igaz történetek szülésről, születésről

33. mese: „Persze, szívem, ahogy érzed” (Liza)

33. mese: „Persze, szívem, ahogy érzed” (Liza)

Eltelt másfél év, és anyagi és más okok miatt is úgy döntöttünk, elkezdek munkát keresni. „A” terv a kistesó, „B” terv a munka, amit ha találok, olyat, amilyet szeretnék, elvállalom. Pár hónap múlva sikerült is munkát találni, az első beszélgetés után reméltem és sejtettem, hogy megkapom az állást, így félretettük a tesókérdést… csakhogy amikor megkaptam a munkát, már a pocakomban hordtam őt!

Nem hittem el, hogy miért pont most, akkor miért nem előbb? Nem, nem tudtam elsőre felhőtlenül örülni neki. Párom azonnal pozitívan állt hozzá, hiszen nagycsaládosok leszünk, ennek minden előnyével, akkor még nem tudtuk, hogy milyen jó is lesz!

Az első pár hónap nagyon nehéz volt. Nem sokkal a terhesség előtt derült ki, hogy kezdődő gerincsérvem van, egy hétre ágyba is kényszerültem, gyógytornára jártam a 20. hétig.

Nagyon rosszul voltam az első pár hónapban, sokat hánytam, folyamatosan ettem, fáradt voltam. De egy kétévessel nem lehet annyit pihenni. Érdekes, hogy babonából Léna érkezését senkinek nem mondtuk el a 12. hétig, most jó volt megtapasztalni, hogy bárkinek elmondhatom, az ő érkezése és jólléte nem ezen múlik.

Most is véreztem az elején, mint Lénával, ez a pár nap döbbentett rá, hogy mennyire nem szeretném elveszteni, hogy minden félelmem ellenére akarom őt.

Aztán jobb lett, elkezdett kerekedni a pocakom, nem émelyegtem, Léna nagyon várta a testvért, kezdtem nagyon élvezni!

Az orvosválasztás nem volt könnyű, a 11. héten mentem először magándokihoz, hátha elkerülhetem a hüvelyi ultrahangot és vizsgálatot, de bár megpróbálta hasi ultrahanggal, nem látszott semmi, így a hüvelyi ultrahangot nem úsztam meg… de a dokim már nem rendelt kórházban, így új dokit kellett keresnem, mert én szeretem, ha van kórházi háttér, vagy csak pecsét a kiskönyvben, de akkor már olyan kórházi, ami, ha arra kerülne a sor (például nem tiszta magzatvíz, tehát nem vészhelyzet), oda mehessünk.

Első alternatív dokinő azzal kezdte, hogy látja, gyógypedagógus vagyok, tudom-e hogy ha a párom elmúlt 40, már akkor is nagy a kockázata a genetikai rendellenességeknek???… többet nem mentem. Másik dokinő értetlenkedve állt, hogy minek nekem doki, ha otthon akarok szülni? És hogy ő nem fog bejönni ám, ha kórházba kerülök… ezenkívül rendes volt, csak kár, hogy fél napokat kellett várni a magánrendelésén.

Érdekes, hogy régen valamiért el sem tudtam képzelni, hogy nő dokihoz járjak, majd miután a szülésnél egy nő kísért, utána már nem értettem, hogy járhattam férfihoz… hát maradtam nála, háromszor mentem el, pecsétekért.

Vérvétel a házidokinál, kivéve az utolsót, amikor szerintem rossz napja volt és rajtam élte ki, mondván, csak ha fizetek, akkor tudja levenni a vért… de hogy a másik két trimeszterben miért tudta…?

Marad a kórházi ultrahang, vérvétel.

A 18. heti ultrahang: kérdeztem a nemét, nem látszik, bár nem nézte meg…

A 32. heti ultrahangra jön a párom és Léna is, mire a doki úgy indított, hogy bejöhetnek, de ne legyen rendetlenkedés. Mind a 200 kg-jával, lihegve, izzadva, káromkodva, hogy hülyén fekszik a gyerekem, nem tudja lemérni, a karjával a két lábam között támaszkodva, amikor kérdeztük volna a nemét a babának, elkezdett telefonálni, és lelépett, miután odadobott nekem egy kis papírtörlőt… a zselét amúgy az arcomba fröcskölte és köszönni nem sikerült neki. Én meg intettem a páromnak, hogy menjünk, mert ki voltam borulva… ahogy kiléptünk, megjelent és fennhangon kiabálta, hogy na, küldjék be azt a cisztásat! Kb. húsz másik ember előtt sietett be egy nő… ennyit az intim szféráról.

Én elsírtam magam kint, mert igaz, nem történt semmi olyan velem, mégis annyira méltatlannak éreztem ezt a bánásmódot, leginkább a kisbabámmal szemben! És arra gondoltam, hogy naponta hány nő szül ilyen bánásmód mellett… vagy ellenére…

Érdekes, hogy az első szülés előtt annyira nem tartottam a kórháztól, mint most. Most már tudtam, hogy milyen nehéz is a szülés, testileg-lelkileg hatalmas elengedés kell hozzá, hát azt meg hogy lehet ilyen helyen?

Sok értelme egyik ultrahangnak sem volt, kivéve a 37. hetit… valószínűleg igazuk van ebben is a bábáknak.

Végül a 37. hetire már más helyre mentem, nagyon kedvesek voltak, és itt derült ki biztosra, hogy kislányunk lesz megint. Érdekes amúgy, hogy a baba ugyanúgy feküdt, minden ugyanúgy volt, mégis mást kívántam, nem voltam olyan fáradt, de többet hánytam, a hasam meg nagyon csúcsos volt… hát ennyit erről.

A bábámmal kb. félidőben találkoztam először, azonnal biztosan éreztem, hogy őt szeretném! Az információs hétre néha Péter is eljutott, teljesen meghatódott, azóta is a Titkok Őrzőinek hívja a bábákat, sokszor emlegeti, amiket hallott, na, és a játszótéren ő a szószóló, ha szülésről van szó… Persze, amióta „levezette” a szülést, ahogy a család emlegeti, már profinak számít a témában!

Más bábák voltak, mint három éve, sokkal jobban éreztem magam, a szülős filmek nézése közben már rutinosan törölgettem a könnyeimet, nagyon jó volt, mindenkit elküldenék ide!

Aztán jött a nyár, én egyre jobban féltem, hogy nem tudom kihúzni végig, óriásinak éreztem a hasam, pontosan kiszámoltam a betöltött 37. hetet, és Edinával megegyeztünk a napban, amikortól szülhetek otthon, nagyon vártam ezt a napot!

A 34. hét környékén sikerült felfáznom, lázasan, hasi fájdalmakkal mentem a dokihoz, aki kétféle antibiotikummal engedett el, eszembe sem jutott nem bevenni, olyan rosszul voltam, szerintem ennek is köszönhető, hogy nem született ő előbb. Úgy mentem oda, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha azt mondja, menjek kórházba, de óriási megkönnyebbülésemre a vizsgálat után közölte, hogy a méhszájat alig éri el és teljesen zárt. Ja, mert hogy a 18. héten már megrövidültnek ítélte és felpuhultnak… na, ilyen is maradt végig.

Azt hiszem, itt volt még egy kis zuhanás, amikor rájöttem, hogy meg is kell szülnöm… hogy elfogadtam, hogy terhes vagyok, hogy uralja valaki a testem, de hogy szüljek? És ha hosszú lesz? És ha nem tiszta a víz? És ha eltörik megint a farokcsontom?

Aztán ahogy betöltöttem a 37. hetet, úgy éreztem, hogy na, ilyen terhes sem voltam még, innentől kezdve úgy éreztem, túlhordom, és biztosan óriási lesz (úgy éreztem, óriási, mindenhol ott van… nem tudom, mit csinált bent, de aprócska volt ő is aztán).

Edina is megvizsgált, azt mondta, szerinte is előbb jön, de nyilván nem annyival, mint Léna, hiszen azon már túl vagyunk… végül öt nappal jött csak előbb…

Aztán egy csütörtökön nekiálltam kitakarítani a vécét, az egész helyiséget a plafontól a padlóig kisikáltam, aznap hívott Edina, mondtam neki, hogy kisikáltam a vécét, mire ő: „Az már jó jel!”… Ezeket szeretem, mert ő már tudta, hogy nincs messze, valószínűleg a nőgyógyászok nagyot néznének, ha a vécésúrolást a szülés előjeleként emlegetném, de a bábák ugye a Titkok Őrzői, ők olvasnak a jelekből.

Gondoltam, másnap nekiállok a fürdőszobának, már az is eléggé el volt hanyagolva… hát Liza így járt, őt nem érdekelték a tisztasági viszonyok.

Aztán csütörtök délután ültünk a játszón egy sorstárs anyukával, akinek egy hete rendszeres jósló fájásait mértük ugyanitt, amik leálltak aztán. Most én néztem négy-öt percenként az időt, ahogy keményedett a hasam… ez is vicces volt, mert Lénával sosem keményedett, egyszer sem. Én meg attól féltem, nem veszem észre, ha keményedik, és majd kinyílik a méhszáj… persze aztán a félidőtől kezdve keményedett minden nap, na, ezt nehéz lett volna nem észrevenni. De most először volt benne rendszer.

Elköszöntünk, hogy remélem, lesz valami, de aztán elmúlt teljesen. Aznap egyszerűen nem mozdult meg a babszi, már kezdtünk aggódni, és végre lett értelme a letöltött szívhanghallgatónak, mert megtaláltam vele a szívhangot, így megnyugodtunk. Persze ez a rápihenés is jel volt.

Lefeküdtem aludni, aztán hajnalban pontban ötkor kezdődött újra, keményedett a hasam, és minimális fájdalmat éreztem a derekamban, valamint a méhszájamat is éreztem. Aludtam a tízperces szünetekben, azt gondoltam, végre tudom, mi az a jósló fájás.

Éreztem, hogy kakilnom kell, és szerettem volna zuhanyozni, de párom nagyfia még nem indult el iskolába, és zavart volna (ez már jel lehetett volna). Már nehezen ültem az ágyon, amikor elment, mehettem vécére… konkrétan szorulásom volt, erőlködtem, hogy valami kijöjjön. Csak azért írom, mert vártam a tisztulást, ami Lénánál volt, és ezért sem gondoltam, hogy kevesebb, mint egy órám van hátra a babáig…

Péternek mondtam, hogy talán ma lesz valami, majd a zuhany alól Edinának is szóltam fél nyolckor, hogy jósló fájásaim vannak és valami véres nyálkás cucc is jött belőlem. Ahogy a vécén ültem és nyomtam, éreztem, hogy a hüvelynél domborodik valami, és a mai napig lenyűgöz, hogy az ember hogy le tudja beszélni magát valamiről, hogy még nem szül például, amikor ez már nagyon is az volt. A tippem az, hogy a buroksapka lehetett, de nem folyt el akkor a víz, és persze azt is vártam, hiszen azt ismertem már.

Aztán nagyon intenzív lett, nem bírtam kijönni a zuhany alól, Pétert lefoglalta Léna, én meg káromkodtam, hogy valaki vigye már el ezt a gyereket. Hívtuk nyolckor a nővéremet, aki hetek óta úgy vette föl a telefont, hogy „Na, szülsz?” Most meg nem vette föl… Hívtuk anyukámat, aki elindult, de persze reggel nyolckor az Árpád-híd környékére nem egyszerű eljutni. Edinát Péter hívta, hogy hárompercenként jönnek a fájások, ő mondta, hogy tíz perc múlva tud indulni.

Nagyon-nagyon fájt, nagyon intenzív volt, kértem Pétert, hogy csináljon borogatást, még egy mosoly is átfutott rajtam, amikor megjelent a jégkockás vízzel, olyan jólesett, hogy már ilyen jól tudja ilyenkor a dolgát. A borogatást viszont már elfelejtette, így először langyos volt, aztán túl forró, így én csak mérgelődtem és fájtam.

Az elején még kicsit ringattam a csípőmet, kerestem a helyem, ahogy először volt, amikor is semmi mást nem tudtam, csak a bevett mozdulatsoromat csinálni, most nem találtam ilyet, semmi nem esett jól. Aztán muszáj volt térdelnem, így engedtem a vizet a derekamra.

Léna néha megjelent, és hálát adtam a Szia baba! könyvnek, mert nem ijedt meg, pedig már elég hangos lehettem. Mivel várta a Mamit, hogy elvigye Solymárra az unokatesókhoz, ez jobban érdekelte, és csak annyit mondott, hogy: „Szerintem Anya annyira fog kiabálni, hogy még Solymáron is hallani fogom.” Ezen jót nevettünk két fájás között. Néha bekukucskált, vigyorgott, én meg egyáltalán nem éreztem rosszul magam ettől. Nem kérdezett, nem félt, megfigyelt csak.

Aztán mondtam Péternek, hogy ne haragudjon, de én most idekakilok, mert nagyon kell és képtelen vagyok kimenni. Ő meg a tőle megszokott, „persze, szívem, ahogy érzed” stílussal megnyugtatott, hogy most ezt is lehet. Így nyomtam, vagyis a testem nyomott, de éreztem, hogy ez valami más lesz, így közöltem, hogy a gyerek jön, és lecsaptam a zuhanyfejet magam mellé, és odatettem a kezem. Jött is szépen, nyomtam, amíg ki nem jött a kis puha fejecskéje a tenyerembe.

Soha nem felejtem el azt az érzést, ahogy elfordult a kezemben, és én tökéletesen tudatosan gondolkoztam, hogy akkor most figyelem, melyik válla jön ki előbb, és ott tudom majd biztonsággal megfogni. Így is lett, benyúltam a hóna alá, és fél kézzel kiemeltem a lábaim közül. Mindezt Léna és Péter mellettem állva nézték. Péter valamikor hozott egy törülközőt, mert hát tudta, hogy az kell, gyakorlott otthonszülős apuka.

Ahogy emeltem fel, láttam, hogy a köldökzsinór rajta van, nem volt a nyakán, csak a testén, azt is lebogoztam simán, bebugyoláltam, megtörölgettem, egy picit szörcsögött, hát leszívtam az orrát. Péter ettől már igazán büszke volt rám, azóta is nagyon. Ekkor volt 8.23.

Liza2Sírt egy picit, megnyugodtunk, aztán azonnal szopizni kezdett, engem meg egy hihetetlen megnyugvás szállt meg, hogy vége, nem kell semmi kórház, minden rendben. Péter kérdezgette, mikor hova akarok menni, feküdni, mit csináljon, én meg csak azt hajtogattam, mindjárt, csak pihenek, és hogy megszületett, nem hiszem el! Csináljunk pár képet, ennyi ötletem volt, mert mozdulni nem akartam. Látszik a képeken, hogy Liza milyen szép pirospozsgás, és hogy én úgy nézek ki, mint akinek a kezébe adtak egy babát, semmi fáradtság, tele voltam energiával.

Nem sokára megérkezett anyukám, akit Péter úgy várt, hogy akkor köszöntse a legújabb unokáját, ő meg el sem akarta hinni, de nagyon örült.

Aztán Péter megcsinálta a kanapét, odasétáltam Lizával, lefeküdtünk, készült pár kép, kezdett fájni a hasam, gondoltam, a lepény válik le.

Edina is nemsokára megérkezett, olyan jó volt, éreztem, hogy nagyon figyel ránk. A lepény már szinte kint volt, kérte Edina, hogy nyomjak, na, ez soha sem ment, de segített és így kijött.

Teljesen más volt, mint Lénánál, például a zsinór a széléről indult, nem középről. Jó volt megnézni, Léna és anyukám is megnézegették. Léna hónapok óta arra készült, hogy először a zsinórt vágja majd el, addig nem volt ollója, most meg nem akarta, már ment volna játszani.

Nagyon érdekes, mert sokat készültünk vele a szülésre, hátha jelen lesz, de én azt gondoltam, nagy élmény lesz neki, sokan féltették, hogy megijed majd, de neki meg a világon a legtermészetesebb dolog. Nem is érti, hogy más miért kórházban születik.

Végül Péter vágta el a zsinórt, csak hogy ne rágjam emiatt a fülét (Lénánál én vágtam el), aztán zuhanyoztam, mert Lizi jól lekakilt, Edina lemosta egy nedves pelussal őt is, ami azért vicces, mert amikor kiderült a játszón, hogy otthon szülnék, egy anyuka azt kérdezte, hogy akkor a bába mit csinál, ő fürdeti az újszülöttet? Én meg nevettem, hogy hát nem kell őket megfürdetni, aztán mégis ez volt a dolga. Az adminisztráció hosszabb volt, mint a szülés, mi meg napokig nem tudtuk feldolgozni, hogy így született közénk ez a kicsi lányka.

Léna estére hazajött, én altattam, ez is olyan jó volt, hogy nem kellett nélkülöznünk egymást.

Este beindult a gépezet, Liza hat órán át üvöltött, hasfájós-refluxos-nyugtalan baba (volt), így levontuk a következtetést, hogy semmi nem jelent semmit, vagyis hogy mennyire nyugis volt a hasamban, és milyen könnyen, nyugiban született, nem ezen múlik.

llLéna imádja, sosem féltékeny, bújik, szereti, védi egész nap, persze a figyelmünk megosztását mindenkinek meg kellett szoknia. Így fél évvel a szülés után egész jól belejöttünk a nagycsaládos létbe.

Ha minden jól megy, építkezünk, költözünk, és a bábák új ház – új gyerek elméletét még meglátjuk. Most jó így velük, két kicsi lányunkkal, meg a nagyfiúval.

Lizi rengeteg fényt hozott közénk, el sem tudom képzelni nélküle az életet. Köszönöm, Kicsikém, hogy minket választottál, igyekszünk méltóan felnőni a feladathoz!

Köszönöm a családomnak, hogy támogattak mindig, hogy a szülésről mindig pozitív képeket adtak nekem!

Köszönjük Edinánknak a figyelmet, a hihetetlen erőt, jóságot, példamutatást, nincs még egy ilyen ember a Földön, mint ő!

Köszönöm Péternek is, hogy „levezette” a szülést, hogy támogat, szeret minket, hálás vagyok érte és a Családomért!

M. V.

Léna > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.