igaz történetek szülésről, születésről

32. mese: Nekem kellett még idő (Léna)

32. mese: Nekem kellett még idő (Léna)

Hosszú lesz, előre szólok… én nagyon szeretem a hosszú szüléstörténeteket olvasni, hátha nem vagyok ezzel egyedül.

Tizennyolc éve kezdődött, azt hiszem, amikor a nagyobb öcsém született – otthon, Geréb Ágival, majd’ ötkilósan. Tizenegy éves voltam akkor. Reggel az iskolába készülődve nővérem azt mondja… nem a baba sír? Megszületett! Megnéztük, tízperces lehetett, óriási volt, ráncos talpacskákkal. Később Anya elmesélte, hogy Ági aggódott, hogy minden tiszta vér, mit fogunk szólni, most találkozunk vele először. Emlékszem a kézfogására, meleg tekintetére, minden meleg volt és puha, illatos, semmi negatív emlékem nem maradt, egy csepp vérre sem emlékszem.

Három évvel később született a kisebb öcsém. Éjszaka bejött Ági, hogy kórházba kell menni, ő marad velünk. Emlékszem, hogy aggódtam Anya miatt, de Ági teljesen nyugodt volt, így mi sem ijedtünk meg. Ez is meghatározó élmény. Azt a tökéletes bizalmat akkor megkapta tőlem, ami a mai napig csak fokozódott. A kisöcsém egy kis oxitocin segítségével (elfolyt a magzatvíz és később leálltak a fájások) simán megszületett kórházban.

Azt hiszem, abban a hónapban döntöttük el Párommal, hogy szeretnénk babát, amikor Ágit elvitték, bebörtönözték. Másfél évet vártunk a babára, közben reménykedtem, hogy azért várat magára, hogy megvárja Ágit, amikor már újra szabad lesz… tévedtem, ennyire sokat nem akart várni…

Gondoltam, megyek én, ahova épp eddig is mentem nőgyógyászhoz. Gyorsan kiderült, hogy ez nem fog működni. A pozitív teszt után hosszú hétvége, majd egy hét külföldi munka után jutottam el orvoshoz, ez alatt minden másnap véreztem. Nem gondoltam, hogy él még a baba. De jól volt, dübörgött a szíve… azt a boldogságot, amit éreztem akkor… „Megtartja?” – kérdezi… tudom, hogy kérdezni kell… de így? Futószalag indul.

Nem voltam hajlandó elmenni olyan vizsgálatokra, amik azt nézik, fogyatékos lesz-e a gyerek. Szerintem ez hitbeli kérdés. A doki szerint úgy kell nekem, ha ilyen gyereket akarok – felelőtlenül. Ő nem ad többet beutalót, nem hajlandó tovább velem szóba sem állni. Rendben, de milyen stílusban? Lenézően kérdezi, mi a foglalkozásom. Gyógypedagógus. Hja, akkor már értem. Persze nem.

Mi az, hogy még AFP-re sem megyek??? Mondom, külföldön már nem is kérik, mert nem megbízható. Kiröhög. Másfél év múlva nálunk sem kötelező, nem megbízható…

Na, 26 hetesen sikerült egy olyan dokihoz magánrendelésre mennem, aki támogatott az otthonszülésben, drukkolt, figyelt. Azt hiszem, kissé túl nyugodt volt. Ő úgy támogatja azt otthonszülést, ha minden vizsgálatra elmész. Akkor ez így rendben volt, ma már másként döntenék.

Harmincöt hetesen már nem mertem leülni a villamoson, mert úgy éreztem, ráülök a babára. Végig nagyon lent volt, ott is maradt. Megvizsgált, mert kértem, aggódtam, azt mondta, akár egy hónapom is lehet. Másfél hét múlva a kezemben volt.

Mindig nyugtatott, rengeteget segített, mégis talán túl nyugodt volt, azt hiszem, mintha eljátszotta volna, hogy ilyen is tud lenni, aki támogatja az otthonszülőket. Többször elmondta, hogy ha bármi közbejön, még mehetek a kórházba, ahol van… talán jobban érezte volna magát úgy, nem tudom. Mindenesetre rengeteg segítséget és figyelmet kaptam tőle.

Információs hétre már 17 hetesen elmentünk, de a nagy meleget nem bírtuk nyáron (még ájuldozós időszak volt nekem), így mentem egyedül ősszel. Fantasztikus volt, szívtam magamba minden szót! Jó volt látni Ágit, de hogy kivel szüljek… nem tudtam. Mindig is Ágival akartam! Tudtam, hogy csak ő az, aki bármit is mond, elfogadom, bízom benne.

És ez az, amit sokan nem értenek. Hogy szülhetne egy nő bárkivel, akit nem ismer, akit alig ismer. Rengeteg olyan történetet hall az ember, hogy az orvos mindent megígér, majd semmit nem tart be, hiszem mindegy, ott ő a főnök, az anya abszolút nincs olyan állapotban, hogy harcoljon, teljesen kihasználható helyzet. Én ezt nem akartam, ettől rettegtem.

Most már eljutottam oda, hogy valóban lehet az valakinek gyönyörű emlék, ami nekem a rettegés… én nem akartam, hogy egy pillanatra is elvigyék a babámat, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy lemossák (könyörgöm, minek? Léna három hétig nem fürdött, utána is sokáig még csak elvétve… persze lemostam a popsiját stb., de hogy a szülés illatát elvegyék tőlem…).

Persze hogy van olyan helyzet, hogy a császár életmentő, és olyan, hogy a baba elkerül órákra vagy akár napokra az anyukája mellől, és akkor sem dől össze a világ, de ha nem életveszélyről van szó, akkor tőlem senki ne vegye el a gyermekemet, főleg ne élete első napjaiban!

Engem ne vagdosson senki ott lent, ha nem muszáj, és véleményem szerint az a minimum, hogy ne nekem kelljen alkalmazkodnom szülés közben például azzal, hogy a hátamra fekszem, hogy a dokinak kényelmesebb legyen… ez manapság már olyan „természetes”, hogy az emberekben talán sokszor fel sem merül… miért is nem a doki, aki hivatásául választja, aki pénzt kap érte, ő guggol le, amíg a szülő nő például áll… ez lenne az abszolút minimum…

Valaki ajánlott egy bábát. Hívtam, de kiderült, hogy mivel december 14-re vagyok kiírva, nem vállal, mert nem akar karácsonykor dolgozni. Megértem.

Erről is mindenki meg volt győződve (mint arról, hogy fiam lesz), hogy túlhordom. Mert pici volt a hasam. Belül mindent szétnyomott, kifelé valóban nem nőtt óriásira. Hát nem karácsonykor szültem. Addigra már elmúlt egy hónapos is.

Akkor végre eljutottam egy keddi napra. Másik bába. Harmincnégy hetes voltam. Hol bujkáltam eddig, kérdi. Na, akkor majd egy hét múlva menjek hozzá. Mentem, megbeszéltünk mindent, jó volt, megnyugtató, természetes. Majd pár hét múlva megvizsgál, meg ráér a cuccokat beszerezni.

Ja, hivatalosan nem szülhettem otthon, Streptococcus-pozitív, valamiért levette 33 hetesen a mintát a doki. A bába vállalt, dokim szerint abszolút nem kéne, hogy emiatt ne lehessen otthon szülni, támogat.

Péntek. Hetek óta majd’ megőrülök a gombás fertőzésemtől. Doki és bába is fokhagymát, tejsavat ajánl, semmi nem segít, nem enyhít. Veszek egy Canesten kúpot, nem bírom.

Másnap reggel valami kipottyan, félálomban gondolom, a kúp… hogy miért nem oldódott fel, nem tudom, de rábeszélem magam, hogy nem a nyákdugó volt. Anyukám tudja, hogy az, és aggódik. Nem hiszek neki. Még van legalább egy hónapom!

Szombat van. Lakásfelújítás még nincs kész, hiszen 36 hetes vagyok csak (36+4). Sokáig fent vagyok, filmet nézek, Péter belealszik. Egykor lefekszem.

Fél négy. Pisilni kell (nem meglepő). Visszamegyek, vizes az ágy. Akkor rögtön arra gondolok, könyörgöm, pisi legyen, ne magzatvíz. Törülköző, lefekszem, csordogál. Pánik. Kimegyek, zuhany, vécé, remegek, inkább a kanapéra fekszem, fáradt vagyok. Számolok, még két napot kellett volna kibírnom, mérges vagyok, félek, rosszul vagyok. Hasmenés, zuhany, hányás, megkönnyebbülök.

Reggel nyolcig alszom. Néha felkelek, hogy mintha valamit éreztem volna… vagy nem? Baba mocorog, érzem, hogy jól van. Beletörődök, hogy kórház. Péter kel, mondom, megyünk kórházba, nem érti, kávét kell innia.

Hívom Anyát, azt mondja, azonnal hívjam a bábát, biztos, hogy eljön, az ő idejében már 35 hetesen lehetett otthon szülni, akkor már készen áll a tüdő, csak az elszámolások miatt tolták ki, hogy biztosra menjenek, vagy valami ilyesmi. Mondom, hát nem tudom, vasárnap van, nem akarom zavarni… ennyit erről. Mondom Anyának, nem fáj semmi, azt mondja, neki sem fájt, csak a végén. Jó, hogy hónapok óta nyaggatom, meséljen a szüléséről, sose mondott részleteket, na, most bezzeg. Szerencsém van vele is, nővéremmel is, sose mondanak semmi negatívat a szülésről!

Hívom a bábát, ne haragudjon, de elfolyt a magzatvíz, hánytam, hasmenésem volt, elindult. „Ó, te szegény!” – mondja. Már ez megnyugtat! „Szeretnéd, hogy menjek?” „Hát lehet?” „Két nap nem számít.” Zene füleimnek!!! „Gyere!!!” „Egy óra múlva hívj, hogy mi van.”

Kilenc óra, összehúzódások, vécén ülök, hasmenés, vödör az ölemben, hányok. Nem fáj az ég világon semmim, mégis kitámasztok a kis panel vécé oldalába a kezemmel párpercenként… olyan fura érzés. A bábával beszélek. „Várj, jön egy hullám…” „Vége van?” – kérdi… „Még nem” – válaszolok… na, messze lehetünk még, ha fájás közben beszélek – gondolom én. Hívjam egy óra múlva, vagy ha előbb gondolom, előbb.

Péter leméri a következő két fájást, így öt perc múlva ő hívja a bábát, hogy jöjjön, mert nem fáj, de kétpercenként jön. Szerintem azért lehetett ez, mert teljesen megnyugodtam, hogy nem kell mennem sehova, hogy eljön, elengedtem magam, a testem.

Tizenegyre ér ide, akkor már nagyon fáj. Nem a hasam, csak a keresztcsontomnál, de nagyon. Az addigi másfél órában a zuhanyzóban vagyok, Péternek a kétperces szünetekben ledarálom, hogy csináljon borogatást, mivel lehetne borogatni, hiszen semmink sincs, de még egy tetrapelenkánk sem, hiszen van még egy hónap… ő megcsinálja (nem volt infóhéten, dolgozott), ügyes nagyon, de nincs mindig ott.

Ami nagyon szép emlék, hogy örülök, eszembe jut, hogy mennyire vártam ezt. Azt is, hogy anya legyek, de azt is, hogy szüljek. És most SZÜLÖK! Aztán, amikor teljesen automatikusan jönnek az aaaaa hangok, elmosolyodok… szülök!!!

Mire a bába ideér, már bevett mozdulatsorom van. Fájás alatt térdelek, ülök a lábamon, de ez annyira elzsibbasztja, hogy amikor elmúlik a fájás, gyorsan le kell ülnöm, kinyújtani a lábam, mert lassan jobban fáj, mint a vajúdás, ezen mókázgatok kicsit, de egy óra múlva már annyira fáj, hogy inkább sírok miatta. Bármilyen más póz elképzelhetetlenül fáááj.

A bába belép, nagyon finom illata van, köszönni nem tudok. „Jól belehúztál” – mondja. Masszírozni akarja a derekamat, nem engedem. Csak borogatás kell, de az folyton és forrón, és ha egy másodpercet késik, megijedek, hogy fogom kibírni nélküle? Nem értem, hogy lehet e nélkül szülni???

Arra is emlékszem, hogy arra gondoltam, oké, van, aki szül egyet, de hogy ezután még többször??? Nem értem, én ezt köszönöm, soha többet, ez nagyon fáááj.

Eszembe jut, hogy nem kéne ellenállni, el kéne lazulni… majd eszemet vesztem, annyira fáj, nem így képzeltem! Nem tudok lazulni, legyen már vége a fájásnak! Azt mondják, megváltozott tudatállapot. A fájások KÖZÖTT az is volt, aludtam is másodperceket, tökéletes ellazulás, elszállás. A fájások közben én azt éreztem, soha ilyen tudatos nem voltam. Életemben ilyen tisztán nem éreztem, gondolkoztam. Így azt, hogy fáj, teljesen tisztán éreztem.

Léna2Ha a felültöltős mosógépre nézek ma, az jut eszembe, hogy a bába egy mozdulattal csapta le, hogy oda tudjak támaszkodni, én meg arra gondoltam, na, ez most eltörött… de nem.

Nagy nehezen rávett, hogy menjek a (ki tudja, mikor?) előkészített szobába, a kanapé elé, rá, ahogy jó. Ekkor jött az első tolófájás. Nem sokára látta a bába a fejét, és szólt, hogy fel kéne guggolni, mert térdelve, vagyis a térdem közt szinte ülve nem fog kiférni. Képtelen voltam.

Büntetésül kaptam egy óra tolófájást… valóban nem fájt úgy, mint a vajúdás előző szakasza, és valóban szuper volt, hogy én is csinálhatok valamit, nem csak jönnek a fájások, amiket túl kell élni. Toltam, nem jött. Éreztem, hogy nem jön kijjebb.

Egy idő után kérdezte a bába, megvizsgáljon-e. Kértem. Kb. öt másodperce volt rá, annyira szünet nélkül jöttek a fájások. Nem volt (fizikai) akadály. Azt hiszem, annyira gyors volt, hogy nekem kellett még idő a születéséig.

Aztán reccsent valami. Hangosan. Úgy éreztem, lett végre hely. Döntöttem, hogy most megszülöm. Felguggoltam, Péter hátulról tartott, de jó volt! Érzékeltem néha, hogy valamit csinál (azt hittem, nevetgél rajtam – jellemző gondolat a részemről –, pedig sírt szegény, úgy aggódott, meg minden. És ugye hozzám sem lehetett érni, szóval nem nagyon tudott segíteni.)

A végén már egy odakészített törülközőbe kiabáltam, azt hittem, baromi hangos vagyok, de állítólag nem. Gondoltam, szólok a bábának, hogy márpedig ez a gyerek a fenekemen fog kijönni, úgy fájt, de aztán győzött a józan ész, hogy talán csak nem.

Nagyon fájt, égetett, éreztem, hogy szakad. A legnehezebb az volt, hogy nagyon gyenge tolóingerek voltak már, és tudtam, hogy ha erősen nyomok, jobban fog fájni, tehát tudatosan fájdalmat kell okozni magamnak, ez nehezen ment, dönteni kellett ezt is.

Aztán a bába mondta, hogy ez most nagyon kényelmetlen lehet, pont a fej legnagyobb átmérőjénél állt meg a baba. Az.

„Szeretnél inni?” Ezért is örökké hálás leszek. Királynői bánásmód. Ki kap inni olyankor, amikor a kitolás legutolsó mozzanatánál van? Nekem pont egy korty víz kellett, aztán kijött a következőre az egész baba.

Üvöltött, én sírtam, Péter is. A bába leszívta, ez is felejthetetlen, annyira életszerű és természetes.

Megkaptam, és ahogy a bába adta, elkaptam önkéntelenül a kezét, hogy „KÖSZÖNÖM!” Nemcsak a születésének kísérését, hanem hogy eljött. Minden ellenére!

Léna negyed órán keresztül üvöltött, alig akart megnyugodni, nem akart szopizni, még két napig 24 órában nyöszörgött. Hirtelen volt ez neki is. Pici volt, nagy fejjel. Most is ilyen.

12.35-kor született. Én 12.45-kor már Anyát hívtam, Léna üvöltött a kezemben… kérdezi, a méhlepény is megszületett-e… ja, az még nem. Aztán pár perc múlva az is. Péter megnézheti, mi hogy van rajta, nagyon tetszik neki!

Az igazán fájdalmas rész másfél óra volt. Egyrészt irigykedhetnek miatta, de azt hiszem, ebbe több órányi fájdalom be lett sűrítve… persze nem tudom.

Itt van egy apró mozzanat, amit kicsit sajnálok. Még a fényképezőgép sem volt feltöltve, így nincs igazán kép Lénáról, amikor egynapos volt, Péter csinált telefonnal, de az még nem okos volt, és valahogy röpültek az órák, gyönyörködtünk a lányunkban, nem is jutott eszünkbe fényképezgetni…

Rögtön mondtam, hogy a fenekemnél fáj. Megnézte a bába, kis repedés, nem kell varrni, amúgy nem tudja, mi fájhat… ja, mi is volt az a reccsenés? Á, talán a farokcsontom. Hívjam majd Juditot, neki is ez volt.

Nem hívtam, és szoptatási tanácsadót sem. Ezt Léna tanította meg nekem, hogy lehet segítséget kérni, az nem a gyengeség jele. A szoptatás egy nagy küzdelem volt! Ő pici volt, gyengén szopott, aludt rajta, besárgult, nem tudtuk ébreszteni, én pánikoltam. Végül nem kapott mást, csak a tejemet, folyamatosan szoptattam, volt, hogy négy órán keresztül megállás nélkül. Szinte egész nap. Bimbóvédővel. Aztán elhagytuk, minden jól alakult, sokáig szopott, imádtam szoptatni, de lehetett volna könnyebb, ha segítséget kérek.

A farokcsontom miatt három hónapig éjjel-nappal fájdalmaim voltak, nem tudtam aludni, mozogni rendesen, iszonyúan fájt. Aztán persze meggyógyult. Judittal is beszéltem.

Léna3Léna gyönyörű, okos, akaratos, a legszebb dolog, ami történt velünk! Terelgetjük, vigyázzuk, segítjük, szeretjük. Reméljük, lesz majd testvére, aki ugyanilyen szépen tud születni majd! Talán kicsit lassabban, nyugodtabban.

Nem túlzok, minden nap gondolok az Ágikra! Mindkettőjüknek hálás vagyok örökre, hogy nekem és még sok-sok családnak adnak lehetőséget arra, hogy békében, saját tempóban, minden testi és lelki lépését megélve válhassunk családdá.

M. V.

Liza > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.