igaz történetek szülésről, születésről

1621. nap: Természetes folyamat (Eszter születése)

1621. nap: Természetes folyamat (Eszter születése)

Délután hívott Ági, hogy mehetnék – életemben először – otthonszüléshez. Kezem-lábam remegni kezdett a gondolattól, de persze azonnal igent mondtam, mert már hetek óta vártam erre. Abban a pillanatban nyugodtam meg, amikor a szüléshez érve beléptem a fürdőszobába, és megláttam a csendéletet: Móni virgoncan vajúdik a kádban, mellette Zsolt, Ági a kád szélénél jegyzetel. Átöltöztem, kezet mostam, és beültem közéjük.

Rögtön megtaláltuk a közös hangot, oltásról, szoptatásról, elválasztásról. Ági talán sokallta a beszélgetést, de én ennek két okát, értelmét láttam: vadidegen emberek fogják megosztani velem/velünk legintimebb élményüket, s ez egy kis ismerkedés volt. Illetve szorongásukat biztos oldotta, hogy nemcsak a belső dolgokra figyeltek, hanem kissé elterelték a figyelmüket a talán számukra is új s még idegen helyzetről, nem kórházban, hanem idegen emberek lakásában fogják világra hozni ezt a gyermeküket; úgy tűnt, ez nekik is kihívás.

Móni nem szenvedett, alig érzett fájdalmat még, ezért kiszállt a kádból, sétálni kezdett, majd mi magukra hagytuk őket, hogy befele tudjanak figyelni. Egy szál gyertya mellett táncoltak, hangok nem szűrődtek ki. Én jól éreztem magam, semmi nem nyugtalanított, Ági megnyugtatóan viselkedett, nem beszélve Móniról, aki változatlanul feldobott hangulatban volt.

Az időt nem érzékeltem, talán tíz körül mehettünk be hozzájuk, amikor már előrébb haladt a vajúdás. Muskotályzsályás borogatásokat raktunk fel Móni hasa alá, Ági masszírozta közben, Zsolt tartotta. Móni élvezte az egészet, köszöngette, hogy ott vagyunk vele, mondta, hogy jól érzi magát. Aztán élő szülőszéket alkottunk, Móni a combunkra ült, a hóna alatt támasztottuk. Így jöttek el a tolófájások.

Utólag Móni azt mondta, hogy ezek azért kemények voltak, de nekem kívülről még teljesen elviselhetőnek tűntek. Annyira klassz volt, hogy látszott ugyan, hogy fáj, de nem tűnt a fájás ellenségnek, kibírhatatlanak. Azt mondtam magamban, hogy egy ilyet én is bevállalnék… Tudom persze, hogy ehhez sok minden kell, például az, hogy Móni nem tűnt egy parázós alkatnak. Nem nagyon izgatta fel magát semmin, elég jó kis anyaarchetípus.

Egyedül ott éreztem blokkot benne, amikor székelési ingere lett, és ez ellen tiltakozott. Kérdeztem Ágit, hogy mások is rosszul érzik-e magukat ebben a helyzetben, azt mondta, hogy igen, szokott lenni ilyen. Gondolom, jól belénk égett ez a tabu gyerekkorunktól kezdve.

Azért volt pár tolófájás, mire éjfél körül kibújt a fejecske, majd szépen rendjén, az egész baba. Ekkor Móni már az ágyra támaszkodott a könyökével és ült, majd guggolt. Én próbáltam támasztani a lábát, hogy ne csússzon el a nylon takarón. Meglepő módon nem éreztem megrendítő katarzist (ahogy azt előtte képzeltem), hanem úgy éreztem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga; a baba kijön, ahogy kell.

Utólag meglepődtem, hogy nem volt húsbavágó az élmény, hanem egy nagyon kellemes, gördülékeny, természetes, alkotó folyamat részesének éreztem magam. Az volt a döbbenet, hogy nem is volt valami nagyon nagy katartikus élmény, inkább az benne a csodálatos, hogy milyen természetes folyamat ez. Nem tudnék olyan szavakat használni, hogy gyönyörű vagy nagyon szép volt, vagy hogy mennyire megérintett volna (azt hittem előtte, hogy zokogni fogok, amikor kibújik), mert a várttal szemben nem ezt éreztem. Nem vagyok transzban, hanem megéreztem, hogy ez a dolgok rendje. Ennek így kell zajlania, egyszerűen, békességben, nyugalomban, szeretetben meg kell születnie a babának!

Eszter nem sírt, csak egy kicsit nyüsszögött, betakartuk, majd anyja kérte magához, a melléhez tette. Ekkor sírt egy kicsit, hogy kimozdítottuk.

Körülbelül egy óra múlva jött a placenta, hasonló kontrakciókkal, mint a kitolási szak. Látszott, hogy Móni fáradt. De ezt is jól bírta. Most sem kiabált hevesen, csak engedte, hogy kijöjjenek a morajok a torkán. A méhlepény egy kicsit lassabban jött talán a vártnál, de Ági átvizsgálta aztán, és rendben találta, csak egy burokdarab maradhatott bent, de az majd kiürül – mondta.

Még egy órát maradtunk, aztán holtfáradtan eljöttünk a már bőszen szopó új embertől és szüleitől.

Nagyon jó volt ez nekem! Köszönöm Móni, Ági, Zsolt és Eszter!

T. A.

(Részlet az Inda című könyvből.)

Véletlenül kiválasztott mesék.