igaz történetek szülésről, születésről

1762. nap: Focicsapatot! Partjelzővel! (Hanga születése)

1762. nap: Focicsapatot! Partjelzővel! (Hanga születése)

Már nagyon régóta szerettem volna anya lenni. A páromat azonban nem találtam, valami soha nem stimmelt. Aztán 14 év után a sors újra összehozott azzal a fiúval (Z.), akibe alig 15 évesen szerelmes voltam, csak úgy a magam gyerekes módján. Az újratalálkozás után nagy-nagy szerelem kerekedett, most már igazi. Három év elteltével összeházasodtunk.

Már korábban megbeszéltük, hogy az esküvő után jöhet a baba. A baba, aki amint megkapta a zöld jelzést, már jött is. Nem hittem el. Jelzett a testem, de nem mertem elhinni. Az nem lehet, hogy máris, és elsőre, ez hihetetlen. Nagyon fura volt az elején, nehezen fogtam fel, hogy egy kis élet növekszik a pocakomban, pedig mennyire vártam már, de annyira új volt.

A várandósság gond nélkül telt, az elején esténként hányingerem volt, és már nyolckor aludtam majd’ minden este. Állandó farkaséhség gyötört (nem csoda, nagyon vékonyan kezdtem), éjszakánként többször is kijártam enni, a munkahelyemre kis falatkákat csomagoltam, hogy titokban is tudjak falatozni. Az orvosom állandóan azzal piszkált, hogy túl sokat hízom, nem hatotta meg, hogy 48 kg voltam, csont és bőr, amikor a kisbabám beköltözött, az sem, hogy nem azért eszem, mert azt hiszem, kettő helyett kell, hanem azért, mert éhes vagyok. Végül 17 kg-t híztam, mégis hat hónappal a szülés után már ugyanazokat a ruhákat hordtam, mint a várandósság előtt.

Minden vizsgálatra boldogan jártam, nem zavart a piszkálás, örültem, hogy a babámmal és velem foglalkoznak.

Akkor volt a H1N1-őrület. Rémes volt. Egyik oldalról a nyomás az oltáspártiaktól: micsoda felelőtlen vagyok, ha nem oltatom be magam, veszélyeztetem magamat is, a babámat is, másik oldalról az oltásellenzők tábora: ki tudja, milyen hatásai lesznek, ha oltatsz, veszélyezteted magadat is, a babádat is. Aztán, amikor sorra kerültek intenzívre a kismamák, és csak erről szólt a híradó, és már a nőgyógyászom is azt mondta, és a háziorvosom is azt mondta (akik korábban egyértelműen nem javasolták), akkor elmentem, és beoltattam magam… Nagyon nehéz volt dönteni, de nagy volt a nyomás, és nem tudtam tovább ellenállni. Úgy jöttem ki az orvostól, hogy szerintem semmit nem nyomott a karomba, Z. szerint az nem lehet. Végül semmi bajunk nem lett. Remélem.

Rengeteg szüléstörténetet olvastam, de valahogy csupa kórházas talált meg, mégis majd’ mindegyik után pityeregtem a meghatottságtól. Mi lett volna, ha már akkor rátalálok az otthonszüléses történetekre, te jó ég, bömböltem volna a meghatottságtól. Az csak később következett be, két gyerek után…

Hanga szépen növekedett a pocakomban, de végig csücsült, hiába kértem, hogy forduljon meg, nem akart. Aztán egy idő után nem piszkáltam ezzel tovább, nyilván megvan az oka, miért így indul neki a világnak. Az orvosom azt mondta, vállalja a faros szülést, elmondta, milyen helyzetben nem, de valahogy nem is foglalkoztam vele. Először el se tudtam képzelni, hogy császár legyen, aztán beletörődtem, hogy az lesz, aztán nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Talán elengedtem? Nem tudom.

Tizennyolcadikára voltam kiírva, Z. kérte, hogy ne 11-én szüljek, mert aznap lesz a szavazás, ő akkor a barátaival szeretne lenni, együtt figyelni az eredményeket, sörözni. Nővérem kérte, hogy 11-én szüljek, mert ilyen szép névvel csak a költészet napján születhet meg ez a kiscsaj. Én nem kértem senkitől semmit, csak élveztem az utolsó heteket/napokat, míg a pocakomban volt a kisbabám. Másfél hónappal a kiírt időpont előtt már nem dolgoztam, fészket raktam, nagyokat sétáltam, üldögéltem a rügyező fák alatt a parkban, rengeteget olvastam, nagyon szép, boldog és nyugodt időszak volt. Aztán ahogy telt-múlt az idő, már én is kértem, hogy jöjjön, az április 11-e szerintem jó lenne.

Aztán 11-én(!), vasárnap hajnalban elkezdődött. Z-t aznap estére hívták a haverok sörözni, de ő nem akart elmenni, pedig próbáltam rábeszélni, hogy eressze ki a gőzt. De jó, hogy nem hallgatott rám! A szokásos éjszakai pisitúrával kezdődött, háromnegyed kettőkor kivánszorogtam, de fél óra múlva újra kellett. Ahogy felálltam az ágyból, éreztem, hogy nedvesebb a bugyim a kelleténél. Gondoltam, hogy ez lehet csak valami erőteljesebb folyás is, de mikor húztam le a vécét, akkor észrevettem, hogy van ott más is, találkoztam egy kis nyákdugóval.

Felébresztettem Z-t, valami van, de nem tudom, hogy ez magzatvíz vagy nem. Aztán hamar jött a következő adag, szivárgott szépen. Enyhén véres volt, ettől megijedtem, erről senki nem mondott semmit, fogalmam sem volt róla, hogy ez normális, hogy van olyan, hogy tágulási vérzés (pedig még a kórházi szülésfelkészítőkre is szorgalmasan eljártam, utólag már látom, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam a szülésről).

Három előtt kicsivel hívtam a dokit, mi legyen. Fájásaim nincsenek. De véres! Ez már az? Még nem biztos, de a kórházba mindenképp menjünk be, és ha kell, akkor őt onnan hívni fogják. (Utólag mondta, hogy visszafeküdt aludni, nem lesz ebből még szülés egy darabig.) Z. ekkor már főzte magának a kávét, és evett egy szendvicset.

Lezuhanyoztam, akkor már kezdődtek a fájások, nem voltak vészesek, csak amolyan menstruációs görcsszerűek, mérni kezdtük, hatpercenként jöttek. A meleg zuhanytól sem múlt el, akkor ez már biztosan az. A hasam is ment, szépen kitisztultam, ez megnyugtatott, kicsit izgultam emiatt, ne a szülés közben, ne lássa a férjem, ha nem muszáj.

Negyed négykor elindultunk a kórházba. Szakadt az eső, úgy emlékszem, hidegfront jött. Kicsivel fél négy után értünk oda, a parkolóban egy olyan erőteljes hullám jött, hogy le kellett guggolnom, nem tudtam elindulni, miután kiszálltam az autóból. Jött arra egy fiatal pár, buliból mehettek haza, legszívesebben odakiáltottam volna nekik, hogy szülök!!! Olyan büszke voltam, és valami ismeretlen, új érzés töltött el.

Megérkeztünk, becsöngettünk. „Mit akarnak?” Na, vajon mit? Köszönjük a kedves fogadtatást… Megvizsgált egy szülésznő, nem emlékszem, hogy bemutatkozott volna, vagy bármit közölt volna, azon kívül, hogy vetkőzzek le. Úgy láttam, kicsit húzta a száját, amikor egy adag magzatvíz toccsant a vizsgáló padlóján, még bocsánatot is kértem, te jó ég… Vizsgálat eredménye: méhszáj háromujjnyi, méhnyak teljesen elsimult, a magzatvíz tiszta. Szülni fogunk, hívja a dokimat. Azzal hívták, hogy siessen, mert mindjárt kint a baba.

Az ügyeletes orvos is megvizsgált (pont az volt, akihez először elmentem, amikor pozitív lett a teszt, de nem volt szimpatikus, ezért többször nem mentem hozzá), kérdezte, hogyan szeretnék szülni, mondtam neki, hogy a fogadott orvosommal szeretném megbeszélni, de kíváncsi vagyok az ő véleményére is. Császározott volna. Akkor várjunk az orvosomra, de máris irány a szülőszoba.

Addigra már kétperces fájásaim voltak. Felfeküdtem az ágyra a szülőszobában, addigra beért Z. is, már nagyon intenzívek voltak a fájások, Z. kezét szorongattam minden kontrakció közben. Valamikor négy után (ekkor már nem foglalkoztatott, hány óra) megjött a fogadott orvosom is, rám nézett, és mondta, „Szülünk”. Én meg: „Te jó ég! Tényleg?” Erre ő: „Persze, mindjárt itt a kisbabája”. Erre én: „Nem lesz baj?” Erre ő: „Nem, ne hülyéskedjen, mindjárt kint van”. „Ja, jó!” Nem tudom, mi volt a fejemben.

Az orvosom már korábban leszögezte, hogy faros szülést csak oxitocinnal és gátmetszéssel vállal. Nos, én ezekből nemigen éreztem semmit, mert annyira gyorsan zajlottak az események, és engem annyira magukkal sodortak, hogy alig voltam jelen. Bár a szülésznő „Ne üvöltsön, nyomjon!” beszólására élesen emlékszem, legszívesebben fejbe rúgtam volna, pedig nem szoktak agresszív gondolataim lenni. Volt minden: háton fekvés, kengyel, infúzió, oxitocin. Üvöltöttem, nyomtam, aztán egyszer arra gondoltam, hogy ezt nem lehet kibírni, valaki csináljon már valamit, és hogy én ilyet soha többé, ez borzalmas. Aztán megint üvöltöttem, megint nyomtam, üvöltöttem, nyomtam. „Ne így nyomjon!”

Nem érdekelt, üvöltöttem, nyomtam, ahogy tudtam, és Hanga megszületett 5.04-kor. A kórházi zárójelentésen az szerepel, hogy 03.50-kor vettek fel, 05.04-kor megszületett Hanga. De jó, hogy csak ennyit kellett a kórházban szüléssel töltenem! Hanga Apgar-értéke 9/10 volt. 54 cm, 3120 g.

Z. beszámolója alapján eléggé meg volt rémülve, nem tudta, mikor mit lát, és hogy az úgy rendben van-e, de azzal nyugtatta magát, hogy a kórházi személyzet is nyugodt (voltak bent egy páran, a faros szülés miatt: két szülész-nőgyógyász, két szülésznő, gyerekorvos, meg még valaki, nem is tudom, de nem nagyon érdekelt, szerencsére kizártam a külvilágot). Z. a gátmetszésnél igyekezett nagyon más irányba nézni, nehogy rosszul legyen, és azt mesélte, hogy az volt furcsa, hogy már az első nyomásoknál látta, hogy jön ki valami lila, de az orvos tolta vissza. Az a gyerek feneke volt.

A „nézőközönség” szinte tapsolt, vadul gratuláltak: „Ez igen! Nagyon szép szülés!” „Így kell ezt csinálni!” „Ne hagyja abba, ilyen adottságokkal szülni kell még!” „Focicsapatot!” „Partjelzővel” Meg hasonlók. Hát nem egy meghitt pillanathoz illő megjegyzések, bármennyire is kedveskedni szerettek volna, de engem mégsem zavartak. Bár nem is volt meghitt a pillanat, a kórházi légkör dominált.

Utána rám rakták egy rövid időre Hangát, aztán ott helyben megmosdatták, felöltöztették, amíg engem összevarrtak, és majdnem három órát voltunk hármasban a szülőszobán. Na, ekkor már meghitt volt (már amennyire egy kórházban az lehet), ekkor kezdtem el felfogni, hogy mi történt. Amint megkaptam, egy kis segítséggel cicire csatlakozott, olyan édes volt!!! És csodaszép!!! Nem győztünk gyönyörködni benne.

Kis idő múlva eszünkbe jutott, hogy senki nem tud róla, hogy szülni indultunk nem is olyan régen. Felhívtuk a nagyszülőket, jó kis meglepetéssel ébresztettük őket, volt nagy öröm, és én is örültem, hogy korábban nem jutott eszünkbe szólni, így senki nem izgult miattunk a szülés alatt.

Hanga most is gyönyörű, egészséges, és már ötéves okos nagylány, aki rendszeresen szül. Minnie egeret, Malackát, Mici babát, Flóra babát, a legtöbbször ikreket. Főleg lányokat. Már több faros babája is született. Ő legtöbbször otthon szül (a farosakat is), és nagyon várja, hogy egyszer igazi baba legyen a pocakjában.

K. M.

Huba > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.