igaz történetek szülésről, születésről

1912. nap: Ott már nem én szültem, nem én vajúdtam (Boti)

1912. nap: Ott már nem én szültem, nem én vajúdtam (Boti)

Szerda: A terminus napja: teljesen jól vagyok, semmi jele, hogy indulni szeretne Boti. Csak egyedül vásárolgatok, takarítgatok, kutyát sétáltatok. Próbálom kizárni a külvilágot, nem akarom, hogy többen rákérdezzenek, hogy hogy vagyok?, vagy egyben vagytok még? Persze, pont vásárlás közben mégis összefutok a terhestorna-oktatóval, aki nagy kedvesen kikérdez… már meg se hallom a kedves beszólásokat az utcán: „Mennyire lent van a hasa, nem akar már szülni?”

Péntek: Délután CTG-n voltam a P-ben, minden okés, ezentúl kétnaponta kell majd menni. Találkoztam véletlenül egy nagyon kedves rezidens doktornővel, akit megkértem, hogy ha tud, legyen velem a szülésnél. Ő volt eddig az első nőgyógyász, akivel kapcsolatosan szimpátiát tudtam érezni, csak úgy áradt belőle a mosoly, pozitív energia és kedvesen, óvatosan vizsgált.

Este azt hiszem, hogy távozott a nyákdugó, plusz valami folyadék, vagy folyás… Olyan jó lett volna ekkor egy segítő vagy tanácsadó, aki megnyugtatott volna, hogy minden rendben. Ehelyett az ösztöneimre hagyatkoztam és meglepő módon teljes nyugalomban visszafeküdtem gyorsan az ágyba. (Akkor még semmit sem tudtam a dúlákról.)

Szombat-vasárnap: Csodálatos hétvége. Együtt a férjemmel. Rengeteget beszélgettünk, igazi pihenős, kikapcsolódós, összebújós két nap volt. Sajnos terminus után már kétnaponta kellett CTG-re járni, így ez a procedúra picit megtörte a délután kellemes hangulatát, de legalább jó idő volt és kint sétáltunk egy kicsit a Városligetben még a vizsgálat előtt. Ott már éreztem a jósló összehúzódásokat.

A kórházi vizsgálat borzasztó volt. Az ügyeletes rezidens doki vizsgált, fájt, vérzett utána… Mondta, hogy kedden be kell feküdnöm, ha addig nem indul el a szülés, de amúgy minden rendben.

Ezután este ment épp a Felszállott a páva című műsor, és ekkor már voltak pillanatok, amikor el-elkalandoztam. Valami elkezdődött, rendszertelenül. Nagyon jó érzés volt, rátaláltam valamiféle belső békére, tudásra, és hagytam magam… nem szóltam még a férjemnek sem.

Azért felhívtam a szülészetet, hogy mi legyen, mondták unottan, hogy menjek be, megvizsgálnak, max. hazaküldenek. Aztán erre abba is maradtak az összehúzódások, így nem mentünk be. Hátam közepére sem kívántam a beutazást, vizsgálatot…

Aztán lepihentünk. Az egész éjszaka ilyen nyugodtan telt. Szerencsére valamikor az éjszaka közepén megint visszatértek a rendszertelen, gyengéd összehúzódások. Az egész éjszaka ilyen nyugodtan telt.

Hétfő: Hajnalban kimentem zuhanyozni. Olvastam, hogy a meleg vizes zuhany a „vízválasztó”: ha ezután abbamaradnak a kontrakciók, akkor még türelmesnek kell lennem, ha épp ellenkezőleg, folytatódnak és sűrűsödnek, akkor irány a kórház. Ez utóbbi történt.

Én továbbra is nyugodt voltam, teljesen át tudtam magam adni az érzéseimnek, a testem pedig végezte a dolgát. Egyértelműen tudtam, hogy hamarosan szülni fogok.

Ezen a ponton bántam először, hogy nem fogadtam szüléskísérő csapatot. Nem volt meg a biztos pont, akiket lehet értesíteni. (Egyébként nem anyagi okok miatt, hanem egyszerűen nem találtam olyan szüléskísérőket, akikben maradéktalanul meg tudtam volna bízni. A terhesgondozó orvossal max. öt perc alatt letudtunk minden vizsgálatot, soha nem beszélgettünk, eszembe se jutott, hogy őt kérjem meg. Jártam a kórházi szülésfelkészítőre is, hátha összehoz a sors egy jó fej, kedves dokival, de mintha mind egyformák lettek volna: hatalmasok, szigorúak: olyasfélék, akik előtt remegő lábakkal, irulva-pirulva se tennék fel kérdéseket, nemhogy felkérjem szüléskísérőknek. Húztam-halasztottam a dolgot, nem találtam jó megoldást. Ráadásul olyan családi környezetből jövök, ahol szinte mindenki császárral született, nagy, neves professzoroknál, akik segítenek úgyis, ha baj van… Nem is készültem fel: azt gondoltam, a szülés is olyan magától értetődő folyamat lesz majd, mint ahogy megfogant a baba és lezajlott a terhesség. Magabiztos voltam, egy csepp félelem sem volt bennem. Probléma esetén pedig majd úgyis ott az orvos. Akkor még nem találtam rá az én utamra…)

Felhívtam az egyik barátnőmet, aki pár hónappal előttem szült. Mondta, hogy ha már nem tudok beszélni, akkor induljak.

Én már tudtam, hogy ezek az igazi fájások, de nem akartam elindulni a kórházba. Féltem a bizonytalantól, otthon pedig olyan jó volt lenni. Szerettem volna bevackolni magam egy kis helyre és csak úgy semmit se csinálni. Meglepődtem magamon is, hiszen eszembe se jutott félni. Biztonságban éreztem magam otthon. Akkor sajnáltam először, hogy nem otthonszülésre készültem fel.

Akkor már szólt a férjem, hogy kétpercenként jönnek az összehúzódások és elvileg tízpercesnél már el kellett volna indulni (jártunk kórházi szülésfelkészítőre). Elindultunk. Hétfő délelőtti dugó, parkolóhely-keresés a kórház körül. Ekkor már nagyon ott akartam lenni valahol, bárhol, ahol nyugalom van.

Még azért bementem a pékségbe venni pár péksütit, nehogy éhezzünk. (Érzékeny vagyok az éhségre, szeretem, ha mindig van nálam valami kaja.) Közben odajött egy hajléktalan kéregetni és nagyon messzire elküldtem. (Az én visszahúzódó, nyugodt habitusommal ez szokatlan volt. Egy jel.) Na, ekkor már azért elég kemény volt átvészelni a kontrakciókat. Amikor jött, kb. két-három percenként, akkor megálltam, megkapaszkodtam, és előre hajoltam.

Így értünk fel a negyedik emeleti szülészetre. Becsöngettünk. Tizenegy óra körül volt. Kijött egy durcás nő, megkérdezte, hogy miben segíthet? „Szülni jöttem.” „Azt maga meg miből gondolja, hogy szülni fog? Maradjon itt, mindjárt küldök valakit.”

Pár perc múlva betessékeltek egy vizsgálóba, persze elszakítottak a férjemtől, és külön visszaküldtek valami leletért, amit véletlenül kint hagytam a másik táskában. Akartam szólni, hogy erre már szerintem nincs idő, én tényleg szeretnék már nyugodtan vajúdni, de győzött a jókislány énem és tettem, amit kértek.

Adminisztrálás. Buta kérdések. Ha legalább öt helyre nincs odaírva az utolsó menstruáció dátuma, akkor egyre se, de azért megkérdezték. Lakcím. Itt már borzasztó volt ellenállni a kontrakcióknak és odafigyelni az ügyeletesre. Mintha véletlenül rossz helyre jöttem volna, mintha nem is a szülészet lenne, hanem az adóhivatal. Egyszerűen képtelen voltam elmagyarázni, hogy hagyjanak már békén, és mutassák meg, hol a szülőszoba.

Olyan szépen telt az elmúlt pár nap: ráleltem a belső harmóniára, csendre, boldogságra. Mintha egy barlang mélyén lennék, nem beszéltem, nem gondolkodtam. Minden egyes kimondott szóért, mondatért, gondolatért ki kellett jönnöm ebből az idillikus állapotból.

Aztán kiderült, hogy nincs üres szülőszoba. Én új vagyok, várhatok, addig átküldtek ultrahangozni a folyosó végére. Az ultrahangos doki ekkor kezdte mondogatni, hogy mekkora baba, mekkora a hasam, nem biztos, hogy ki fog férni…

Ezután visszamentem a férjemhez. Itt már nagyon gyengék és ritkák voltak a kontrakciók. Felszabadult a vizsgáló, 8 cm-es méhszáj, azonnal menjek a szülőszobába.

Felküldtek az ágyra, kötelezően be kellett kötni az infúziót a bal kezembe, jobb oldalra pedig felkötöttek a CTG-re. Félig fekvő, félig ülő pozícióban hagytak. A reggeli kontrakciókhoz képest itt már nagyon nem éreztem erősnek. Persze a CTG-gép szerint borzasztó erősek voltak a fájások. A CTG szerint már két hete is szültem, mert akkor is – állítólag – mutatott valamit a görbe.

Még ekkor is el tudtam volna lazulni, ha nem jön be valaki kb. negyedóránként-félóránként hangosan kiabálva: „Hogy van? Na, hadd nézzük azt a méhszájat!”

Aztán bejött valaki egy kötőtűszerűvel és burkot repesztett. Ömlött a magzatvíz. „Innen már csak negyed óra és meglesz a baba.”

Borzasztó kényelmetlen volt. Férjem segítségével felültem, bár nehéz volt így lekötözve megtalálni valami normálisabb pozíciót. Ülve pedig azt éreztem, hogy a baba fején ülök, így sem jó, ezzel nem segítek neki. Mindenáron valahogy legalább térdelő pozícióba akartam emelkedni, de a keskeny, magas ágyon, a sokféle zsinór közepette eléggé kivitelezhetetlen volt.

Vizsgálat. „Nem haladunk, adunk egy kis oxitocint.”

Ezután borzasztó erősek lettek a fájások, nagyon nehéz volt átvészelni őket. Borzasztó kényelmetlen volt ez a félig ülő pozíció, úgy éreztem, hogy én magam nyomom vissza a kisbabám buksiját.

Vécére akartam menni. „Nem mehet már, mindjárt szülni fog, be van már minden kötve, nem szedjük le, meg vissza, inkább hozunk egy ágytálat, jó?” Jobb, mint a semmi. Abban a helyzetben még az ágytálon ülni is jólesett. Végre nem a baba fején ültem közvetlenül.

Aztán bejött egy orvos, megvizsgált. „Várunk egy fájást és kicsit rásegítek, jó?” Na, ez volt az egész vajúdás alatt a legfájdalmasabb rész, kézzel kitágított. „Tessék, mindjárt szülhet.” Majd elégedetten távozott. Rettentően fájt. Kérte, hogy emeljenek az oxiadagon, meg ajánlgatta az EDA-t.

Eltelt még valamennyi idő, bejött a rezidens doki, kérdezte, hogy kérek-e EDA-t, most itt a doki, aki profin be tudja kötni, úgy ellazulnék és könnyebb lenne, jó lesz. Mondtam, hogy igen, kérek.

Bejött egy jó fej doki, bekötötte az EDA-t hipp-hopp. És jött a megkönnyebbülés… nagyon jólesett. Ezután semmit sem éreztem, teljesen leálltak a fájások. Már annyira el voltam zsibbadva a kényelmetlen testhelyzettől, hogy nem érdekelt semmi. Teljesen elmúlt a szüléshangulatom. Ott már nem én szültem, nem én vajúdtam.

A rezidens orvos mondta, hogy feküdjek egyik, majd másik oldalra, néhány fájás erejéig, majd ő segít. Aztán mikor épp nekikezdtünk volna, bejött valaki, hogy: „Megszületett a döntés, császár lesz.” Visszajött a jó fej doki, aki az EDA-t kötötte be, mert a műtéthez másfajta gerincérzéstelenítés kellett, és közben dünnyögte a rezidens lánydokinak, hogy „Ilyenkor császár?” Ő még várt volna.

Közben bejött az idétlen ügyeletes doki is, aki először mondta, hogy nem fér ki majd a baba. Elégedetten konstatálta, hogy igaza volt, ő már előre tudta, és mennyire jól jártam volna, ha megúszom a vajúdást, és már akkor megcsászároz. Aztán betoltak a műtőbe.

mosolyViszonylag hamar kiszedték Botit, felsírt. Akkor mindenki elkezdett örömködni, ujjongani. Kivéve engem. Zavart ez a „buli”. Nekik csak egy buli. Mennyire nem érzik, értik ezt az egészet… Én Anya lettem, ez az én pillanatom, ne vegyék el tőlem!

Valahogy én belül éltem meg a boldogságot, könnyeztem és örültem, hogy „Él. Itt van. Tényleg egy igazi kisbaba. Megszületett. Végre, az én kisbabám.”

Megmutatták egy pillanatra, összenéztünk. Én nyúltam utána, de elvitték. Férjem ment utána. Innentől már csak sírtam és féltem, remegtem. Úgy negyed óra múlva visszajött valaki, mondta, hogy minden rendben a babával, 10/10-es Apgar, makkegészséges.

Nagyon féltem. Éreztem, ahogy tuszkolnak, húznak-vonnak, porszívóznak, fúrnak-faragnak bennem, miközben se a babát, se a férjemet nem látom. Néztem az órát és vártam, hogy teljen már az idő.

Aztán visszajött férjem Botival a mellkasán. Láttam rajta a földöntúli boldogságot. Nekem járt volna az a boldog pillanat… én csak egy mozdulatlan test voltam a műtőasztalon, amit még kötelességtudatból össze kell rakni, de már nem számítok. Megvan a baba, férjem és mindenki más boldog, az orvosok is szépen végezték a dolgukat.

Aztán kitoltak a szülőszobába és rám tették a kis bebugyolált csomagot, a kisbabámat. Szerencsére a szoptatás nagyon nehezen ment, újabb gondok adódtak, így ez elterelte a figyelmemet a műtéti fájdalmakról, felépülés okozta nehézségekről. Második nap anyukámat bújtatnom kellett törvénytelenül a vécében: ha ő akkor nem segít, akkor nem tudtam volna másfél évig szoptatni. De erről majd egy következő részben mesélek.

Összegezve azt gondolom, hogy miután bekerültünk a nagy magyar egészségügyi rendszerbe, minden orvos, szülésznő, kórházi dolgozó segíteni próbált a maga módján… de épp az a gond, hogy a maga módján tettek mindezt. Az adatok, előírások, szabályok szerint végezték a dolgukat.

Kb. három-négy hónap múlva kezdtem először igazán élvezni és felfogni, hogy én közben visszavonhatatlanul Anya lettem.

G-H. K.

Levente > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.