igaz történetek szülésről, születésről

432. nap: Narancsszínű egyiptomi kendő (Maja születése)

Megjelent: 2011. dec. 11.

Reggeltől, hajnaltól zuhog a hó. Kicsit félek, hogy mi van, ha ma jön a picur, és Ágiék nem tudnak idejutni (tudni kell, hogy dombos környéken lakunk, és a feljárók nem mindig járhatók télen ilyen nagy hóban). Nem baj, rábízom. Picurra. A feljárók most járhatók.

Délelőtt kimegyünk a hóra, apa, mama, Lili és én. Apa szánkón is húzza Lilust, de ő inkább gyalog jönne. Később visszamegyünk a házhoz, közben majdnem elüt egy autó, majd beáll a feljárónk elé félig, úgy, hogy mi nem igazán tudnánk kiállni, ha kellene. Én elég csúnyán elküldöm, megmutatom neki a pocakom, és mondom, hogy holnapra vagyok kiírva, akár ma is megszülethet a pici, és ha esetleg vészhelyzet lenne, és kellene a kocsi, mégis hogy álljunk ki? Azt hiszem, meglehetősen félek, de ezt jól leplezem a dühömmel… Elmegy ez a valaki, nincs gond, nincs konfliktus, az ő kezdeményezésére ráadásul „Szép napot!”-tal válunk el.

Azután apa és Lili hóembert építenek, a hó még mindig zuhog. Mama megunja, bemegy a házba, én meg hólapátolok. Szeretem csinálni, meg hátha előcsalogatja Maját…

Miután bejöttünk, pizzát rendelünk, megebédelünk. Közben már kezdem érezni, hogy itt lesz valami. Igaz, már reggel nyákdarabkák távoztak, és azóta is, folyamatosan.

Egykor megkezdődnek a kontrakciók. Kábé egy-másfél óra múlva hívom a szüléses számot. Ági kéri, nézzük meg, fel tudnak-e jutni hozzánk a hó miatt, meg hogy bár Éva (a doula) legutóbb úgy nézett ki, hogy nem tud jönni, azért kérdezzek rá, hogy most mi a helyzet. Felhívom, azt mondja, hogy négy órára vendégeket vár, de ha húzzuk estig, akkor utána jön.

Egy-két óra múlva hívom Ágit megint, hogy már több mint 30 másodpercesek, jönnek négy-hat percenként, meg elmondom neki, hogy mit mondott Éva, meg hogy szerintem nem húzzuk estig. Szerinte se. Elindulnak fél négy körül hozzánk. A hó közben elállt, de kiderül, Éva vendégei lemondták a hó miatt.

Én bemegyek a kádba, mert Lilivel bevált. Most is beválik egy órára, másfélre. Anyu és Lili még itthon vannak, de ahogy Ágiék megjönnek, ők elmennek. (Dávid kiment Ágiékért a fogtechnikus háza elé, mert ott elakadtak.) Ekkor három-négy cm-re voltam kitágulva.

(Egy kis kitérő, mert nagyon fontos volt a születés szempontjából: Egy-két, pár nappal a születés napja előtt már nagyon nagynak éreztem magam, és már nagyon szerettem volna, ha kibújik a pici, de éreztem, hogy valami még visszatartja. Egyedül voltam itthon, beültem a kádba. Nagyon előjött, hogy nagyon szeretném, ha minden rendben zajlana, és kértem a Jóistent, az életet, vagy nevezzük akárhogy, hogy adja, hogy minden rendben legyen, mert ha nem, akkor kibírhatatlan bűntudatom lenne, hogy miattam lett baj, mert én döntöttem úgy, hogy otthon szülök. Persze, ha belegondoltam, hogy kórházban lennék, az sokkal rosszabb volt, és attól még nagyobb bűntudatom lenne, hogy ott lett baj, amikor éreztem, hogy itthon vagyok a legnagyobb biztonságban, és mégsem tettem meg, hogy otthon szülök. Meg az is előjött, hogy Lili születésénél is – aki kórházban jött világra – amikor igazán beindult a vajúdás, mindennél erősebben éreztem – biztos voltam benne –, hogy semmi baj nem történhet, ha nem szólnak bele a folyamatba. Mi baj is történhetne?)

Kiszállok a kádból, és a hálószobánkba megyek, ahol a földön a labdára támaszkodom, és úgy jönnek a kontrakciók. Ági és Éva segítenek hihetetlen támogatással, csendes, sziklaszilárd bizalommal felém, ami rendkívül nagy segítséget jelent. Ezért megy a folyamat úgy ahogy.

Aztán Dávid mögém ül, hátradőlök rá, úgy jönnek az összehúzódások. Ági folyamatosan ellenőrzi a baba szívhangját.

Végül csak felmegyek az ágyra, Dávid kis zöld ikeás sámlira ül mögém az ágyra, én felé fordulok, térdelek, és még pár kontrakció, aztán nyomás. A burok nem repedt még meg, amikor nyomtam, egy részét megtapinthatom. Vízzel teli lufi.

Pár nyomás után (több volt, mint Lilivel) kint van Majácska, de most nem húzták ki belőlem, és nem siettették. Amikor már egy része kint volt, és pihennem kellett, nem nyomtam ugye, ezért megállt. (Én irányítottam a nyomást, én diktáltam a tempót – meg persze Majácska.) Aztán amikor újra nyomtam, megindult tovább, és végre kint volt. Nagy baba. Ági kicsit leszívta, felsírt picit, aztán abbahagyta a sírást. Rátették a hasamra. Le is kakált, le is pisilt. Cuki.

Egy óra múlva vágta el Dávid a köldökzsinórt, nagyjából akkor született meg a méhlepény is. Ági eközben fogta azt a kábé 1 cm-es felszíni sérülést, ami a gátamon lett, hogy ne legyen nagyobb. Ennyi lett az összes sérülésem, pedig Dávid lemérte, hogy Maja 4,89 kg és 58 cm. Óriásbébi.

Az a támogatás, bizalom, nyugalom, ami Ágiékból áradt, az segített, hogy minden tökéletesen menjen. Meg a sok segítség. Éva masszírozta a derekam, Ági borogatta forróval a hasam és fordítva, Ági a végén masszírozta a gátat. Nagyon jólesett mind, és nagyon sokat segített, hogy ellazuljak, hogy könnyebben viseljem a fájdalmat, hogy enyhüljön a fájdalom.

Anyu és Lili már vissza is jöttek. Maja a méhlepény távozása után már szopizott. Ágiék rendet raktak. Én lezuhanyoztam, Ági segített a végén egy kicsit az öltözésnél.

Ja, és aznap felkötöttem a hasamra egy narancsszínű egyiptomi kendőt, hogy ne fázzon. Ági is egy ugyanolyanban jött, ő is aznap vette elő. Újabb véletlen – Éva vendégeinek elmaradása volt az első –, ráhangolódás.

Ja, és a méhlepény azt mutatta, hogy volt még egy baba az elején, de Ági szerint ez sokaknál van így.

Aztán Ágiék elmentek, mi meg szokjuk, hogy eggyel többen vagyunk.

Nagyon szép, nyugodt és csendes születés volt Maja születése. Nehéz is volt, de nagyon jó rá ma is visszagondolni.

G. N.

Lili > > >
Marci > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.