igaz történetek szülésről, születésről

1861. nap: „Szerintem szülni fogok.” (Domonkos születése)

1861. nap: „Szerintem szülni fogok.” (Domonkos születése)

Éjjel azt álmodtam, hogy elkísértem Ágit (templomi ismerősünk) a kórházba és fogtam a kezét vajúdás alatt – álmomban ő volt várandós, nem én. Tudni kell, hogy Ágiék készítettek egy gyönyörű videót harmadik gyermekük otthoni születéséről, amit az elmúlt napokban többször megnéztem.

Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy Angi átszaladt a gyerekszobán és beugrott kettőnk közé az ágyba. Betakargattam, aztán kimentem vécére és visszafeküdtem az ágyba. Annyira kényelmetlen volt a fekvés, hogy inkább felkeltem újra. Ekkor villant át az agyamon, hogy valószínűleg Domi ma fog megszületni. Utólag azt gondolom, hogy Domi Angi hajnali felébredésével üzente meg nekem, hogy ezen a napon fog világra jönni.

Hajnalban többször el kellett mennem vécére, ment a hasam. Eszembe jutott, hogy biztosan így készül fel a szervezetem a szülésre – megszabadul mindentől, ami fölösleges. Négy óra felé elmentem zuhanyozni, fél öt tájban pedig kényelmesen megreggeliztem. Arra gondoltam, hogy ha ma szülni fogok, energiára lesz szükségem. Ébredésem óta folyamatosan éreztem méhösszehúzódásokat, de rendszertelenül, óránként hármat-négyet. Megtaláltam a polcon a Szeretetláng imát, amit elkezdtem imádkozni.

Reggeli után befészkeltem magam a kényelmes, új fotelunkba és ott vártam, figyeltem a fájásokat. Gergő is felébredt és tudomásul vette, hogy ma valami történni fog… Fél hattól kezdtem rendszeres összehúzódásokat érezni, negyedóránként egyet. Negyed hétkor felébresztettem Gergőt, hogy menjen el ő is zuhanyozni, készüljön el, mert ma szülni fogok.

Hét óra körül felébredt Angi, Andris és Marcsi is. (Marcsi a nagynéném, aki már egy hete nálunk volt, hogy ha menni kell a kórházba, ő legyen a gyerekekkel.) Mondtam nekik, hogy elérkezett a nagy nap, ma fog megszületni a Kistestvér. Angit látszólag jobban izgatta az, hogy mit csomagoltam a kórházi neszesszerembe.

Gergő nyolc körül taxit hívott, elköszöntem a gyerekektől és elindultunk a kórházba. Útközben elhúzott mellettünk egy teherautó „húspláza” felirattal. Most pont oda igyekszem – gondoltam. Fél kilenc előtt nem sokkal értünk fel a szülőszobához. Mielőtt becsengettem, leültem és vártam néhány percet. Szerettem volna megnyugodni és koncentrálni az előttem álló nagy eseményre. Igyekeztem lélekben is megérkezni és felfogni: nekem most be kell oda mennem és világra kell hoznom egy kisbabát. Becsöngettem és csak ennyit mondtam: „Szerintem szülni fogok.” Ez a mondtat azért jelentős, mert rávezették arra a lapra, amivel fölvettek a kórházi osztályra.

Két kedves szülésznő fogadott: Ica, akit már Andris születésekor kinéztem magamnak, és Reni, egy főiskolás szülésznőjelölt lány. A CTG egyértelműen mutatta a rendszeres méhösszehúzódásokat. A reggeli megbeszélés végeztével megjelent az orvosom, Bea néni is. Megvizsgált és most már egyértelmű volt: ma fog megszületni Domonkos.

Közben Ica bejött és mondta, hogy ő fogja kísérni a szülésemet. Ennek végtelenül örültem – nála jobb szülésznőt el sem tudtam volna képzelni. Szóltam Gergőnek, hogy vételezzen egy kórházi beöltöző csomagot, én pedig átöltözöm.

Éppen elkezdtem átöltözni, amikor bejött az öltözőbe két kórházi melós, hogy jöttek valamit megszerelni. Hát ez kabaré – gondoltam. Reni jó fej volt, vette az adást, kitessékelte őket és beállt az öltöző ajtajába, hogy így védelmezzen engem újabb hívatlan szüléskísérőktől. A szülés előtti előkészítést Reni végezte nagyon nagy odafigyeléssel. Megnyugtatott a jelenléte.

Bementünk a szülőszobába (már Gergő is jött velem), éppen abba, amelyikben Angi is világra jött. Bea néni megrepesztette a magzatburkot és ekkor derült ki: a magzatvíz sötétzöld színű, ami azt jelentette, hogy Domi belekakilt a magzatvízbe. Bea néni mondta, hogy igyekeznünk kell, mert sokáig nem maradhat a baba a magzatszurkos vízben.

Innentől felgyorsultak az események: a CTG folyamatosan rajtam maradt. Injekciót kaptam, ami segítette a méhem ellazulását, közben egyre sűrűbben, egyre intenzívebben jöttek az összehúzódások. Kértem Icát, hogy hadd üljek vissza a nagy gumilabdára vajúdni, de mondta, hogy most már nem lehet, mert annyira lent van a baba feje, hogy a labda csak visszanyomná.

Ültem hát a szülőágyon, rendszeresen éreztem a fájásokat. Azt mondogattam magamban, hogy hatalmasra akarok kitágulni. Két fájás között előkészítették a vénámat, hogy ha esetleg műtőben kötök ki, ne kelljen kapkodni. Közben Bea néni odahozott néhány papírt, amit alá kellett írnom. Olvasni abban az állapotomban már nem tudtam, de szerencsére elmondta, hogy mi van a papírokon. Bosszantott, hogy vajúdás közben adminisztrálni kell.

Ica mondta, hogy megpróbálunk gátvédelemmel szülni és majd mondani fogja, hogy mit kell tennem. Megköszöntem és kifejeztem a gátvédelem miatt érzett örömömet és hálámat.

Bea néni időnként fájás közben megvizsgált, ami nagyon-nagyon fájt. Mondta, hogy szépen haladok. Tíz óra lehetett, amikor komolyan rám nézett és azt mondta: „Szüljük meg MOST ezt a babát!” (Ha ez nem sikerül, akkor egyre nagyobb annak a kockázata, hogy műtéttel kell világra segíteni Domit.)

Egy fájás közben Ica is megvizsgált, ami kevésbé fájt, mint az előző vizsgálatok. Ica mondta, hogy már jól tapintható a baba kerek kis buksija. Ica azt is hozzátette, hogy már közel a vége, és menni fog. Mondogatni kezdtem, hogy „Domi, gyere! Nagyon várunk!” Közben Bea néni néhányszor belém nyúlt fájás közben és segített elsimítani a méhszájamat. Nagyon fájt a művelet.

Gergő látta, hogy mennyire kínlódom. Időnként megsimogatta a karomat vagy az arcomat, de nem esett jól, amit meg is mondtam szegénynek. Kértem tőle, hogy inkább hadd szorítsam meg a karját, amikor jön egy fájás. Ez a taktika mindkettőnknek jobban esett. Azt is kértem, hogy hadd bújjak hozzá és csókoljon meg, ha újabb hullám érkezik.

Időközben bejött egy csecsemős nővér és kérdezte, hogy mi lesz a neve a babának. Ebből már tudtam, hogy közeleg a vége és nem sokára világra jön Domi.

Egyszer csak erős hányingert éreztem, ami a kitolás előtti átmeneti szakasz velejárója. Ica és Bea néni egyszer csak felpakolták a lábamat és kérték, hogy nyomjak. Gergő megemelte a fejemet a nyomás alatt.

A következő pillanatban Ica kérte, hogy kicsit ne nyomjak, amíg a gátamat megtámasztja és beolajozza. Na, ez volt a legnehezebb, mert úgy éreztem, hogy Domi már kirobbanna belőlem és a szöveteim is a végletekig feszültek már. Nem vagyok rá büszke, de haragot éreztem egy pillanatra Domi iránt, hogy ekkora fájdalmat okoz nekem.

Két erős nyomás után a távolban meghallottam Domi sírását. Úgy éreztem, mintha egy rajtam kívül álló erő megragadta volna a babát és kihúzta volna belőlem. Nem tudom jól leírni, de valami ilyen érzés volt.

Nagyon intenzív, nehéz két órán voltam túl, de végül sikerült természetes úton világra hoznom Domit. Megköszöntem a jelenlévők segítségét és a korábban érzett haragot felváltotta a végtelen öröm, hogy Domi most már a mellkasomon szuszog.

S. K.

Angéla > > >
Andris > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.