igaz történetek szülésről, születésről

1299. nap: Az Alpok tetején (Ábel születése)

Megjelent: 2014. ápr. 26.

A várva várt időpont hatodika. Délelőtt elindultunk az NST-re, majd ultrahangra. M. doktor megvizsgált és közölte, hogy egy-két nap, és ez a gyermek elő fog bújni. Mondta, hogy holnap ő ügyel, és lehet, hogy találkozunk.

Megebédeltünk, hazamentünk, Viktor elment dolgozni, én pedig lepihentem. Nyugodt voltam, előző nap még kitakarítottam, mostam. Úgy éreztem, minden készen áll, várok. Várom, hogy Ábel jelezze, mikor szeretne előbújni. Relaxáltam, zenét hallgattam, és 17 óra körül éreztem az első „fájásokat”. Igazából nem fájdalomként tekintettem rájuk, próbáltam lazítani, és boldog voltam, hogy hamarosan karomban tarthatom gyermekünket. Elkezdtem nézni az órát. Ötpercenként ismétlődtek. 18 órakor felhívtam Viktort, hogy szerintem lassan elindulhat hazafelé. 15 perc múlva meg is érkezett. Én még letusoltam, bepakoltam egy-két dolgot, és megkértem Viktort, hogy készítsen nekem pirítóst, mert ki tudja, mikor tudok enni, és kell egy kis energia. 18.30-kor beültünk az autóba és elindultunk. Viktor aggódva nézte az órát, hogy két fájás közt mennyi idő telik el. Ez már négy perc volt? Vagy öt?

Megérkeztünk a kórházba, csöngettünk. Kijött egy szülésznő, és kérdezte hány percesek a fájások. Mondtam, hogy két órája ötpercenként jönnek. „Első gyerek?” „Igen.” „Lehet, hogy csak jósló fájások.” De azért menjek be, mert megnéznek. Közben kicsit dünnyögtek, hogy mi van ma, mert sorra érkeztek a kismamák, a vajúdóban minden ágy foglalt volt. NST után átküldtek ultrahangra, ahol egy nem túl kedves orvoshoz volt szerencsém. Durván vizsgált, fájt, a székből még véletlenül sem segített fel. (M. doktornak délelőtt ez valahogy olyan természetes volt, hogy nyújtja a kezét, mert nagy hassal nem könnyű abból a székből felállni).

Közben azon tanakodtak, hogy miért van ennyi féle papírom. Az egyik vérvétel P-ben történt, a másik Gy-ben, aztán költöztünk, és így kerültünk V-be. Közben kicsit szidtak mindenkit, hogy milyen védőnő az, akinek nem tűnik fel, hogy hiányzik a hüvelyváladék-tenyésztés, és hogy hol a terheléses cukor-vizsgálat. Volt az is, csak máshol másként végzik. Tanakodtak, dünnyögtek, aztán végül úgy döntöttek, hogy felvesznek, maradhatok.

Átkísértek a szobába, ahol már volt egy kismama a gyermekével. Közölték, hogy csak akkor menjek át a szülőszobára, ha erősödnek és sűrűsödnek a fájások. Addig is aludjak. Ötperces fájásokkal. Szerintük két fájás közt lehet aludni. Megpróbáltam. Aludni nem sikerült. Felhívtam Viktort, elmeséltem, mi a helyzet. Mondtam, hogy menjen el a helyi ismerősünkhöz, aludjon egyet, aztán majd hívom. Elmondtam neki, hogy nem voltak velem túl kedvesek, és megbeszéltük, hogy reggel hatig kell kibírni, mert jön a váltás, és tudtuk, hogy jön M. doktor, aki mindig kedves, és akinél szívesen szül az ember. Pedig csak kétszer találkoztunk vele ultrahangon, de nagyon kedves, emberséges, figyelmes, barátságos volt.

Szóval egész éjjel relaxáltam az ágyon ülve, Kövi Szabolcsot hallgattam és Ábelre koncentráltam, próbáltam kommunikálni vele, ahogy C. Ági tanította a szülésfelkészítő tanfolyamon. Magam előtt láttam a képet, ahogy készülődik a nagy útra. Kétszer bejöttek a szobába és rám szóltak, hogy feküdjek le és aludjak, mert így nem lesznek erősebbek a fájások. Nem tudtam és nem akartam összekuporodva feküdni, inkább törökülésben ülve lazítottam, és egyszer sétálni is kimentem, ami nagyon jólesett. Persze akkor is szóltak, hogy feküdni kéne. Lassan teltek az órák, közben a szobatársam elmesélte, hogy 30 órát vajúdott és nagyon nehéz szülése volt. Aztán kérdezgette, hogy bírom-e még. Mondtam, hogy igen. A relaxáció nagyon sokat segített.

Aztán egyszer csak eljött a reggel hat óra. Még egy kicsit várunk. 6.30-kor erősödni kezdtek a fájások, akkor már fel kellett állnom, és olykor-olykor a lepedőt markolásztam. Felhívtam Viktort, hogy átmegyek a szülőszobára. Szóltam, hogy erősödnek a fájások, de azt mondták, menjek vissza a szobába, mert épp három kitolás van odaát. Ekkor kicsit kezdtem izgulni, hogy vajon hány órát kell várnom. Kb. 20-30 perc múlva szóltak, hogy most már mehetek.

NST, 4-5 cm, alakul. Még mindig a nem kedves és durva orvos vizsgált meg, de közben megérkezett M. doktor is. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor mosolyogva belépett a vajúdóba és közölte, hogy látom, mindenki megérkezett. Átvett engem, és ez nagy megnyugvást jelentett számomra. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, és nem kell feszengeni, hogy milyen papírom van vagy nincs rendben. Még penicillintesztet is csinált, hogy kiderítsük, van-e allergiám. Nincs.

Megkaptam a beöntést, majd utána visszasétáltam a szobába a telefonomért. Közben a szülőszoba tele volt, a szülésznők fel-alá rohangáltak, a gyermekek sorra születtek. A vajúdóban hatan feküdtünk, volt, aki boldogan telefonált, hogy gratuláljon a nagymamának, megérkezett az újabb unokája, volt, aki a kisbabájával a karjaiban boldogan feküdt, aztán többen üvöltöttek a fájdalomtól. Szóval kicsit nagy volt a káosz. Én feküdtem, továbbra is próbáltam relaxálni, és vártam. Szóltam, hogy apás szülést szeretnénk, erre közölték, hogy nézzek körül, mi van itt ma. Hívtam Viktort, hogy nem fogják beengedni, de azért maradjon itt a folyosón. Várunk még. Ha egy egész éjszakát vártunk, ezt a pár órát már kibírjuk.

M. doktor megvizsgált és közölte, hogy szépen haladunk, és ha apás szülést szeretnénk, akkor készítsék elő az apás szobát. Többször rám nézett, hogy a penicillintől nem dagad-e még a kezem, de az allergiának semmi jele sem volt. A szülésznő előkészítette a szobát, átmentem és vártam, hogy bejöjjön Viktor. 8.30-kor beengedték. Újabb megkönnyebbülés. Ezt is kivártuk, mégis apás szülés lesz.

Fogta a kezem és beszélgettünk, elmeséltem az éjszakámat, közben erősödtek a fájások. Azt mondták, egy-két óra, és megszületik Ábel. Aztán egyszer csak lelassult minden. Elfáradtam. Teltek az órák, és még mindig ott feküdtem azon a borzalmas széken. Fájt a derekam, fáztam. Bekapcsolták a melegítőt, és átültem a labdára. Jólesett, Viktor fogta a kezemet, melegített, masszírozott, figyelte minden rezdülésemet. Jó, hogy ott volt mellettem.

Mivel nem erősödtek a fájások, kaptam egy kis oxitocint, aztán egy kicsit többet. Újból fekve próbálkoztunk, de nem ment, ezért felálltam, Viktor nyakába csimpaszkodtam, és fájásoknál nyomtam. M. doktor mondta, hogy állva is szülhetek, majd elkapják. Éreztem, hogy jön lefele, éreztem a fejét, ekkor a szülésznő mondta, hogy na, most feküdjünk vissza. Visszafeküdtem, és a feje szépen visszacsúszott. Pedig már ott volt, látták. Na, akkor menni fog, nyomjunk fekve. Lábakat fel, nagy levegő, összecsomagoltak, de nem volt erőm nyomni, teljesen elakadt a levegő ebben a pozícióban. Pedig gyakoroltuk, elméletben tudtam, mit kellene csinálni, de a gyakorlatban nem ment. Vártunk. Kissé megijedtem. Elfogyott az erőm? Az nem lehet, hogy most feladom. Újabb adag oxitocin, egy kis oxigén, minden erőmet összeszedtem, kértem Ábelt, hogy most már jöjjön ki, mert nagyon várjuk. Most már órák teltek el, ha nem szedem össze magam, sosem lesz vége. Eszembe jutottak C. Ági szavai. „Ne feszíts, lazíts és koncentrálj! Babád születik, nem szülsz! Jönnie kell.”

Hagytuk, hogy jöjjön a fájás, és csak annyit nyomtam hozzá, amennyi jólesett. Aztán már nem is emlékszem, hogyan, de összeszedtem minden maradék erőmet, Viktor elmondása szerint M. doktor vállával nyomta a lábamat, Viktor tartotta a hátamat, és egyszer csak azt hallottam, hogy „itt van, már látjuk a fejét.” Hallottam a sírást, és minden fájdalom eltűnt. Rendkívül boldog voltam, elfelejtettem, hogy 20 órája vártam ezt a pillanatot. Semmi nem számított, csak az, hogy ott van, látom a kisfiunkat, és máris a karomban tarthatom, ott van Apa is. Minden olyan szép volt. Pedig voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy nem fogom tudni végigcsinálni, inkább vigyenek és vegyék ki, de ezeket szerencsére hamar elhessegettem, mert mindig is át akartam élni a szülést.

Sikerült! És ezért nagyon hálás vagyok a férjemnek, aki végig mellettem volt lélekben és testben is, aki fogta a kezemet, inni adott, mert ki voltam száradva, melegített, masszírozott, támaszom volt, és mesélt, amikor nem bírtam, mesélt a szép kirándulásainkról, hogy a pozitív gondolatok visszatereljenek és erőt adjanak. Azt mesélte, hogy az Alpok tetején milyen fantasztikus érzés volt, amikor a nagy nyugalmat, a természet szépségét és erejét megtapasztalhattuk egyik nyaralásunk alkalmával. Minden apró mozzanata erőt adott. Nélküle nem tudtam volna és nem is akartam átélni a szülést, ezért kellett várni reggelig, aztán 13.15-ig.

Köszönet M. doktornak a „mesteri” munkáért, aki mindig jókor szólt valami kedveset, és mindvégig biztatott. Olyan megnyugtató volt a jelenléte és a szavai. Ez nagyon sokat számított. A szavaknak erejük van. És egy-egy hangsúlynak, hanglejtésnek is. És egy ilyen helyzetben az ember nem arra vágyik, hogy leszúrják, mi miért hiányzik, hogy miért járt ennyi helyre vizsgálatra, hanem hogy figyeljenek rá, hogy biztonságban érezze magát, és segítsenek neki. Köszönjük, M. doktor!!! Őszintén örülünk, hogy a segítségeddel láthatta meg Ábel a napvilágot.

Köszönet Valériának is, aki mellettünk volt, biztatott, segített, dicsért minket. Nem volt könnyű napjuk aznap a szülésznőknek és az orvosoknak, belegondoltam, hogy szerintem órákig nem ettek, ittak, meg sem álltak, mert folyamatosan születtek sorban a babák. Aznap tízen.

Köszönjük Ági, Miklós és Valéria! Nekünk felejthetetlen élményt jelentett ez a nap.

Köszönettel:

Gy-K. M.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.