igaz történetek szülésről, születésről

1702. nap: Már nem vagyok annyira kedves (Teodor születése)

1702. nap: Már nem vagyok annyira kedves (Teodor születése)

Az egész terhességem teljesen más, mint az előző. Zaklatott, nehéz, rettenetesen félek a vetéléstől, nem értem, teljesen irreális. Tizenvalahányadik héten kevés barnás vér, augusztus 20. irány a kórház. A baba él, csak van egy méhszájseb, nem veszélyes. Én hazamennék, van egy másik gyerekem is, aláírom, hogy hazamegyek.

Még él, folyton ez van bennem. Nem merem elképzelni a jövőt. Közben olvasok, dolgozom fel az előző szülésem traumáit. Most nem fogok jó kislány lenni, és apásan szülök, otthon vajúdok, a végére megyek csak be – meg fogom élni. Minden vágyam otthon szülni, de őt még nem lehet.

Ahhoz képest, hogy vetéléstől rettegek, megmarad, már a 39. hetet taposom, hétfőn be kell feküdni, mondja a doki hét elején, kell egy vigyázó a leányra, már nincsenek ilyen barátaim, így Anyu jön, de kevés szabija van, berendeljük péntekre.

Reggel a doki látni akar, méhszáj kétujjnyi, magzatvizet nézne, félek, hogy fájni fog, az előző nagyon fájt, ez nem… az akkor tágítás is volt… A CTG-n már érzek egy-két keményedést, amit a gép fájásnak mutat. Doki benn tartana, én mondom neki, hogy majd jövök este szülni, de most hazamegyek, dolgom van, Anyu jön, át kell adnom a háztartást, a gyereket.

Anyuval a buszmegállóban találkozom, és jön az első pihegős fájás. Hazabuszozunk. Leszállás után férj és lány is csatlakozik. Bevásárolunk, a boltban már meg-megállok, lihegek. Nem folyik el a magzatvíz szerencsére. Hazamegyünk, a fájások jönnek.

Férjjel pihengetünk, ágyba bújunk, csókolózunk, gyönyörű vajúdás. Még bírok feküdni. Néha zuhanyozok. Anyu közben játszik a lánnyal, néha beszól dolgokat, hogy hol van a kaja, vagy hogy adhat-e enni a lánynak. Majdnem elküldöm a francba, hogy vajúdok, és ilyen hülyeségekkel zargat. Most nem vagyok kedves. Most ÉN szülök.

A fájások lassan kezdenek durvák lenni, nem bírok ülve maradni, fel kell állnom. Stopperrel mérjük. Három és fél perc, három perc, két és fél. Felhívom a védőnőt, mert nem tudom eldönteni, hogy menjünk-e már a kórházba. Elmondom neki, hogy hol tartunk, azonnalt javasol.

Összeszedjük magunkat és bemegyünk. Az ajtóban elbúcsúzok a lánytól, ez nagyon fáj, hiányozni fog rettenetesen, még sosem aludtunk külön, eltekintve a kórháztól, amikor ő született.

Az autóban ordítok férjnek, hogy ne a rövidebb úton menjen, nem akarok a városon átmenni. És ordítok vele, hogy én döntök, mert ma én szülök. Úgyhogy kerülőúton megyünk. Odaérünk, elmegy parkolójegyet venni, addig én az autóban ülök, és felállok kiszállva, mert fáj, és ordítok, nyögök az utcán. Nem szoktam káromkodni elvi okokból, de valamit mondanom kell, úgyhogy basszus és rohadt életbe, és a sz@r innentől beépül a szókincsembe.

Végre visszaér a férjem, nem működik az automata, nem lehet jegyet venni. Parkolóőr mondja, hogy most nem is kell. Megyünk át az úton, én szoknyában, sportcipőben, három számmal nagyobb férfipulcsiban – az előre kikészített kórházba menős ruhák idegesítettek, és ezeket tudtam csak elviselni, ehhez társulva a modorom, nem lehetek kellemes társaság –, előttünk két-három nő megy, férjem siettet, ráordítok, hogy ne siettessen már, a nők visszanéznek, lehet, kaptak volna keresetlen szavakat, ha tesznek megjegyzést.

Bemegyünk az osztályra, mondtam, hogy jöttem szülni, a gondviselésre bízva magunkat az ügyeletesnél (a másik bent lévő orvos az, akihez terhesen jártam SZTK-rendelésre, ő az új főorvos). Ahogy bejön, az ügyeletest felismerem, hogy ő vizsgált meg, amikor méhszájseb miatt véreztem. Megnyugszom. Ő tiszteletben tartja, hogy nő vagyok és asszony.

Férjem kint marad, majd bejöhet, mivel nem szül más, lehet apás szülés. Bent nem hadakozok a rutinnal, borotválás és beöntés van. De ez már nem olyan megalázó, mint először, és a szülésznő is normális. A beavatkozások után írom alá a (mindenbe) beleegyező nyilatkozatot.

Mehetek zuhanyozni, és kapok egy kórházi ruhát. Jó hosszan zuhanyozok, jólesik a forró víz. Táncolok a zuhany alatt, és érzem, hogy nyomnom kell, olyanok a fájások, de nem tolófájások. Nem szólok senkinek, nem mondok senkinek semmit, csak nyomok, engedelmeskedem a testemnek.

Aztán amikor már úgy érzem, hogy sokat vagyok bent, kijövök, férjemet keresik kint, hogy behívják, nincs sehol. Előkotrom a telómat és felhívom, hogy hol a francba van? Mondja, hogy mindjárt itt van, csak elment fodrászhoz!!! Bejön, bemutatkozik a szülésznőknek, dokinak, és elkezd beszélgetni velük.

Közben én sétálok, és szólok nekik, hogy elmegyek hányni. A szülésznő jön utánam, hogy akkor most fel kéne feküdni az ágyra, mert valószínű, hogy mindjárt jönnek a tolófájások – a hányás ezt szokta előre jelezni. Visszamegyek, felfekszem, nincs kedvem háborúzni, de tájékoztatás és beleegyezés van, a szülés, ahol partner vagyok.

Ők beszélgetnek, kiderül, hogy férjem tanította a szülésznő lányát, elkezd elterelődni rólam a figyelem, majdnem leállnak a fájások. Odaszólok nekik, hogy örülök, hogy jót beszélgetnek, de én szülök, velem kéne foglalkozni. Úgyhogy mindenki velem foglalkozik.

Fájás alatt, míg a doki bemosakodott, a férjem beszól, hogy mennyi gyereket is akarok? Fel akarom rúgni. Gondolataimban azt mondom ki: köszönöm, elég az az egy, ami otthon van, én ezt az egyet sem akarom már megszülni, hazamegyek, ennyi elég volt – ehelyett azt mondom: „Ötöt!” Ha azt mondtam volna ki, amit gondolok, a szülésznők jöttek volna azzal, hogy na, de nem akarom-e a babámat? És társaival, hogy ne panaszkodjak, vagy szótlanul bírjam tovább azt, ami fáj, akkor lehet, hogy kaptak volna többet az erőmből, a hevességemből, emiatt válaszoltam csak szépet.

Doki megkérdezte, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót? Mondom neki ordítva: „NEM!!!” Azért ordítok, mert így kevésbé fáj. Nem tartottam neki kiselőadást az elvekről és szempontokról, amúgy is kemény vagyok, elbírom ezt a fájdalmat, meg sem közelítette azt az egybefüggő, oxitocinnal felingerelt gyötrést, amit először átéltem. Csak fájt, és minden fájás megerősített.

A következő fájásnál megkérdezte a doki viccesen: „Ági, fáj?” Ordítom: „Igen!!!” Doki: „Maga akarta!” És röhög, férjem is, én is.

Közben kapom a beavatkozásokat is sorjában: egy kis oxitocin, mert ritkulnak a fájások – később tudom meg, hogy az átmeneti szakban kitolás előtt leállhatnak a fájások, és ez normális. Mindegy, nem hat rám semmit az oxi, nem fáj jobban vagy kevésbé, de legalább látja, hogy csepeg, nem idegesít. Aztán mivel még a méhszáj nem tűnt el, egy kis No-Spa szuri, amihez engedélyt kér. Burokrepesztés.

Aztán mondja, ha jönnek a tolófájások, szóljak. Nemsokára meg is jönnek, és szólok, a szavak még most is megmosolyogtatnak: „Jönnek a PICI tolófájások!” Jön, jön a baba is. Nyomok, ordítva, mint először, és megszületik a fiam.

Ugyanolyan szép, mint a lányom. Rám teszik, hagyják megnyugodni. Én boldog Valentin-napot kívánok a férjemnek, amíg nézzük az ajándékot. Aztán a babát elviszik. Engem varrnak, lemosnak. Protokoll: kaparás, katéter. No comment.

Megszületett. Extázis nélkül. Gyorsítva. De élvezettel, boldogan, szinte felhőtlenül. Megaláztatás nélkül az a fiam, akit nem akart más, csak mi.

V. Á.

Véletlenül kiválasztott mesék.