igaz történetek szülésről, születésről

871. nap: Kerekfejű (Enci)

Megjelent: 2013. febr. 22.

Már megint hatalmas nagy volt a hasam, már megint CTG-kre jártunk, már megint rengeteg sok időt kellett eltölteni, türelmesen megvárni, amíg a baba odabent összecsomagol.

Közben Boti épp elkezdte az ovit, és az evvel járó betegeskedéseket, és én egyáltalán nem tudtam elképzelni, mikor lesz ideje majd ennek a babának, a harmadiknak, megszületni. Vártuk, vártuk, persze, a tesók az asztalnál kántálták, hogy „Enikő, gyere ki!”, de valahogy mindig annyi minden más volt, olyan sok mindenre, leginkább sok mindenKIre kellett már figyelni. A nyugisabb hosszú hétvégék is eseménytelenül teltek el, egyszer séta a fóti Somlón, másszor fogas – nosztalgia gyermekvasút – Széchenyi-hegy, találkozó a volt csoporttársakkal. De leginkább az októberi Kis-Sváb-hegy maradt meg, gyönyörű, valószerűtlen őszi foltos kalapjával. CTG, minden rendben, Kis-Sváb-hegy.

A hasam leszállt, továbbra is irreálisan előreállva, és lassan minden elképzelhető lélektani időkorlátot túlléptünk. Eseménytelenül telt a holdtölte, egyre nyűgösebb lettem, aztán egy keddi nap épp Zsófival bevásároltam, amikor az óvó néni hívott, hogy jöjjek Botiért, mert belázasodott. Zsófit délután anyukám elvitte magukhoz, hogy ha lehet, ne kapja el Botitól a kórságot, én meg otthon kúráltam a kiskölköt. Vele aludtam az emeletes ágyán, másnap CTG. A babák általában megvárják, amíg a tesó meggyógyul. Óriási. A CTG, hát az meg nem valami fényes, holnap is vissza kéne jönni. Bábakupaktanács véleménye: ha nem olyan jó a CTG, mindjárt itt a szülés. Amúgy meg ha holnap is ilyen, akkor ultrahang.

Közben otthon a gyerekorvos átjött ránézni Botira a kisbaba miatt, mégis, persze, semmi különös. Éjjel (ismét csak az emeletes ágyon) már csak kicsit ment fel a láza, szóval ez már rendben, kifelé megy belőle.

Közben, mintha egy párhuzamos univerzumban történt volna, szép csendben kétségbe estem: miért nem indul ez a babagyerek, és ha be kell menni a kórházba, és indítás, és onnan továbbgondoltam az eseményeket, szolid sírdogálás.

Reggel fájások, ha nem is egész egész rendesek, tízpercenként, nem múlnak. Telefon Áginak: most akkor menjek CTG-re? Ne gyere, elindulok én. Komolyan, ide? És ha nincs semmi? Majd ott dologzom, és legfeljebb, ha tényleg semmi, hazajövök. De ha beindul, nem lesz időm átérni a városon.

Anyu közben eljön Botiért az édes Zsófival, aki annyira hiányzott, és viszi mindkettőt magával, vissza. A fájások továbbra sem erősödnek, továbbra se „rendesek”, ami azt jelenti, hogy valahogy nem futnak végig. Egyszer, mintha elindulna felül, és várom, hogy végigsöpörjön, de menet közben kialszik. Másszor meg nem indul sehogy se, hanem hirtelen borzalmas késszúrásszerű szaggatást érzek a hasam alján. Ezek vannak. Kis zavarásra (gyerekek elrendezése, bába érkezése) még ezek se jönnek.

Szóval bába érkezése – tehát Ági megjön, lecuccol, helyet keres magának, ahová odakucorodhat dolgozni (valami peres anyagon a saját védelmében, mi máson), örömmel konstatálja, hogy kávéfogyasztó háztartásba érkezett, és azt hiszem, Gyuri még készít is neki kávét. Valamikor meg is vizsgál, egy centi, hát az nem sok, de valahogy bátorítóan adja elő, nem lomboz le. Kéri, szóljak, ha jön egy „rendes” kontrakció, hogy végighallgathassa, hogy reagál a baba szívhangja. Hát, baromira nem jön „rendes” kontrakció, vagy a bátortalan kialvó hullám, vagy a rettenetes késelés, nincs igazán mit végighallgatni. Közben befut Éva, a bábatanonc doula, négygyermekes, aha, szóval valahogy megszületnek a harmadik gyerekek is, sőt, a negyedikek is, aggodalomra semmi ok. Fél tizenegy felé udvarias engedélykérés után ő is megvizsgál, ő még azt az egycentis méhszájat se igen találja, na, kösz.

Azt hiszem, bemegyek a hálószobába (addig a nappaliban és a folyosón ténferegtem). Kérem Gyurit, hogy a spalettákat is csukja be, Ági szerint hideg és rideg a szoba. Itt született Zsófi? Igen. Hideg? Hát lehet, november eleje van és most szellőztettünk, jöjjön akkor a hősugárzó is, én meg begubózok az ágyba, na, szüljünk most már. Éva valamikor korábban el is ment, nem lakik messze, Ági szól neki, ha alakul valami.

Én gubózok, Gyuri az ágyon olvas és időt mér, Ági meg kintről továbbra is ugrásra készen, hátha egy fájást végre végig tud hallgatni. Így befordulva újra viszonylag rendszeresen, 8-10 percenként van valami, hol fent, hol lent, és egyre brutálisabban, de olyan szép, rendes, végigsodró és partra rakó kontrakció továbbra sincs.

Aztán Ági megelégszik avval, amit addig hallott, és hamarosan abban a részben vagyunk, amikor már nem lehet figyelni a fájást. Csak eszeveszetten, aktívan keresni azt a helyzetet, ahogy valahogyan éppencsak ki lehet bírni. Amikor meg épp nincs fájás, akkor ájultan pihenni. Most épp állva van az, hogy ki lehet bírni. Próbálnám a négykézlábat vagy az ágy peremére támaszkodva, de szinte már annak a gondolatától is, hogy a képtelenségig előreugró hasam lefelé lóg, elképzelhetetlenül inteznívvé válik az alhasi késelés, és állok, akár lábujjhegyen is, az ágy oszlopába, később Gyurira kapaszkodva. (Akit kicsivel előbb durván lehordtam, hogy hol volt idáig, miért nem volt itt.)

Nagyon pontosan kell már gazdálkodni a percekkel: ágy szélén ülve pihegés, amikor jön a gyötrelem, felugrani, csimpaszkodni, aztán amint elmúlt, azon nyomban visszaülni pihenni. Mondok valami trágárságot is hangosan, mennyire szar. Azt elhiszem, mondja a bába, aki közben forró muskotályzsályás borogatással békíti késelés alatt álló alhasamat. Aztán már nem ülök le, csak lábujjhegyről talpra, nyomni kell, mondom hangosan. Még csak a burkot érzed, mondja Ági. Nemsoká pattan a burok, elképesztően kevés, tiszta magzatvíz freccsen ki, megolajozza a csúszdát, amit tisztán érzek belül, és még jobban nyomni, nyomni kell.

Ez tölti ki mindenemet, ezért hirtelen nem is tudom hová tenni, amikor meghallom Gyurit, amint azt mondja: „Nahát, ki van itt!”, de nyomban felfogom, amikor meghallom a kedves nyekergést, hogy Enikő megérkezett. Még félig bennem, no, nyomás, nyomás, gyerünk kifelé, te jó ég, milyen hosszú már ez a gyerek. De egyszer csak kiér teljesen, Ági kezében, sírdogál, izeg-mozog. Jaj, de jó!

Egyszerre mozdulunk Ágival, én lehuppanok az ágy szélére, ő előrenyújtja Enikőt a lábam között, és nem számít rá, hogy közben én lendületesen, balettosan lendítem át felettük a lábam, kissé persze túlbecsülve jelen képességeimet, sikerül majdnem fejbe rúgni üdvözlésképp a kisbabámat.

Aztán már csak nálam, újszülöttvizsgálat, anyarendezés, mindeközben rajtam sírdogál tovább, amikor nem alszik vagy szopizik, szinte folyamatosan egy napig. („Irritábilis”, mondja később a gyerekorvos.) Milyen szép kerek a feje, az ilyenre szokták mondani, hogy biztos császáros. Ja. Tényleg szép.

Kevéssel múlt fél egy, Te is gyorsan megérkeztél, szia, kicsilány.

U. i.: Nagyon sokára vettem rá magam, hogy megírjam a szüléseink történetét. Öt év is telt el azóta, hogy az első otthonszülésünkre készültünk, amikor egy álmatlan nyári éjszakán lassan megformálódtak a gondolatok, hogy mi a legfontosabb, mit látok a legnagyobb értéknek abban, ahogyan születtek, születhettek.

Köszönöm, hogy megbízhattunk bennük az első előtti perctől. Hogy önmaguk lehettek, hogy a saját, nekik legjobban megfelelő utat járhatták rögtön a kezdetektől, felesleges kényszerek és kompromisszumok nélkül. Ha valami, talán ez az, amiben az otthonszületett gyermekeim különböznek az intézményben születettől: sokkal egyszerűbb számukra megtalálni magukat, a saját útjukat. Könnyebb nekik önmaguk lenni.

M. J.

Boti > > >
Zsófi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.