igaz történetek szülésről, születésről

1260. nap: Mint a villám! (Gergőke születése)

Megjelent: 2014. márc. 18.

Az első, kórházban történt szülésem után, ahogy megfogant a második kisbabám, Gergő, egyre jobban érlelődött a gondolat, hogy otthon szeretném megszülni. Igaz, a kórházban a fájdalomcsillapítót és az oxitocint ugyan elkerültem a szülés alatt, de a méhlepény megszülésénél már adtak oxitocint. A kitolási ingert sem tudtuk megvárni, és gátmetszés is volt. A kitolás végét nem lehetett állva vagy guggolva csinálni, és még volt több dolog, amit szerettem volna, ha másképp történik. A szülés után is voltak jócskán kellemetlen tapasztalatok az újszülöttosztályon. Ezeket szerettem volna elkerülni a második szülésnél, és nem akartam azon izgulni, hogy vajon ki tudok-e állni magamért és a babámért a szülés alatt és után.

A második várandóságom alatt elolvastam több könyvet is az otthonszülés témájában és egyértelművé vált számomra, hogy otthon akarok szülni. Meglepődtem saját magamon, hogy mennyire eltökélt vagyok, mert általában nehezen hozok meg még kisebb döntéseket is. A Gyuriban még ott volt a félelem a komplikációktól, de végül is bízott a döntésem helyességében, hiszen én fogok szülni, tudom, mi a jó nekem. Azt is nagyon vártam, hogy ha sikerül otthon megszülni a babát, akkor a szülés után milyen jó lesz, hogy együtt a család, és már az első éjszakán együtt aludhatunk a nagyágyon.

Gergőke úgy érkezett meg az életünkbe, mint a villám. Nyolcadikán még az arcüreggyulladással küszködtem, antibiotikumot kellett szednem, mert több hónap után sem múlt el. Még 15 nap volt a kiírt napig. Vacsoráztunk a konyhában, és ahogy befejeztük, fél kilenc körül, csikarni kezdett a hasam, mentem a vécére… Kb. ötpercenként mentem, és egyre gyanúsabb volt, mert Szabinál, a nagyobb fiamnál is így kezdődött… A harmadik-negyedik vécére menetelnél már éreztem, hogy egyre jobban hasonlít a csikarás egy méhösszehúzódásra, egyre erősödött, már eléggé fájt. De még mondtam Gyurinak, ne szóljunk a bábának, mert hátha elmúlik, ne rángassuk ide feleslegesen.

Mikor már egyre fájdalmasabbá vált, egyértelmű volt, hogy beindult a szülés. Öt-hat vécézés után már nem volt hasmenés, csak a méhösszehúzódás. Az volt furcsa, hogy az összehúzódás kb. félperces volt, tehát nem volt hosszú, viszont gyakran jött, ahhoz képest, hogy csak az elején tartok, kb. három-négy percenként.

Szabiék pont betettek valami hangosan gitározós zenét, egy darabig tűrtem, majd rájuk szóltam, mert már nagyon idegesített. Persze, erre Szabi elkezdett hisztizni, hogy ő zenét akar hallgatni, Gyuri küzdött vele. Visszagondolva már napközben is volt valami összehúzódásféle, de az már korábban is volt, mondtam is Gabinak, a barátnőmnek napközben, amikor telefonon beszéltünk (ő hívott fel, ha jól emlékszem, csak úgy érdeklődött, hogy vagyok), hogy valamit mintha éreznék, de egyáltalán nem gondoltam, hogy két héttel előbb jön.

Gyuri felhívta a bábát, ő kérdezett, de pont méhösszehúzódásom volt, nem is tudtam akkor válaszolni, Gyuri közvetített, hogy most épp szenvedek (a nappaliban voltam, térdeltem a kanapé előtt, mindjárt válaszolok. Ez gyanús lett a bábának, mert azért az elején nem szokott ilyen erős lenni a fájás. Mikor jött az összehúzódás, nem tudtam már mozdulni nagyon, becsuktam a szememet, vártam, hogy vége legyen. Azért ki lehetett bírni, mivel rövid volt, annak is a közepe volt, ami nagyon fájt. Mondta a bába, hogy menjek a zuhany alá és figyeljem a hatást. Ha jobban beindul tőle, akkor szóljak neki, mert akkor már jön is, de ha lanyhul, akkor az el fog múlni.

Ekkor már Anyunak is szóltunk, hogy Szabit el kéne vinni, mert helyzet van. A telefon után Gyuri visszament Szabihoz, egyedül maradtam. Valahogy le kellett tornásznom a két réteg melegítőt, két zoknit meg a mamuszt magamról… Nagyon nehéz feladatnak tűnt. Már nagyon gyakoriak lettek az összehúzódások, két perc körüliek, de nem voltak hosszúak továbbra sem. Akartam Gyurinak szólni, hogy segítsen vetkőzni, de nem bírtam kiáltani.

Nagy nehezen, több összehúzódás alatt levetkőztem, és a fürdőszobába vánszorogtam. Mondtam már korábban Gyurinak, hogy menjen fel a padlásra, és állítsa maximumra a bojler melegítését, hogy tudjak vízben vajúdni. Elkezdtem zuhanyozni, a meleg víz nagyon jólesett, de valahogy egyre fájdalmasabb volt, alig volt szünet két összehúzódás között, jobban esett, ha letérdeltem. Persze, jó lett volna, ha valaki velem van, mert a térdem nagyon fájt a térdeléstől, kellett volna egy törülköző alá.

Térdelve szenvedtem az egyik fájásnál, és arra gondoltam, hogy még azért nem olyan vészes, mert csak a közepe, az a tíz másodperc, ami nagyon kemény, de belegondoltam, hogy még csak az elején tartok, és ilyen fájdalmas, mi lesz még!?! Eszembe jutott Szabi születése, hogy ott majd’ meghaltam a fájdalomtól, ettől féltem most is, hogy mi vár még rám, még csak az elején vagyok.

Ezeken „morfondíroztam”, amikor éreztem, hogy jólesne nyomni. Micsodaaaaaaaaa? Nyomni? Ez meg hogy lehet??? Olvastam a bába könyvében, hogy szokott néha lenni tolófájás, amikor még nem jön a baba, de ha van, akkor annyit adjunk, amennyit kér, finoman, ez nagyon megrövidítheti a vajúdást. Ennek örültem volna. De azért odanyúltam, hátha érzek valamit. Legnagyobb megrökönyödésemre, a feje már félig kidudorodott. Teljesen el voltam képedve, nagyon örültem neki (hurrá, hurrá, ennyi volt a vajúdás!!!). A fejecskéjét hatalmasnak éreztem, csodálkoztam, hogy nem érzékeltem, hogy mennyire előre jött már. Elkezdtem nyomni, ahogy jólesett. Egyre jobban éreztem a tűzgyűrűt, fájt, ahogy a hüvelyt tágítja a baba feje. Odairányítottam a zuhanyrózsát, akkor enyhült a fájdalom, és mivel nem volt bába, gondoltam, gátvédelemnek jó lesz a meleg víz.

Aztán már annyira fájt, hogy ha nem irányítottam oda a rózsát, akkor már alig bírtam, Az egyik kezemmel támaszkodtam, a másikkal a zuhanyrózsát tartottam, így nem tudtam volna a babát elkapni. Mikor kiderült, hogy már itt van a baba feje, minden erőmet összeszedtem, és kiáltottam egyet Gyurinak, hogy jöjjön ide. Gyuri Szabival még fönt volt a padláson a bojler miatt, és csak másodszori kiáltást hallotta meg. Hanyatt-homlok jött le, a hóna alá csapta Szabit, és nyargalt le a létrán. Mikor megjött, mondtam neki, hogy itt van már a baba feje. Ő is odanyúlt és érezte, hogy itt már nincs mese, kijön a baba. Mondtam neki, hogy gyorsan hozzon egy párnát, ott van a hálószobában a szivacspárna, azt hozza, mert hogy már jön a baba. Erre hozza az én memory matracos drága fejpárnámat. Sóhajtottam egy nagyot, és mondtam, hogy neeee eeeeeeezt, a szivacspárnááááááát! Megtalálta, hozta, és nyomja a fejemhez… Mondtam neki, ne ideeeeeeeee, a láááábam közé, hát jön a baba, nem aludni akarok!!! Utóbb kiderült, hogy nem akarta elhinni, hogy tényleg kibújik mindjárt a baba, azt hitte, hogy tényleg pihenni akarok.

Betette a két térdem közé, most már megnyugodtam, nem fog koppanni szegényke feje a kádon (víz nem volt nagyon benne). Gyuri Szabikát leültette a mosdó melletti székre, szerencsére annyira zavarban volt, hogy ott ült, egy mukkot sem szólt (ilyen nem fordult még elő vele!) Ahogy megkaptam a párnát egy-két perc múlva már szükség is volt rá. Az erőm már fogytán volt, beszélni nem nagyon tudtam. Felgyorsultak az események, már hangosan ziháltam, alig kaptam levegőt. A zuhanyrózsát még mindig odairányítottam, szerencse, hogy ezt meg tudtam tenni, mert anélkül nagyon fájt.

Összesen kb. négyszer-ötször nyomtam, és egyszer csak, zsupsz, kilőtt a baba, rá a párnára fejjel! Szegényke azonnal sírt, gondolom, fájt neki az érkezés. Ezért jobb lett volna elkapni. De hát, aki így siet, annak nem tudunk megfelelő fogadási gárdát felvonultatni… Gyorsan felvettem, beszéltem hozzá, hogy „itt a mama, nincs semmi baj” (valami ilyesmit), próbáltam cicire tenni, de sírt tovább.

Ekkor érkezett meg anyukám Szabiért a húgommal együtt. Ő már a baba sírást hallotta, teljesen meglepődött. Gyorsan bejött a fürdőszobába. Volt nagy csodálkozás… Kértem őt, hogy adjon egy törölközőt, és bebugyoláltam vele, akkor azonnal elhallgatott. Fázott a kicsikém. Az volt a megnyugtató, hogy annyira szép rózsaszínű volt a bőre, mint egy kismalacnak, nagyon egészségesnek tűnt. Megnyugodtam, hogy nincs semmi baja.

Kérdezték többen utólag, hogy nem aggódtam-e, hogy ha nincs senki szaksegítség, mi lesz, ha baj lesz. De egyrészt nem volt időm morfondírozni ezen, másrészt meg a szülésfelkészítő könyvben elolvastam a rohamszülésről szóló fejezetet, és ott valami olyasmit írtak, hogy ilyenkor nem szokott gond lenni, azért tud rohamszülés lenni. Így eszembe sem jutott, hogy gond lehet. Nem is volt!

Gyuri felhívta a bábát, elmondta, hogy annyira nem állt le a szülés a zuhanytól, hogy már túl is vagyunk rajta… Telefonos segítséggel próbáltam megszülni a lepényt, ami félig már kint volt, próbáltam nyomni, de meg sem mozdult. Nehéz volt a kád szélén ücsörögni úgy, hogy ne fájjon az ülés, és közben tartottam a babát (Gergő babát), aki békésen szundikált a karomban. A bába mondta, hogy indul, én feküdjek addig le. A fürdőszobánkban jó meleget csináltunk, ráadásul padlófűtés van, ezért jó hely volt a pihenésre. Hoztak egy szivacsot, arra szép lassan ráfeküdtem. Ahogy lehuppantam, meg is született a lepény, amit egy zacskóba tettünk mellém.

Így feküdtem, amíg meg nem érkezett a bába, kb. egy óra múlva. Megvizsgált. Aggódtam, hogy nagyot repedtem, de szerencsére csak elsőfokú gátsérülés volt, két öltéssel összevarrta kicsit később. Eléggé fájt az érzéstelenítés, de kibírtam. Gergő babát is megvizsgálta, megmérte, minden rendben volt. 2,8 kg, 52 cm hosszú volt. Szabi is pont ennyivel született! Felöltöztettük Gergőt, majd elaludt valahogy, a nagy ágyra tettem, és én is odafeküdtem, ott vizsgált meg a bába, ott is varrt össze. Éjjel két óra körül ment el, utána feküdtünk csak le aludni.

Eszembe nem jutott, hogy én is lehetek „roham” szülő, nagyon érdekes volt megélni, hogy ilyen gyors is tud lenni a szervezet! Fantasztikus és felejthetetlen élmény volt otthon szülni, főleg egy kórházi szülés után. Ami legalább annyira fontos, hogy a szülés után otthon vagyok, körülvesznek a szeretteim, nem hagynak magamra, mint a kórházban, nem kell folyton résen lenni, mit akarnak már megint csinálni a babámmal (vérvétel, cukros víz, felesleges fürdetés…). Nagy önbizalmat adott nekem, hogy egyedül végigcsináltam (illetve végigcsináltuk a babával), ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki!

M. D.

Szabika > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.