Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 410. nap: „Most igazibb család vagyunk” (Hanna születése)

410. nap: „Most igazibb család vagyunk” (Hanna születése)

Megjelent: 2011. nov. 19.

2010 novembere, csütörtök. Sosem fogom elfelejteni ezt és a rákövetkező napot.

Előző este átmentem a boltba. A kenyér fogyott el, és kedvem volt menni, kívántam azt a kétszer öt perc csöndet, amit a kisboltig kell megtenni oda és vissza. Hazafele szorítottam a kenyeret, mert nem vittem kesztyűt, ellenben a leheletem látszott a hidegben. Szerencsére kora este van egy friss sütés, így melengethettem a kezeimet. Néztem a holdat, és az jutott eszembe, hogy meg kéne nézni, mikor lesz telihold, ahogy nézem, már nem kell hozzá sok. Aztán a következő pillanatban meg azt gondoltam, hogy a csuda vigye a teliholdat, nem érdekel, jön ez a kicsi lány kifele, amikor ő akar. És tényleg így is éreztem. Ekkorra már letettem minden könnyet, görcsöt, aggodalmat, türelmetlenséget, egyszerűen elszálltak belőlem ezek a visszatartó érzések, és tudatosan örülni akartam a várandósság utolsó idejének. A tudatosság pedig lassan természetességbe fordult át. Szóval újra jó volt kismamának lenni, gömbölyű volt a világ, velem a közepében.

Odabent, az otthonunkban jó meleg volt. Gyermekeim apja átölelt, és azt súgta a fülembe: „Ma megszületik.” „Ugyan, hagyd már!” – toltam el játékosan magamtól, de a szemei hamisan mosolyogtak. Hát a férfiaknak is van hatodik-hetedik érzékük? Honnan tudta? És Hanna? Ő honnan tudta, amit még én sem, hogy az az éjjel a lehető legkedvezőbb a kintieknek is? Minden el volt rendezve. Most már így utólag még inkább látom.

Korán lefeküdtünk, mellettünk az ágyban Lorka, a két és fél éves nagylányunk szuszogott, fogta a kezem, míg el nem aludt, a másik tenyeremben pedig az ő keze simult. Jaj, olyan jó volt! Semmi különös, csak olyan békés minden. Aztán fél tizenkettő körül azt éreztem, hogy ömlik belőlem a víz…, folyik megállíthatatlanul… Pont, mint Lorkánál… Nem, ne hasonlítsunk, tudom, most másképp lesz!

Felráztam az én édes uramat, aki hirtelen azt sem tudta, mi van, mit csináljon, szinte láttam a sötétben is az arcára kiült tanácstalanságot. „Hozz törölközőt, drága!” – mondtam. És hozta, és én álltam az ágy mellett törölközővel a lábaim között, és elkezdtem remegni az izgalomtól. Ez az a fajta izgalom, amit gyerekkoromban a táborok előtt éreztem. Átmentünk a másik szobába, hogy ne zavarjuk Lorkát, és telefonálni kezdtünk. Először Anyut hívtam, aztán a bábát. Mindenki elindult felénk az éjszakában.

Mondtam, feküdjünk vissza, pihenjünk. Még nincs semmi. Lorkánál is nyolc óra hossza is eltelt, mire elkezdődött valami. Jaj, ez egy másik születés, másik gyermek, újra ez a hasonlítgatás! De mégis csak segítség, amit már tudok. Erőt ad a tudás. Erőt ad és alázatra kényszerít. Feküdtünk az ágyban, a négy tenyér össze-egymásba fonódva, és sutyorogtunk, mint idétlen kamaszok. Féktelen jókedvünk volt. Mondtam, éhes vagyok, erre ő: „Én is, de várjuk meg anyukádat, olyan drága, majd tálal nekünk”. Nevettünk. Sokat.

Anyu egy óra múlva megérkezett. Enni adott nekünk, a „gyerekeknek”. Tonhalat és olívabogyót kívántam. De jó, hogy, átmentem kenyérért! Ekkor már rendszeres, tízperces kontrakcióim voltak. Csodálkoztam, ez ilyen? Tud az én testem is pontosan működni? Ezt még így nem tapasztaltam. Nagyon jó volt hármasban lenni, meggyújtottuk a gyertyákat, nem kívántam nagy fényt. Nevetgéltünk. Ember viccelődött, a harmadik gyerekről beszélt, én meg pont nem tudtam velük nevetni, mert jött egy újabb, erősebb kontrakció. Szem becsuk, lélegezz, mindjárt vége. „Oké. Legközelebb a poént a szünetre tartogassátok, jó?” Megígérték.

Aztán kicsit sűrűbben jöttek a hullámok, már nem volt jó ott ülni az asztalnál. Kimentem a vécére – mint Lorkánál, ugye. Kerestem a kapaszkodókat, mindent, ami akkor ott jó volt. Ági, Ági hol vagy?

Jaj, ez már jobban fáj, ülni akarok, ringatózni, úgy, mint azon a nyári napon abban a kicsi fürdőben. Istenem, itt hideg van, miért nem tetettünk egy radiátort az előszobába is, innen nyílik a vécé, és veszett hideg van. Fázom. Anya zoknit húz a lábamra. Egymásra mosolygunk. Minden rendben van. Minden rendben lesz. Csak Ági hiányzik, remélem, ő nem fázik a börtönben.

Nem jó, nem jó, kicsi a vécé, túl szűk, nem fér ide senki. Hozzák a borogatást, ez jó, ez forró, de mégsem jó ott lenni. Menjünk vissza a nappali-konyhába. Sétálok. Fájok. Ne, már ne viccelődjetek. Legyen inkább csönd. Egyre sűrűbb, de a szünetekben teljesen magamnál vagyok. Teljesen!!! Ez normális??? Hol van a módosult tudatállapot??? Az, amelyik akkor és ott egy pillanat alatt betakart, és ki sem tudtam belőle, alóla bújni, míg az a másik kicsi lány ki nem bújt.

Ez egy másik szülés, másik születés: minden más!

Megérkezik a bábám. Jó, hogy itt van. Egyedül jött. Nem baj. Vidám, derűs. Mosolyog. Szívhangot hallgat. „Első osztályú áru.” – mondja. Mosolygunk. Újabb kontrakció, állok a szék mellett, abba támaszkodom. Jó kis erős székeink vannak fából, holland antik bútor, jól rá lehet támaszkodni. Anya is ott van, egyszer rátámaszkodom, de nem jó. Mert olyan puha a válla, az ölelése. Mondtam is: „Olyan puha vagy, de nem baj, mert amúgy máskor ez olyan jó.” Mindenki mosolyog. Olyan kis vidám szülésnek érzem ezt az egész estét. De hol van a módosult tudatállapot??? Mikor jön már??? Lehet, hogy még mindig a szociális szakban vagyok??? Hát itt beszélgetek, hallom, amit mondanak, válaszolok. Istenem, mi van most, nem haladunk???

Na, végre! Hányingerem van. A bába is mondja, ez jó. Igen, erre emlékszem, ennek örülök. Akkor talán mégis alakul ez a dolog. Csak megszületik ez a kisbaba. Egyszer az uram megy borogatást cserélni, nincs velem a hullám alatt, kétségbeesetten keresem a kezét, az ölelését, az erejét, amit a tenyeréből nyerek, ahogy a körmeimet belesüllyesztem. Mikor vége, megdorgálom: „Ne menj innen el mellőlem! Ne menj sehova!” Aztán nem is megy onnantól kezdve el, végig velem van, velünk van. Belékapaszkodom.

A borogatás megint nagyon jó, nagyon kell, hogy lehet e nélkül kibírni? Én nem is tudom! Egyre forróbbra vágyom, egyre jobban kell kapaszkodni, támaszkodni, fáradok kicsit, mondják, mi lenne, ha letérdelnék a kanapé elé. Jó, rendben, próbáljuk meg. Igen, így jobb, fejem az ölében, majd mellette, egyik kezemmel a kezébe kapaszkodom, a másikkal a pólóját tépem, és minden kontrakció után kérdezem: „Ez így jó? Rendben vagyunk?” Azok a fránya elvárások, hát miért ne lenne jó az, ami más? Miért ez a bizonytalanság?

Lorka felébredt, hallottam, ahogy hívott: „Anya!” Mami ment be hozzá, tudtam, nem lesz gond. Különben is ez már a vége. Ugye? Mindjárt vége? Mikor lesz már vége??? Most már jó lesz kiabálni is, egyszerűen jólesik, segít rajtam, rajtunk. Folyik rólam a víz, le kell vennem a pizsamámat felül is. De most nincs erőm. Ahhoz sincs erőm, hogy megkérjem őket, szedjék le rólam. Na, majd a következő szünetben leveszem, elkezdem húzni, valaki mintha segítene. Hú, de jó, úgy érzem, kapok levegőt! És már megint itt a következő, nem hagy pihenni, nem, itt már nem lehet, csinálni kell!

Azt mondják, mindjárt meglesz, és hogy nincs sok hátra. Nem jó így térdelni, fáj a térdem, forduljak meg! Guggolni kéne, de az sem jó. Az én édesem a könyökömnél támaszt, fél térdre ereszkedem, és kiabálok, a plafonra nézek, folyik a víz az arcomon. És megérkezik AZ az érzés, ezt már ismerem, jaj, istenem, de vártam ezt, most nem félek, nem riaszt az ereje, tudom, nem szakít szét, bármennyire is úgy érzem, örülök ennek a feszítő érzésnek, tudom mit jelent! A kisbabánk mindjárt itt lesz velünk, és engedem neki, hogy megérkezzen, és jó, ahogy nekem feszül, és érzem, ahogy kicsusszan.

Megérkezett. Itt van. Megérkezett. Istenem, de jó!!!

Nyílik a szobaajtó, Lorka áll ott, egyik kezemet a baba felé, a másikat Lorka felé tárom: „Gyere, gyere, nézd, itt a kistestvéred!”

4.55 volt, mondták később, nem egészen öt óra alatt tette meg az utazást onnan ide. Nagyon ügyes kislány. Gyermek született, meg unoka és testvér is!!! Most azt érzem, ez a legszebb a három közül, test-vér!!!

Hanna pici, lucskos és gyönyörű! Ágyba tesznek, visznek, megyek – na, itt ért utol a várva várt módosult tudatállapot – nem tudom már, mi hogy volt, én csak csodálkozom, reggel van, világosodik, és van két gyönyörű lányunk.

Lassan megszületik a lepény is, hatalmas, vörös, és kezdett már öregedni. Engem is megvizsgál a derűs-vidám bábánk, megint nincs repedés, szakadás, szépen, ügyesen bújt ki a leánykánk. Tele vagyok hálával, boldogsággal, és fáradt vagyok. Meg éhes. Anya bundáskenyeret süt. Mindenki eszik. A két leányos apa, a bába, Lorka, meg én is. Majd elbúcsúzik a segítőnk, puszit ad, megölel bennünket. Megöleljük egymást. A mosolya velünk marad. Arra gondolok, vigyázzon magára az úton, vagy mondom is? Már nem emlékszem.

Aztán átmegyünk a másik szobába a nagy ágyra. Együtt vagyunk. Család vagyunk. Nem sírtam. Megint nem. Akkor, ott valahogy nem tudok, minden olyan elsöprő és mégis olyan hétköznapian egyszerű és természetes.

Pár hét múlva a nagyszobában szoptattam Hannát, Lorka és apukája a kis szobában összebújva beszélgetnek. Áthallatszik: „Tudod, Apa, mi család vagyunk.” – „Igen, Lorka, család vagyunk.” – „A Hanna, Anya, Apa meg én.” – „Igen kicsim, de régen is család voltunk.” – „Most igazibb család vagyunk.” Hallgatom őket, és folynak a könnyeim.

Hanna nyugodt, békés baba, Ágnes lett a második neve.

V. A.

Lorka >
Palkó > > >