igaz történetek szülésről, születésről

1841. nap: Utazás (Nina születése)

1841. nap: Utazás (Nina születése)

Fél ötkor jelentkeztek az első fájások. Olyan öt körül mondtam Lillának (aki épp ott aludt nálam), hogy „Ma megszülök”. Hol felkeltem, hol visszafeküdtem. Lilla időközben visszaaludt. Nézegettem az órát és próbáltam valami rendszert találni a fájásokban. A védőnő szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy „egy először szülő nő jó, ha a tízperces fájások észlelésekor bemegy a kórházba!” Hát, ha kórházba nem is, de ha bizonyosságot nyerek, esetleg felhívom Miskót és a doulát. Lilla közben fel-felébredt, egy-egy szót váltottunk.

Aztán egy idő után már nem feküdtem vissza, egyáltalán nem vágytam az ágyba. Lassan Lilla is felkelt ezen a tőle szokatlan órán. Azt mondta, olyan, mintha utaznánk valahová, mint gyerekkorában, amikor korán kellett kelni, hogy időben útra kelhessenek. Mosolyogtam. Nekem nem „olyan” volt, én már úton voltam.

Hatkor hívtam Miskot. Előző nap egyirányúsították a vonalat, de sikerült elérni egymást. Mondtam neki, hogy ugyan nem fogok egy-két órán belül szülni, de ma biztosan. Lezuhanyozik és indul – mondta.

Misko után a doulát hívtam. Nem akartam őt sem túl korán zavarni. A hat órát már nem hajnalnak, hanem reggelnek nevezzük, gondoltam, ez nem olyan szörnyű. Mindettől függetlenül én ébresztettem, ami azért nem lepett meg, hiába hívjuk a hat órát reggelnek, a szüleim kivételével szinte minden ismerősöm alszik még ilyenkor.

Doulabarátnőm kikérdezett, hogy mit érzek, milyen gyakran, milyen erősen, volt-e székletem, meg ilyenek. Végül abban maradtunk, hogy ő elkezdi a napját, én meg szólok, ha már kifejezetten szeretném, ha ott lenne velem. Nem akar a szociális szakban alkalmatlankodni – tette hozzá. Ez az az időszak, amikor a szülés már elindult, már vannak rendszeresen kontrakciók, de a szülő nő még beszélget, még nagyon jelen van kifelé is. Én úgy gondolom, ez nagyon kellemes része egy szülésnek, és én nagyon izgatottan vártam a szülésnek ezt a szakaszát is – magamban mint a bulis részt emlegetem. Ha a szülés túl gyors, rövid, akkor ez a szakasz teljesen elmarad, amit igazán sajnáltam volna. De nem így történt, mindenre pont elég idő jutott…

Úgy döntöttem, hogy anyukámnak csak később szólok, mert ha megtudja, hogy elindult a szülés, őt nem tudom visszatartani attól, hogy mindent el ne dobjon és ide rohanjon. Jobb megkímélni őt a felesleges izgalmaktól. Apukámnak és Orsinak is írtam egy SMS-t, hogy elindult a szülés.

Olyan hét körül írtam a doulának, hogy „szociális szak” ide vagy oda, örülnék, ha jönne. Ugyan Lili ott volt velem, de mégis magányosnak éreztem magam, úgy éreztem, hogy ő most (bár nagyon szeretjük egymást) nem tud elkísérni erre az útra.

A reggeli dugón átvergődve nyolc körül érkezett meg a doulám. Akkor már rendszeres, tízperces kontrakcióim voltak. Lilla időközben lement feltölteni a kártyámat, hogy tudjak telefonálni.

Amikor befutott, a bába hívott, kicsit számonkérő hangon kérdezte, hogy nem szeretnék-e közölni vele valamit, mert jó lenne, ha ő is tudna arról, ha szülök, ugyanis több forrásból is erről értesült. Én egy kicsit rosszul éreztem magam, mert azt gondoltam, elég, ha akkor hívom, amikor szükségem van a segítségére, addig is hadd csinálja nyugodtan a dolgát. Azonban kiderült, hogy épp elvállalta, hogy vigyáz az unokáira pár órát, így fél tizenkettőig velük lesz. Abban maradtunk, hogy fél óra múlva jelentkezünk. A doulabarátnőmnek mondtam, hogy milyen kényelmetlenül érzem magam a számonkérés miatt, de ő megnyugtatott.

A konyhaasztalhoz ültünk. Amikor jöttek a méhösszehúzódások, az asztalra borultam. A doula egy kis idő elteltével megállapította, hogy ezek bizony ötpercesek már. Valamiért számomra ez azt jelentette, hogy ezt a folyamatot már semmi nem állíthatja meg. Lilla is ott volt, jött-ment, pakolgatott, egy ideig velünk volt a konyhában, de egyre távolabbinak éreztem.

Egy idő után a szobában nagyszerű alkalmatosságot találtam a fájások túlélésére. Az egyik szekrényem pont olyan magas, hogy állva a mellkasomig ér, így kényelmesen rá tudtam borulni, mert az hamar kiderült, hogy állva érzem magam a legjobban.

Közben elérkezettnek láttam az időt, hogy anyukámat is értesítsem. Felhívtam, teljes volt a pánik, hogy ő akkor már oda sem fog érni, te jó Isten, most mi lesz? Azonnal mindent eldob és rohan, ahogy tud! Igyekeztem megnyugtatni, hogy nem vagyok egyedül, doulabarátnőm már itt van, és hamarosan Misko is várható, de nem hatott semmi.

Rövid időn belül Misko valóban megérkezett. Az előszobában a nyakába borultam és egyből egy kontrakciót át is vészelhetett velem üdvözlésképp. Boldogan érkezett, a maga napsütéses könnyedségével. Nyoma sem volt a félelemnek vagy feszültségnek, ami a hétvégén jellemezte. Nagyon boldog voltam, hogy végre együtt lehetünk. A doula bejelentette, hogy akkor ő most elmegy sétálni, itt lesz a környéken, ha szükségünk van rá, csörrenjünk (kettesben akart minket hagyni).

Korábban megkértem Lilit, hogy majd menjen el – eleinte bizonytalanok voltunk, hogy mi is legyen, de időközben letisztult bennem, hogy a bába, a doula, anyukám és a párom jelenléte bőven elegendő. Elbúcsúztam Lilitől, aki nagyon kedves volt, megöleltük egymást, és egyáltalán valahogy nagyon megható volt ez a búcsú. Talán, mert tudtuk, hogy ennek most vége, legközelebb mint anya fog viszontlátni, barátságunk egy jelentős szakaszának utolsó perceit töltöttük együtt. Itt találkoztunk végre… a küszöbön.

Miskóval kettesben maradhattunk. Egy nagy fotelban helyezkedtem el. A kontrakciók között beszélgettünk, de minden egyes méhösszehúzódásnál belékapaszkodtam. Úgy éreztem, hogy amikor érzem az illatát, teste melegét, ölelő karjait, akkor a fájdalom valami csodálatos szerelmi beavatótánccá alakul.

Egyszer csak fura érzés lett rajtam úrrá. Egyik pillanatról a másikra mintha beálltam volna. A fényt másképp érzékeltem és a szobában lévő tárgyak körvonalai is bizonytalanná váltak – nevetnem kellett. Nem volt rá okom, csak úgy kibuggyant belőlem a kacagás. Mondtam is Miskónak, hogy valami történik, mert „I’m gettin’ high”! Jól mulattam, de a következő méhösszehúzódás ismét visszaterelte figyelmemet a belső történésekhez.

Aztán megérkezett anyukám, aki lélekszakadva igyekezett a helyszínre. Érkezése meglepett, mert a doula azt mondta, hogy majd rácsörren és elhívja sétálni őt is, hogy kettesben lehessünk. Anyu láthatólag feszélyezett volt, és az sem nyugtatta meg, hogy nem késett le semmiről.

Nemsokára azonban a doula is visszajött (talán rácsörögtem? – nem tudom, nem emlékszem), és elvitte magával anyukámat, így ismét kettesben – illetőleg hármasban – maradhattunk. Ezért is nagyon hálás vagyok doulabarátnőmnek. Nagyon örülök, hogy őt választottam. (Mellesleg ő is lelki anyáim, és legkedvesebb barátaim egyike.)

A méhösszehúzódások egyre erősebbek voltak, egyre mélyebbre vittek, egyre jobban kapaszkodtam Miskóba, és egyre csendesebb lettem. Ő is csendes volt. Csak ott volt velem, tartott, ha kellett, elengedett, amikor arra vágytam. Minden lélegzetemet figyelte, de nem aggodalommal, hanem mélységes szeretettel. Nem tett értem semmit, hanem kísérte a folyamatot. Egyetlen mozdulata sem zavart. Mintha egy test lettünk volna.

Amikor anyuék visszajöttek, kicsit kizökkentem. Ez már tizenegy után lehetett. Lassan a bába is megérkezett. Mindenki biztatott, hogy mondjam meg, mi esne jól, de erre képtelen voltam.

Eleinte, amikor a doula masszírozni kezdte a derekam, az sem esett jól, de sokkal nehezebb lett volna szólni, mint szó nélkül megtapasztalni, ami van. Valahol egészen másutt jártam. Átadtam magam a „levésnek”. Csak megélni tudtam, ami van, legyen az bármi is, szerelem, fájdalom, harag, félelem, kellemetlen, vagy éppen kellemes érzés.

Olyan volt, mintha hosszú út után most egy barlangba érkeztem volna, amiben korábban nem ismert gyönyörűségekkel találkozhatnék. A barlang mélyén egy tó van, amelyet mesevilág vesz körül, bámulatos növények, tündérek és szörnyek élnek itt – fantáziám összes lénye, színe, formája, szaga megtalálható benne. Ahhoz, hogy meg tudjam mondani, mit szeretnék, ki kell mennem a barlang kijáratához, hogy vágyaimat, érzéseimet tudatosítsam, és szavakba foglaljam.

Azért kétszer kijöttem… egyszer a doulának mutattam meg, hogy még hol esne jól a masszázs (mert csak rövid ideig tartott, hogy nem esett jól, utána sokat segített), egyszer meg anyukámat kértem meg, hogy üljön le. Anyukám – valószínűleg – nem értette, miért kérem ezt tőle, és ott maradt velünk a sarokban, ahol én egy kis székre ültem le minden egyes méhösszehúzódás után, és amikor éreztem, hogy jön, felkeltem és Miskóba kapaszkodtam szorosan, aki mindvégig ott állt. Anyukám közvetlen mellénk állt, készen arra, hogy segítsen.

Ekkor jeleztem neki, hogy nyugodtan kimehet a konyhába a többiekhez, de ő még akkor is ott volt – kezeit tördelve –, amikor a következő kontrakció után kinyitottam a szememet. Minden bizonnyal segíteni szeretett volna, enyhíteni a fájdalmamat, jelezni, hogy ott van velem. Többször meg is érintett, megsimogatott, amikor Miskóhoz bújtam. Nem érezte, hogy ez most engem zavar. Valószínűleg a bába és doulabarátnőm társaságában idegennek érezte magát, úgy érezte, inkább hozzánk tartozik, nem tudatosult benne, hogy most mint kísérő van jelen. Minden esetre nem találta a helyét, a kapcsolódás lehetőségét kereste, ami adott esetben mást jelentett nekem, és mást neki.

Egyszer Miskóval a szoba közepén álltunk. A doulát láttam, ahogy a fotelben fekszik összegömbölyödve, fejét a karfájára hajtva és minket néz – láthatólag – nagy gyönyörűséggel a szemében. Zavarba is jöttem egy pillanatra, de aztán minden bizonnyal tovább utazhattam, mert többre nem emlékszem. Így teltek az órák.

Amikor mondtam, hogy bemennék a kádba, doulabarátnőm lehetett, aki – mire a fürdőbe keveredtem – lágy, simogató, romantikus, biztonságos hellyé tette a fürdőt néhány gyertyával. Úton a kádba megkérdeztem a bábát, hogy vajon már jön-e a baba? Kérdéssel felelt: „Miért, neked már szólt?”. Nevettem, mondtam, hogy azt hiszem, még nem, mire megerősítette, hogy a baba mindenképp nekem fog szólni először, ha elindul.

Beballagtam a kádba, ahol ismét kettesben lehettünk Miskóval. A fürdőnk egy keskeny, hosszúkás helyiség, végében a káddal keresztben, ami épp oda lett tervezve – gondolom. Először délelőtt voltunk a fürdőben, amikor még kettesben voltunk. Most Misko szorosan a kád mellett ült. Tekintete mindig megnyugtatott. Amikor a szemébe néztem, nem a fájdalmat vagy a gyötrelmet láttam visszatükröződni, nem láttam benne félelmet vagy sajnálatot, hanem csodálatot és gyöngédséget, azt a gyönyörűséget, ami épp most készül testet ölteni.

Amikor korábban elképzeltem a szülést, sokszor attól tartottam, hogy türelmetlen, undok leszek Miskóval, és így megvonom magunktól azt az élményt, hogy szerelmünkbe burkolózva születhessen meg első gyermekünk. Vannak helyzetek, amikor visszataszítóan viselkedem a körülöttem levőkkel, például ha valami nyomaszt, ha úgy érzem, teljesítenem kell, vagy ha fizikai fájdalom gyötör. Ilyenkor gyakran mutatkozik meg agresszív, undok énem.

Attól tartottam, hogy ez esetleg most is így lesz, hiába álmodozom arról, hogy milyen jó is lesz nekünk. Talán néhány évvel ezelőtt még valóban képtelen lettem volna úgy megélni a szülést, ahogy ez végül megtörtént… persze ezért, még néhány éve nem ismertem Miskót.

Erősítette félelmemet a tapasztalat, hogy a szülés folyamatában egy ponton túl eltűnnek az udvariassági formák (eddig a pontig sok szülő nő a háziasszony szerepében tündököl, és igyekszik bizonyosságot nyerni arról, hogy mindenki jól érzi magát), ezen a ponton túl rövid utasítások, jelszavak maradnak, amik csak arról szólnak, mi hogy jó, hogy nem, mi kell, és mi nem. Ez – természetesen – nagy segítség a kísérőknek, akik biztonságban tudhatják magukat azzal kapcsolatban, hogy amit csinálnak, az segít.

Így tényleg tartottam attól, hogy zsémbességem utat tör magának és elzár Miskótól, aki mellett – különben – sokkal könnyebb tudatosan kezelnem azokat a helyzeteket is, amikor korábban hagytam, hogy a félelem mozgasson, és a házsártosság mögé bújtam. Nem véletlen szoktam mondani: Miskóval az élet könnyű.

A kádban kerestem a kényelmes pozíciót. Hol megöleltem Miskót, hol összehúztam magam.

Egyszer aztán kicsit más lett a fájás, és a levegőt hangosan kellett kapkodnom. Nem akartam én kapkodni, de a testem diktálta az iramot. Teljesen elvesztettem a kontrollt. Jeleztem Miskónak, hogy azt hiszem, valami történik, kérdezte, hogy szóljon-e a bábának? Mondtam, hogy még nem kell, de a következőnél mégis szólt inkább. A bába meghallgatta a baba szívét. Mindent rendben talált.

A többiek is bejöttek, a doula masszírozott, és kontrakciók között hideg borogatást adtak a kezembe, amit az arcomra és a tarkómra tettem, és ittam egy kortyot. Olyan volt, mint valami rituálé, az ismétlődő mozdulatsor, a gyertyák, a víz, az erősödő nyögések. De ez nem „egy” beavatás volt, ez maga A Beavatás volt, amely minden egyéb szertartásnak, rituálénak az ihletője.

Egy korty víz, borogatás, nyögések, ez így ment egy darabig. Aztán egy idő elteltével felmerült bennem a lehetősége annak, hogy akár ki is kelhetnék a kádból. Nem tudtam, hogy miért, csak úgy eszembe jutott. A bába rá is kérdezett viccelődve, hogy vajon miért jutott eszembe, de nem kapcsoltam, hogy ez is egy jelzés arról, hogy hol is tart a szülés. Ahogy szálltam ki a kádból, a nyákcsap távozott. Ismét egy egyértelmű jele a haladásnak. Megnyugtatott.

A fürdőből visszavonultunk a szobába, és a méhösszehúzódások jöttek-mentek, én meg kerestem a kényelmes, támogató pozíciót, de sehogy sem volt jó igazán. Leültem az ágy szélére, felálltam, visszaültem, letérdeltem. Közben a doula masszírozott, néha ittam egy kicsit, de enni nem kértem.

Forró borogatást kaptam minden méhösszehúzódás alkalmával, nagyon forrót, eleinte nem tudtam, hogy ez nekem most jó-e, de aztán kifejezetten kaptam érte. A bába épp rárakta a hasamra, amikor egy szó nélkül eltoltam, hogy egy kicsit kihűljön. Megkérdezte, hogy ez túl forró-e nekem? Igen – mondtam, és ekkor sem ugrott be, hogy ez ismét egy új szakasz kezdetének a jele.

Ezt követően egy kicsit leállt, vagy legalábbis nagyon lelassult a folyamat. Talán féltem a tolófájásoktól – nem tudom. A bába megkérdezte, hogy inkább kettesben lennénk-e? Igen, az talán jó lenne – válaszoltam. Az eddig is mindig jót tett – tette hozzá.

Ahogy kettesben maradtunk, szinte azon nyomvást jött egy méhösszehúzódás. Rövid időn belül (talán az ezt követő) olyan fájás volt, ami arra ösztönzött, hogy nyomjak. Nem mondta senki, hogy most nyomnom kell, egyszerűen csak azt éreztem, hogy most jön, és nekem nyomnom kell. Hát nyomtam, méghozzá hatalmas erővel.

Nem tudom, hogy kértem-e Miskót, hogy hívja be a bábát, vagy magától vette le, hogy esemény van, csak arra emlékszem, hogy szólni próbál, de ők nem hallhatták, ezért én az épp érkező fájás erejét használva, hosszan a nevét üvöltöttem.

Szemvillantás alatt termettek ott mind a hárman. Minden nagyon felgyorsult. Én ismét a helyemet kezdtem keresni, de nem igazán találtam. Még mindig állva volt a legjobb Miskóba kapaszkodva, igaz, a lábaim hatalmasra dagadtak, a bokáim eltűntek.

A várandósságom utolsó szakaszában megszenvedtem a lábaimmal, ha nem is volt tragikus a helyzet, azért vizesedtek, és még egy séta is megviselte őket. Most azonban, tizenkét óra vajúdás után sem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem fáradtságot.

A bába meghallgatta a szívhangot és meg is vizsgált, és azt mondta, hogy egy kicsit most le kéne feküdnöm vízszintesbe és kibírni egyetlen egy kontrakciót, úgy, hogy közben nem tolok, mert egy kicsit beakadt a méhszáj. Láttam már ilyet mint doula – félelem ébredt bennem, mert emlékeztem, hogy annak a nőnek nagyon fájt.

A földre feküdtem, a kontrakciók nem igazán jöttek. A bába mondta, hogy ez egy kicsit fájni fog, de csak egyet kell kibírnom, aztán azt csinálhatok, ami csak jólesik. Aztán végre jött egy méhösszehúzódás, és nem is volt olyan rettenetes.

Már épp megkönnyebbültem, amikor a bába azt mondta, hogy ezt nagyon jól csináltam, de most meg kellene várnunk egy rendeset is. Félni kezdtem volna, de szerencsére nem volt időm gondolkozni, mert bizony jött a „rendes”, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy nehogy nyomjak. Rettenetesen fájt. Talán kiabáltam is „FÁÁÁÁÁÁJ!” Az futott át az agyamon, hogy valószínű, ha jobban fájna, azt már nem bírnám elviselni. Ez volt a leghosszabb kontrakció. A bába biztatott, de én magamon kívül voltam.

Azt mondják, szüléskor a nőkhöz hatalmas erő jön el. Ez igaz. Hatalmas erő, ami ugyan nem csökkenti a fájdalmat, de nélküle képtelen lettem volna végigcsinálni… nem is beszélve egy huszonnégy, harmincöt vagy negyvenórás szülésről! Ez az Erő segít és támogat. Olyan, mint a folyó sodrása… visz.

Azonban ezzel az erővel nagyon nehéz, fájdalmas és fárasztó szembeszállni. Amikor a testhelyzetet nem tudom megválasztani, vagy nem akkor kell nyomnom (vagy akkor nem nyomhatok), amikor az jön, akkor ez ellen az Erő ellen megyek. Ilyenkor magára marad kimerült testem és lelkem, és a maguk erejét használva kell helytállni. Ilyenkor valóban csinálni kell a szülést. Olyan, mintha Mózesnek Isten segedelme nélkül kellett volna átkelnie a Vörös-tengeren. Egy pillanatra együtt éreztem azokkal a nőkkel, akik pusztán saját erejükből csinálják végig a szülést, utasításokat követve, azt remélve, hogy ha „jól” teszik, amit „kell”, az majd segít.

Még túl sem voltam a kontrakción, amikor a bába jelezte, hogy kész, ennyi, most már olyan pozíciót választhatok, amilyet szeretnék. Egy pillanatra mocorogni kezdtem, de aztán reménytelennek találtam, hogy felkeljek, és ezt talán mondtam is. Azt hiszem, végül felhúztak, de nem pontosan emlékszem.

A bába helyzeteket ajánlott, emlékszem, ahogy mondja, hogy guggolva is lehet, nem értettem, hogy, hogy képzeli, hogy guggolni fogok, de ő azonnal észrevette, hogy ez megfogott, és Anyu, meg Misko már tartottak is a hónom alá nyúlva, én teljesen elengedtem magam, és csak nyomtam már és nyomtam, és kiabáltam, és iszonyatos fájdalommal, hatalmas erővel érkezik Nina.

Éreztem, ahogy jön, érkezik, aztán valami kibuggyant a lábam között. „Ez a burok!” – hallottam a bába hangját. Csalódottságot éreztem egy pillanatra, de annyira erős volt a fájdalom, hogy nem sok erőm maradt gondolkozni.

Éreztem, hogy a bába ellen tart, kérdezte, hogy jó-e, amit csinál. Masszírozott egy ponton. Nagyon! – válaszoltam, és úgy éreztem, hogy e nélkül a masszázs nélkül most nem bírnám.

Aztán a bába megrepesztette a burkot, ami elviselhetővé tette az érzést, hogy széthasadok. Kizúdult a magzatvíz a parkettára, és a rengeteg papírvattára, amit közben alám pakoltak. Nina is megindult hirtelen, nyomtam és kiabáltam és éreztem, ahogy kis teste megérkezik a lábam között erre a világra egy utolsó kiáltással.

Ő nem kiabált, nem sírt, lila kis teste a fogadópárnán pihent, én már a földön ültem és őt akartam. Látni akartam a kis arcát, bőrömön érezni a teste melegét, és meg akartam ölelni, üdvözölni szerettem volna és biztosítani arról, hogy itt vagyok neki.

De a baba helyett csak furcsa mondatok jutottak el hozzám: „a köldökzsínór!” „kötözzétek el!”, „jó-jó, csinálom!”, „engedjetek ide, vigyétek el innen a babát”, „fogjad, mert elvérzik a baba!” (most is sírnom kell, ahogy írom… köszönöm, édes Istenem!) „adjátok ide…” kérleltem őket… „nem, most nem lehet” – hallottam a bába komoly hangját.

Elmondta a bába, hogy elszakadt a köldökzsinór, és az anyai vége bent maradt. Ez azt jelenti, hogy vérzek, el kell távolítania a placentát, és mivel ezt puszta kézzel fogja tenni, fájni fog, de sajnos nincs másik választásunk. Így felnyúlt többször a méhembe, és darabonként szedegette ki a placentát. Ez elég fájdalmas volt. Kérdezgettem, mikor lesz vége, mondogattam, hogy fáj, kérleltem, hogy ezt hagyja abba.

Az egész csak két-három perc lehetett, de nekem sokkal többnek tűnt. A bába azt mondta, hogy most ugyan szerinte nincs bennem több darab, de feltétlen kórházba kell menni kaparásra, mert ebben nem lehet biztos. Ez a hír elkeserített. Próbáltam valami kibúvót keresni, fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, hogy képtelen vagyok most egy kórházi tortúrára, de a bába ebből nem engedett.

Csak az volt a kérdés, hogy hová menjünk? Két kórház merült fel, a közelebbi mellett döntöttünk. Telefonálgatni kezdtek, megtudják, hogy ki az ügyeletes orvos.

Mindenesetre, amíg mindez eldől, Misko a karjaimba adhatta Ninát – aki mindezidáig papája csupasz mellkasán pihent. Látványa és közelsége gyönyörűséggel töltött el, a világmindenség legcsodálatosabb lényét tarthattam a karjaim közt. Tudván, hogy a csecsemők képesek megtalálni a cicit egyedül, amely egyben első sikerélményük is idekint, szerettem volna, ha Ninával ezt is megtapasztalhatjuk, de most idő hiányában egyből mellre tettem, hogy nehogy csak órákkal a szülés után kerülhessen erre sor. Mintha ő is érezte volna, hogy mi jön, mohón szopni kezdett. Édes kis életrevaló gombóc volt már akkor is, úgy szopott, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Mint aki azért jött világra, hogy szopjon… egy pillanatra minden eltűnt körülöttünk, de ez tényleg csak egy pillanatig tarthatott, mert nem volt időnk semmire, körülöttünk nagy volt a kapkodás.

Néhány telefon után kiderült, hogy indulhatunk. Anyu és doulabarátnőm engem és Ninát öltöztettek. Misko a bába kocsijáért ment, aki közben lezuhanyozott. Kérdezték, hogy mit hol találnak. Anyukám nagyon kétségbe volt esve, én időközben feloldódtam. Ünnepeltem az életet, aminek gyönyörűségére nemcsak kislányunk születése, hanem a halál közelsége is emlékeztetett.

Nina.5.10.07 027 (1)Amikor felállítottak, majdnem elvesztettem az eszméletemet, alig tudtam járni. Bár kórházba indultunk ahelyett, hogy édes hármasban megfeledkezzünk arról, hogy más emberek is léteznek a földön, mégis béke volt bennem. Minden bizonnyal, mert végre itt volt velünk a kisbabánk, és mert már akkor is tudtam, hogy ha kórházban szakad el a zsinór, elvitték volna Ninát, altattak volna.

Ha kórházban szülök, nem lehetne ilyen csodálatos élményem a vajúdásról – még akkor sem, ha hagytak volna a magam tempójában, CTG nélkül vajúdni, hiszen az otthon biztonságát, kényelmét, háborítatlanságát semmi nem adhatja az otthonon kívül. Az én házam az én váram, ott csak azok vannak, akiket beengedek, akiket meghívok magamhoz, és ez esetben azok, akikkel meg kívánom osztani ezt az igen intim élményt. Arról nem is beszélve, hogy ha kórházban szültem volna, a szülést követő napokat is kórházban kellett volna töltenünk.

H. L.

Noel (doulamese) > > >
Leon > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.