igaz történetek szülésről, születésről

1763. nap: Mint egy rakéta, vagy legalábbis egy gyorsvonat (Huba születése)

1763. nap: Mint egy rakéta, vagy legalábbis egy gyorsvonat (Huba születése)

Nagylányunk, Hanga születése után úgy terveztük, megvárjuk, amíg egyéves lesz, utána jöhet egy kistesó. Még sokat szoptattam, amikor egyéves lett, de egy-két héttel a szülinapja után megjött a menzeszem. Szuper, jöjjön a következő baba!

Jött. Megint nem hittem el. Pedig a testem megint jelzett. Nem lehet, hogy másodjára is rögtön! Egy szerdai napon, mesélés közben, a földön üldögélve, úgy zavarta a pocakomat a nadrágom (pedig megint nagyon sovány voltam), hogy szinte hallottam, ahogy kiabál a gyerek bentről, „Hahó, hidd már el!” Hirtelen jött ötlettől vezérelve megkérdeztem Hangát: „Hol a baba?” Rámutatott a pocakomra.

A délutáni alvásidőben csináltam egy tesztet, de negatív lett. Másnap hajnalban a következő tesztnél már tudtam, hogy két csík lesz, remegett a kezem, és a két csík valóban ott mosolygott rám. Megsimogattam a pocakomat: „Helló, hát tényleg itt vagy.” Boldogság! Z. is nehezen hitte el. Ő sem számított rá, hogy megint rögtön sikerül.

Második várandósságom – már ami a testi tüneteket illeti – hasonlóan telt, mint az első, bár az esti hányingerek kicsit erőteljesebbek voltak. Ismét rengeteget ettem, az éjszakai kelések az evés és a sok pisilés miatt újra kezdődtek.

Az elején még szoptattam, de kb. a harmadik hónap vége felé már kezdett fájni, Hanga is inkább csak altatónak használta a cicit, a tej is apadt, így aztán amikor már napok óta csak az esti lefekvéshez kérte, akkor megpróbáltam elválasztani. Az első este még kicsit sírdogált, amiért nem kapta meg, másnap már eszébe se jutott, összebújva elaludtunk, véget ért a szopi.

Egyetlen dolog rondított bele ebbe az időszakba: akkor még kötelező vizsgálat volt az AFP. Rossz lett az eredmény, ráadásul a magzatvíz is sok volt. Küldtek genetikai vizsgálatra, nem mentem. Minek? Ha Down-kóros a babánk, akkor is a miénk, akkor is szeretni fogjuk, Z. is egyetértett. A családból nem mindenki („rá fog menni a házasságotok, ha beteg a gyerek” és hasonló megjegyzések), ez eléggé megviselt.

Kb. egy hétig tartott, amíg ezen sokat rágódtam, aztán egy nap a kisbabám jelzett, hogy minden rendben van. Mintha azt mondta volna: „Anya, minden rendben, egészséges vagyok”. Most is lúdbőrös leszek, ha rágondolok. Abszolút megnyugodtam, nem érdekelt tovább, ki mit mond és gondol.

Vele sokkal hamarabb kapcsolatot tudtam teremteni, kb. a 13. hét tájékán már azt is elmondta nekem, hogy fiú. Mindig úgy képzeltem, hogy nekem csak lányaim lesznek. Amikor a 18 hetes ultrahangon egyértelműen látszódott, hogy valóban fiú, folyni kezdtek az örömkönnyek.

A várandósság vége nehezebb volt, mint másfél évvel korábban, hiszen a kislányom 24 órás jelenlétet igényelt. Még sokszor kellett cipelnem, nehéz volt felrángatni a lift nélküli második emeleti lakásba, télen volt nagy a pocakom, hiába volt pici a picilány, a sok ruhában nehéz volt, úgy éreztem, nem jó emelgetnem, emiatt sajnos volt sok sírás, türelmetlenebb voltam vele a kelleténél.

Nyolcadika volt a terminus napja. Sejtettem, hogy nem fog olyan sokáig bent maradni, úgy éreztem, hogy kevés a hely a pocakomban, én is nehezen bírtam már Hanga mellett, ezért megbeszéltem vele, hogy január 19-én még programom van, de utána jöhet. Kértem is, ha lehet, jöjjön 21-én, szombaton, hétvége lenne az ideális: otthon van Apa, nagyszülők is bármikor ugranak, hogy a nagyra vigyázzanak.

Huszadikán, pénteken késő délután több részletben találkoztam a nyákdugóval, éjszaka is jött még kevés, és már nagyon sírós voltam, mindenen elérzékenyültem, valami készülődött. Szombaton (21-én!) reggel már nagyon éreztem valamit, nem fizikailag, inkább lelkileg, valami megmagyarázhatatlan volt a levegőben. Reggeli után vissza is feküdtem még egy kicsit pihenni, aztán amikor Z. elment Hangával sétálni, hajat mostam, pedikűr, manikűr, átnéztem a kórházi pakkot.

Ebéd után próbáltunk volna mindhárman aludni, de Hanga nem volt hajlandó, hancúrozott, ugrált az ágyon, úgyhogy apja kivitte a hálóból, én próbáltam kicsit aludni, de nem ment. Akkor (két óra körül) éreztem először valami kósza fájásfélét. Inkább csak a derekamban gyenge feszítést, mint menzesz előtt. Kb. fél óra múlva megint valami hasonlót, aztán újra. Ekkor (négy óra körül) már gyanús lett, bár rendszertelen volt, 20-30 percenként csak ez az enyhe feszít a derekam-féle érzés. Ekkor hívtuk anyukámat, hogy lehet, lesz este valami, talán jó lenne, ha feljönne (vidéken laknak). Azt beszéltük meg, hogy vonattal jön, úgy kb. két óra múlva nálunk lesz.

Öt óra magasságában hívtam, hogy ha még nem indult el, akkor hozza fel inkább apukám kocsival, mert akkor már tízpercenként éreztem, és azok a hullámok már határozottabbak voltak. Lezuhanyoztam, beraktam minden még hiányzó cuccot a táskámba, csináltunk egy pocakfotót. Háromnegyed hat körül megérkeztek anyukámék, akkor már hatpercenként jöttek a hullámok. Apukám teljes stresszben volt: „Mikor indultok már? Menjetek már!”

Hat után nem sokkal már éreztem, hogy kezd durvulni, erőteljesebbek az összehúzódások, kértem Z-t, hogy induljunk. Előtte még felhívtam az orvosomat (megint ugyanazt az orvost választottam, aki Hanga születését is kísérte 21 hónappal korábban), mondta, hogy oké, menjünk be, őt majd a kórházból fogják hívni, amikor úgy látják, hogy tényleg jönnie kell.

Pár nappal korábban találkoztunk egy NST alkalmával, akkor viccelődtünk azzal kapcsolatban, hogy mikor szüljek, ő kérte, hogy inkább hétköznap, mondtam neki, hogy én ezen a szombaton szeretnék, mondta, hogy rendben, de ne éjszaka. Ebben maradtunk. Én szót fogadok, a gyerekem is.

Fél hét után értünk a kórházba. Az ügyeletes orvos megvizsgált, méhszáj bő kétujjnyi. Rám kötötték a CTG-t, rendszeres hatpercesek voltak, de még simán tudtam a fájások közben is beszélni. Kaptam antibiotikumot a pozitív Strepto miatt, bár mondtam, hogy szerintem felesleges, hamarabb kint lesz a baba, minthogy a következőt beadhatnák, de nem hittek nekem.

Hétkor kimentem Z-hez, telefonáltunk anyukámnak: mi a helyzet? Hanga mit csinál? Jól elvannak, minden oké. Z. beszélt vele, én már nem bírtam, mert akkor kezdődtek azok a kétpercesek, amikor már meg kellett állnom, már csak az összehúzódásra tudtam figyelni.

Negyed nyolc körül szóltam a szülésznőnek (ügyeletes), hogy szerintem begyorsultunk, és hamarosan kint van Huba. Ő elég lazán kezelte, szerintem nem hitte el, hogy jól érzem, de mondta, hogy a férjem öltözzön át, mindjárt mehetünk át a szülőszobába.

Fél nyolc körül már alig bírtam átmenni a vajúdóból a szülőszobába, nagyon sűrűn jöttek a hullámok, akkor már nagyon fájdalmasak voltak. Felmásztam az ágyra, és négykézláb igyekeztem túlélni. Z-t kértem, hogy masszírozza a derekamat. Jobb lett volna, ha erősebben masszíroz, de sajnos nem egyeztettünk előre, akkor meg már alig bírtam beszélni, nem tudtam elmondani, mire lenne szükségem. (Mennyire jó lett volna ekkor egy dúla!)

Pár hullám után mondtam is a szülésznőnek, hogy érzem, hogy jön a gyerek, ekkor sem nagyon hitte el (adminisztrált közben, szerette volna aláíratni velem a szükséges papírokat, nos, csak a szülés után jött össze), a következőnél már kiabáltam, hogy „Érzem a fejét!” vagy valami ilyesmit, nem emlékszem pontosan. Na, akkor rám nézett, és szaladt, az ajtóból kiabált az ügyeletes orvosért (saját dokim még nem ért be). Kérte, hogy feküdjek inkább hátra. Én is úgy éreztem, hogy jó lesz úgy, nem volt semmi ellenérzésem ezzel kapcsolatban. Csak nehéz volt kivitelezni a négykézlábból hátra fekvést, egy örökkévalóságnak tűnt ez a mozdulatsor.

Ettől kezdve nem tudom pontosan felidézni a történéseket, nem tudom, mi mikor történt, nekem a következő fél-háromnegyed óra olyan így utólag, mintha kb. negyed óra lett volna. Lehet, hogy tényleg csak annyi volt? Pedig utána úgy éreztem, hogy végig nagyon jelen voltam. A fájásoknál, amik már szinte egyfolytában jöttek, a szülésznő (aki amúgy nagyon kedves volt, nagy szeretettel gondolok rá azóta is) arra bíztatott, hogy ne nyomjak, csak lélegezzek, hagyjam, hogy a baba irányítson, engedjem, hogy jöjjön.

Hát jött. Mint egy rakéta, vagy legalábbis egy gyorsvonat. A burok nem repedt meg magától, állítólag már jött ki belőlem, amikor az orvos megbökte. A magzatvíz már nem volt tiszta. Ekkor már nagyon fájt, de mégis leírhatatlanul jó volt. Közben megint volt egy pillanat, a gondolattal, hogy ezt nem lehet kibírni, valaki csináljon már valamit, és én ilyet soha többé!!!

A végén volt pár mozzanat, amit az első szülésnél nem élhettem át, akkor nem éreztem, és ez annyira meghatározza az érzéseimet ezzel a szüléssel kapcsolatban. Csodálatos volt. Éreztem, ahogy elfordult, amikor kellett, éreztem, amikor kicsusszant a kis teste, utána rögtön rám rakták, éreztem, ahogy lüktet a köldökzsinór, amit aztán a férjem elvághatott. (Ezek az előzőnél nem voltak, akkor farosan jött a babám, nagyon más volt.) Alig telt el pár óra, már az járt a fejemben, hogy ezt szeretném újra átélni.

Miután a köldökzsinórt elvágta Apa, a gyerekorvos megvizsgálta Hubát, letörölgették, felöltöztették és Apa kezébe adták. Én remegtem, mint a kocsonya, még legalább egy órán keresztül. Fogadott orvosom pont akkor ért be, amikor Huba kicsusszant. No, mindegy, úgysem volt rá szükség, viszont a varrást már ő csinálta.

A tempó, és az, hogy Huba szalutált, miközben kirobbant belőlem, nem kedvezett a gátvédelemnek, másodfokú repedésem lett, de még így is sokkal jobb volt, mint anno Hangánál. Akkor a vágott sebem nagyon sokáig fájt, most már pár óra múlva simán üldögéltem. Még szerencse, mert Huba nem szeretett fekve szopizni. Miközben varrtak össze, Huba ott szuszogott a közelemben, apja kezében, de sajnos kb. háromnegyed órára elvitték, inkubátorba tették, mert kicsit nehézkes volt a légzése. (Megjegyzem, utána még egy-két hétig úgy vette a levegőt, gyerekorvosunk szerint teljesen normális ez egy újszülöttnél. Akkor nem is a gyerekorvos döntött úgy, hogy inkubátorba rakják, hanem a nőgyógyászom. Emiatt egy kicsit nehezteltem rá.) Majd’ megőrültem ezalatt az idő alatt, el is küldtem egyszer Z.-t, kértem, nézzen már utána, mi van, hozza vissza, ha lehet. Neki nem adták, de végül visszahozták, szerencsére jól volt, cicire csatlakozott, és még egy órát együtt lehettünk hármasban.

Így történt, hogy Huba 21-én, 20.37-kor, 3150 g-mal, 55 cm-rel megszületett. Azóta már három és fél éves nagyfiú, egy kis bohóc, imádnivaló puszilkodós, bújós kismajom, aki a nővére (és az anyukája) hatására szintén szeretne majd szülni. Egy piros kisautót…

K. M.

Hanga > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.