hozzáállni a kórházhoz, most már sokkal tudatosabb vagyok, és hiszem, hogy ott is lehet szép, lehet háborítatlan és gyöngéd a szülés, születés…

Másik szülésznőt választottam, mert volt néhány dolog, amit szerettem volna magam mögött hagyni az előző szülésem kapcsán, és úgy éreztem, könnyebb, ha tiszta lappal indítok. A választottunk kedves és nyugalmat árasztó személyiség volt. Néhány kérdésemre adott válaszából éreztem, hogy óvatosabb játékos a kórház protokollját illetően, ami érthető is a részéről, hiszen az ő kismamái általában renitensek valamilyen szempontból a vezetőség szemében – nem kérnek beöntést, gátvédelemmel szeretnének szülni, van közöttük, aki ambulánsan szeretne szülni, tápszert köszönik szépen, ne adjanak az újszülöttüknek, és lehetőleg egy vagy két napon belül istenhozzádot is óhajtanak mondani a kórháznak.

Az volt a terv, hogy megint a vajúdás vége felé érünk be, de abban biztos voltam, hogy azért hamarabb indulunk útnak, mint a kisfiamnál, akivel már az autóban tolófájásaim voltak. Aztán jött a hidegzuhany: a pozitív sztrepto-lelet, pedig rákészültem mindenféle praktikával, hogy negatív legyen. Szülésznőm bíztatott, hogy ebből is ki lehet hozni egy szép szülést. De sajnos, mivel a kórház rendszerében benne van a lelet, hiába hoznék egy frissebbet, egy szép negatívat, a kórház szempontjából én már pozitívnak számítok. Újraterveztem, és már csak egy cél lebegett előttem: minél korábban beérni, hogy én kapjam meg a mindkét adag antibiotikumot, és ne a picinek kelljen beadni.

Aztán eljött a nap, a mi napunk. Minden ugyanúgy, mint a kisfiam születésekor: gyenge fájások, hasmenés, nyákdugó el. Még idejét tekintve is szinte ugyanakkor indult el minden, reggel fél hatkor ébredtem mindkettőnél arra, hogy fáj. A kisfiamnál szabályosabb volt és látványosabban rövidült a fájások között letelt idő és hosszabbodtak a fájások, most rendszertelenebbek voltak és lassabban is erősödtek, ezért az elején nem is voltam benne biztos, hogy lesz-e ebből valami, vagy elmúlik, mint az elmúlt hetekben minden nap. Ráadásul ünnepnap volt aznap, nem akartam kellemetlenkedni, és esetlegesen feleslegesen riasztani szülésznőnket.

Többször beszéltünk telefonon, és én csak azt éreztem, hogy bizonytalan vagyok, ő pedig azt mondta, hogy ezt csak én tudom eldönteni, megítélni, hogy kell-e menni. Én meg már megint hezitáltam, utáltam magam, hogy nem vagyok képes arra most sem, hogy önző legyek és bemenjünk, vállalva annak kockázatát, hogy feleslegesen fárasztjuk be a szülésznőnket.

Aztán végre jött kettő-három olyan fájás, amikor azt mondtam a férjemnek: „Na, ez már jó. Jól van, ez már jó lesz. Ez már fáj.” Úgy örültem ezeknek a fájásoknak, mert végre tudtam valamibe kapaszkodni, hogy igen, itt az idő.

Bementünk a kórházba, a vizsgálóban az ügyeletes szülésznő mondta, hogy legyek kedves felmászni a vizsgálószékre, mindjárt jön a doktor úr. Jó néhány fájás eltelt, nagyon rossz érzés volt abban a pozícióban várni, de persze úgy maradtam, fegyelmezetten, hiszen azt mondták, így kell várni a doktor urat, aki végül megérkezett: egyujjnyira voltam tág. Bemehettem a közös vajúdóba, ahol rajtam kívül volt még pár kismama.

Megint olyan végtelenül egyedül éreztem magam. A kórházi ágy támlájába kapaszkodtam és ringattam magam, de közben persze fegyelmezett is voltam. A gondolataimban valahol messze kerestem az erőt adó mondatokat, Gaskintól, Nandutól, Stadelmanntól…

Közben megérkezett a választott szülésznőnk, aki mondta, hogy szuperül haladunk, valószínű kijön időben az antibiotikum. Olyan furcsa volt nekem, hogy olyan ráérős volt, nem sietett beadni. Átmentünk egy másik szobába. Azt mondta, hogy most rátesz úgy 40 percre CTG-re, ami alatt ugye feküdni kell végig. Rám tette az érzékelőt és kiment a szobából.

Ez olyan furcsa volt a számomra, de gondoltam, biztos visszajön, hogy kicsit figyeljen, vagy beszélgessen velem, vagy csak egyszerűen ott legyen mellettem, de nem így történt. Megint egyedül voltam, de a nyitott ajtón át hallottam, hogy nagyokat nevetgél a folyosón a kollégákkal. Nagyon lassan teltek a percek, elég intenzíven jöttek már a fájások, és sokáig is tartottak, bár még mindig rendszertelenül. Próbáltam imádkozni és nem figyelni arra, hogy félek, és nem érzem, hogy itt a kórházban vigyáznának ránk. Figyeltem az órát, amikor letelt a 40 perc, fellélegeztem, hiszen tudtam, hogy jön és kiszabadít végre.

Nem sietett, jó tíz perc eltelt, amikor jött és leállította a CTG-t. Többet nézte a papírt, mint engem. Azt mondta, hogy igen, érdekes, hogy rendszertelenek. Ekkor már két-másfél percenként jöhettek a fájások és jó 40-50 másodpercig tartottak. Ha kicsit tovább elnézett volna engem, állítom, hogy pontosabb képet kapott volna arról, hogy hol tartok a szülésben, mint a papírból, de az adatok érdekesebbek voltak számára.

Majd mondta, hogy most kimehetek a férjemhez, sétáljunk egyet, és ha úgy érzem, előrébb vagyunk, jöjjek vissza. Nagyon elcsodálkoztam, mert nekem aztán semmi sétálhatnékom nem volt, úgy éreztem, a szülőszobán lenne már a helyem, de nem mertem mondani, mert már megint azt éreztem, hogy ő a szakember, én biztos nem ítélem meg jól, hiszen ő annyi szülést látott már…

2.2Így hát szépen kimentem a szülészet előterébe, ahol a férjem több kispapával együtt arra várt, hogy beengedjék őket. Itt az a protokoll, hogy csak akkor engedik be az apukát, ha már lehet menni a szülőszobába. Kimentem, átöleltem a férjem, belekapaszkodtam, és csöndben vártam a hullámokat, amik már nagyon intenzíven jöttek. Egymással szemben álltunk, én belefúrtam az arcomat a mellkasába, csöndben éltem át a másodperceket.

Körülöttünk még vagy nyolc ember lehetett, zömmel férjek, de feleségek is, akik ilyen-olyan okból várakoztak odakinn. Kicsit kíváncsian figyeltek minket, de nagyon tapintatosak voltak, hallottam talán valami olyasmit is, hogy „szegényke”. Én is tapintatos voltam, mert végig csöndben voltam, bár nagyon jólesett volna végre engedni az érzéseimnek.

Nem voltam kinn sokat, maximum tíz percet, mert a férjem mondta, hogy pont úgy nézek ki, mint az elsőszülöttünknél a vége felé, és szerinte be kellene mennem megmutatni magam a szülésznőnknek. Én hittem neki, és bementem a szülésznőmhöz, aki megvizsgált, háromujjnyi, mehetünk a szülőszobára. Megint igaza volt a férjemnek, megint segített, vezetett és támogatott. Én el sem akartam hinni, hogy végre bejöhet, ráadásul külön örömöm volt, hogy szabad volt az alternatív szoba is. Persze közben egyre világosabb lett, hogy nem jön ki az antibiotikum időben, de egyszerűen nem tudtam hátráltatni a folyamatot.

Végre kettesben voltunk, illetve a szülésznővel, ő olyan csodálatosan háttérben maradt. Pont annyit és pont akkor és pont olyan hangszínnel, hangerősséggel mondott, amire szükségem volt – úgy érzem, itt már sikerült rám hangolódnia.

A szobában volt egy franciaágy, arra támaszkodtam a kezemmel, fejemet egy párnába fúrtam, és térdeltem a földön, tehát a „hamis négykézláb” pozíciót vettem fel, és így is maradtam a végéig, ki nem lehetett volna mozdítani belőle. A férjem közben rátette a kezét a derekamra, kicsit nyomta, erre mondtam, hogy „ez jó”. A másik kezét szorítottam az egyik kezemmel, azt mondta később, hogy végig…

Itt elveszett egy húszpercnyi emlék, legalábbis így raktuk össze később a férjemmel. A kitolás alatt folyt el a magzatvíz, ami sajnos mekóniumos volt, riadóztatták is a csecsemős gárdát, akik be is rontottak a szülőszobára, és elkezdtek veszekedni a szülésznőnkkel, hogy miért itt szülünk és nem a rendes szülőszobán. Szülésznőnk mondta, hogy pár perce folyt el a víz… nem is értem, hogy gondolták, majd átbalettozok a másik szobába?!

Olyan nyugalom volt a szobában, mielőtt berontottak, és bár érzékeltem néhány dolgot, nem tudtak megzavarni. A férjem mesélte később, hogy a csecsemősök nagyon harsányak, pattogósak voltak, de én egyáltalán nem hallottam őket. Viszont a szülésznőm minden mondatára emlékszem, pedig suttogva beszélt hozzám. Elmondta, hogy ezek az emberek azért vannak itt, mert mekóniumos a magzatvíz, ezért egy kicsit el fogják vinni a babát, ha megszületett. Nagyon jólesett, hogy elmondta.

12.30-kor megszületett a kislányunk, akit abban a pillanatban el is ragadtak, és elviharzottak vele. És ha már náluk volt, nem is siettek vele vissza, az antibiotikumot is beadták neki, de persze végigszúrták mindkét kezét, mire sikerrel jártak. Látom magam előtt az újszülöttemet, teljes kétségbeesésben, kiszolgáltatottságban, félelemben. Soha nem fog elmúlni az a fájdalom, amit ezzel kapcsolatban érzek.

Nagyon sírt, amikor végre visszahozták. Én rögtön elkezdtem beszélni hozzá – már amikor csak közeledtek felénk –, ő pedig egyből megnyugodott és elhallgatott. Amit megkaptam, mellre tettem, hogy érezze a biztonságot, érezzen engem, a lényem, a szívem, a szeretetem… minél intenzívebben.

Sok feldolgoznivalóm van még ezzel a szüléssel kapcsolatban, mert érzem az indulatot a soraimból, pedig már másfél éve történt. Dühös vagyok a kórházi protokollra, mert lehetett volna másképp is. Például először letesztelni a gyermeket, és csak ha baj van, akkor elkezdeni az antibiotikumot. Vagy például ott a szülőszobán rögtön kiszívni a tüdejéből a magzatvizet, és rögtön visszaadni nekem őt. Dühös vagyok magamra, mert nem álltam ki eléggé magamért és a gyermekemért, bár találóan fogalmazott valaki, amikor azt írta, hogy a szülőszoba nem küzdőtér. Rossz érzés, hogy a szülésznőm ahelyett, hogy kicsit rám is figyelt volna, a CTG-s görbét tanulmányozta, majd abból vonta le a következtetéseit.

De közben vigasztal, hogy sokat tanultam ebből a szülésből is. Azt, hogy amit számomra a szép, háborítatlan és gyöngéd szülés, születés jelent, azt nem találom meg a kórház falai között. És azt, hogy el sem kell mennem otthonról, hogy megtaláljam.

B. B.

Első gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.