igaz történetek szülésről, születésről

1874. nap: Bodzavirág (Szonyi)

1874. nap: Bodzavirág (Szonyi)

Elseje volt. Előtte, a születésnapomon este még elrohantunk az IKEA-ba. Elsején dolgoztam napközben, aztán délután kiugrottunk az Origóba ebédelni, mert nem volt itthon kaja. Már akkor elkezdődtek bizonyos jósló fájások, miközben ettem a Csáky rostélyost, Ernő meg a sonkával töltött csirketekercset.

Este még pakoltunk néhány dolgot a táskába. Ernő mondott valami olyasmit, hogy jó lenne, ha még ma éjjel nem szülnénk… Én írtam az egyik kollégámnak, hogy vannak összehúzódások, de komolyan arra készültem, hogy ez még napokig tarthat.

Éjjel folytatódtak az összehúzódások, hajnalra talán már félóránként felkeltem. A fájások egyre intenzívebbek voltak, úgyhogy én próbáltam csinálni a lassú légzést meg a vizualizációt. Ahogy a hypnobirthing tanfolyamon tanultam. Ernő csak néha nézett fel.

Reggelre sűrűsödtek a fájások. Ernő mondta, hogy elviszi Blankát az oviba, bemegy dolgozni, és hívjam, ha jöjjön. Azon kicsit kiakadtam, hogy elkezdett mesélni Blankának egy Fifiset, mert megígérte neki előző este. Mondtam, hogy dolgozni már ne menjen.

Akkor beültem egy kád vízbe, mert egyre erősödtek a fájások: hátha attól lelassul. Nem lassult le, sőt. Blanka be akart mellém mászni a kádba, de már nagyon erősek voltak az összehúzódások, nem akartam, hogy lássa az arckifejezésemet. Panaszkodtam, hogy nem működik a lassú légzés. Ernő bejött, és mondta, hogy számoljak, és mondta is a számokat.

Addigra már nagyon ideges lettem, mert éreztem, hogy nagyon előrehaladt a dolog. Szóltam Ernőnek, hogy azonnal hívja Emesét. Emese lejött Tenkével, nem sokkal később. Blanka kiverte a hisztit valami kendő miatt. Én a hálószobában vajúdtam. Egyszer csak kiszóltam, hogy „Menjetek már!” – mire Emese kapcsolt, felnyalábolta Blankát és kitűztek az ajtón.

Mondtam Ernőnek, hogy hívjunk mentőt, mert már nem érünk be. Kakilnom kellett, de mégse: azon gondolkoztam, hogy be kellene adnom magamnak egy kúpot, de arra már nem került sor. Arra is gondoltam, hogy szüljünk otthon – mert jobb otthon, mint az autóban vagy a mentőben.

Mondtam, hogy már nem tudok felöltözni, csak a fürdőköpenyt terítettem magamra, meg húztam egy cipőt. Ernő meg eltűnt egy körre, mikor én már az autónál álltam, nem értettem, hol van, kiabáltam neki, hogy Ernő…

Az autóút elég szörnyű volt. Annyit érzékeltem, hogy Ernő rossz fele ment, nem volt hajlandó a buszsávban menni (mert megbüntetik – mondtam neki, hogy nem érdekel). Piros lámpáknál Ernő masszírozta a hátamat fél kézzel. Én a gyerekülésbe kapaszkodtam őrülten erősen, csodálom, hogy nem jött ki.

Aztán annyira rám jött a kakilhatnék, hogy végül benyúltam a fenekembe, és kiszedtem két gombóc kakát. Később vettem észre, hogy már szivárgott a magzatvíz, legalábbis valami folt volt az ülésen. Talán akkor fertőződött meg a bébi a Streptococcussal.

Végül odaértünk a kórházba. Kikászálódtam az autóból, és azon gondolkoztam, hogy miért nem segít senki: miért nem kap fel valaki a karjában, és rohan fel velem a szülészetre. Nagyon lassan tudtam menni, a liftnél egy újabb összehúzódás jött.

Beértünk. Valami misztikus módon pont bent volt az orvosom és a szülésznőm is. Bementünk a vizsgálóba. Fel akartak ültetni a vizsgálószékbe, de épp nem bírtam: előre görnyedve sokkal jobb volt, meg kellett várnom egy összehúzódás végét. Felültem, az orvos megállapította, hogy eltűnt a méhszáj. Kezet akartam mosni, a kaki miatt.

A doki mondta, hogy akkor irány a szülőszoba. A szülésznő mondta, hogy csak az alternatív szülőszoba szabad – az orvos tiltakozott, hogy ott nincs szülőszék, de Jolán mondta, hogy nincs más választás, és az jó lesz.

A komódra támaszkodtam. A szülésznő a hüvelyemhez nyúlt, kicsattant egy nagy adag víz meg egy kis vér: megrepedt a burok. Inni kértem, Ernő adott. Éreztem, hogy igen, ezek tényleg tolófájások.

Az orvos kapacitált, hogy feküdjek fel az ágyra, mert begörcsöl a lábam. A lábam valóban megállíthatatlanul reszketett, már szinte rángatózott, de előre dőlve akkor is sokkal jobb volt, bár éreztem égető érzést a hüvelyemnél, éreztem, hogy kis fejecskéje nyomja belülről a hüvelyemet. Mozgattam a csípőmet, körbe-körbe, és nyögtem, Jolán masszírozta a hátamat és a gátamat.

A fájások között egész jó volt minden. Jolán mondta, hogy pihegjek. Éreztem, hogy jön a feje, a szülésznő mondta, hogy érzi már a hajacskáját. De én úgy éreztem, hogy visszacsúszott. Egyszer csak megijedtem, hogy ez a gyerek nem fog kijönni. Bevillant a vakuum, és akkor nyomtam egy nagyon erőset, nyögtem is hozzá, pedig Jolán is mondta, hogy most ne nyomjak, és az orvos is mondta, hogy dehogynem, kijön, ilyenkor milliméterről milliméterre jön kifelé.

Aztán egyszer csak kint volt a feje, és onnan már csak egy tolással kint volt az egész gyerek. Sok vér jött. A babát a kezembe adták, de annyira csúszott, és nagyon megijedtem, hogy elejtem – visszaadtam. Felfektettek az ágyra. A méhlepény kb. öt percen belül megszületett.

B. Á.

Véletlenül kiválasztott mesék.