igaz történetek szülésről, születésről

1607. nap: A legnagyobb fájdalom hozza a legnagyobb örömöt (Lilian)

Otthonszülés volt a terv, a londoni házunkban. Angliában az otthonszüléshez két bába jelenléte szükséges.

A kiírt napon egy jó barátnőm viccként mondta, hogy varrjak a babának egy szupermenköpenyt, hogy ne késsen sokat, és természetes módon elindulhasson a szülés. Meg is varrtam a köpenyt még aznap, hogy a kreativitásomat kicsit kiéljem.

Már nagyon vártunk a szülésre a párommal; szeretkeztünk, curryt, ananászt és datolyát ettem. Minden gondolatom az oxitocin körül járt (az egyik fontos hormon, ami megindítja a szülést).

Az egyik nagy sétámból hazaértem délben (a kiírt nap másnapján). Elkezdtem görcsölni. Lelkes lettem! Ugyanis a 40 hét fizikálisan teljesen zökkenőmentes volt. Annyira zökkenőmentes, hogy a bábától kb. a 36. héten megkérdeztem, hogy tudja-e garantálni, hogy fogok érezni valamit, valami fájdalmat szüléskor? A bába hahotázott a kérdés hallatán…

Sokat jógáztam és még többet aludtam. Semmim nem fájt. Erős voltam. Kíváncsi voltam, hogy mit és hogyan fogok érezni.

Tehát mértem a görcsök idejét, amik három-öt percenként jöttek, és kb. 20-30 másodperc hosszúak voltak. A páromnak üzentem: „Végre, görcsölök… de még ne gyere haza – munkában volt – mert nem komoly! Eltarthat akár napokig.” (Akkor még sejtésem sem volt, hogy nem így lesz. És most én hahotázom.)

Élveztem ezt az időszakot. Zenét hallgattam, táncoltam, csípőköröztem, le-fel járkáltam a lakásban, a fitneszlabdával mozogtam, DVD-t néztem, és a TEN’s izomlazító gép rezgését élveztem a derekamon. „Imádom ezt az egészet!” gondoltam. Néhány fájás ideje már 45 másodperces is volt, és kb. ötpercenként jöttek. Lefeküdtem pihenni, és ettem, hogy legyen energiám. Délután háromtól a fekvés kényelmetlenné vált, így mozogtam és sétáltam a szobák között. Még minden nagyon kellemes volt.

Aztán bumm. Délután 4.30-kor mintha egy felhőbe került volna a fejem. Hánytam. A hasam ment. A görcsök felerősödtek. Minden irritált. A fitneszlabdára támaszkodva minden pozíció kényelmetlen volt és csak jobban fájt. A TEN’s gépnek már semmi haszna nem volt. Egyáltalán nem éreztem a hatását. A görcseim idejének mérésére sem tudtam koncentrálni. Minden kütyüt kikapcsoltam és félretettem. A hangulatom komollyá vált, és feszültnek éreztem magam. Baromira megijedtem, ahogy kezdtem elveszíteni a kontrollt a testem felett, és ahogy rájöttem, hogy… éppen szülök.

Felhívtam a párom: „Gyere haza. Most azonnal. És amint hazaérsz, töltsd fel a medencét, mérd a fájások idejét, itass vízzel, etess mézzel és csokival. See you later.” Úgy éreztem, hogy később nem biztos, hogy lesz erőm hosszasan beszélni és gondolkozni. Minden figyelmem a csípő- medencekörnyéki testrészeimre és a légzésemre irányult.

A párom kb. 5.30-kor hazaért és közölte, hogy a medence feltöltése kb. egy órát vesz igénybe. A fájdalomküszöböm jelzője pirosan villogott. Micsoda?! Egy óra? Addig nem bírom ki vízben levés nélkül. „Hagyd a medencét! Légyszi töltsd meg a kádat. Most.”mondtam. Emlékeztem a bába szavaira (de valahogy nem tudatosodott bennem), hogy a víz legyen az utolsó módszer fájdalomcsillapításra amikor már semmi más nem enyhíti a fájdalmat. Össze voltam zavarodva, hiszen szinte az egész folyamat csak nemrég kezdődött, és máris a vízben akarok lenni?! Hánytam még egyszer, és a nyákdugóm kijött.

A kádunk a földszinten kicsi és alacsony. 6.37-kor beleguggoltam. Ott guggoltam és mozogtam a karjaimmal támaszkodva a következő 60 perc fájásait. A párom etetett mézzel, itatott vízzel, fogta a kezem (amikor nekem az jólesett és engedtem neki).

A bába jelenlétére nagyon, de nagyon vágytam, és hívni akartam, de még nem hívtuk, mert nem voltak rendszeresek a fájásaim. A bába a lelkünkre kötötte az utolsó látogatásakor, hogy csakis akkor hívjuk, amikor tíz percen belül három ugyanolyan erősségű és hosszúságú, legalább 90 másodperces fájás jön. Az én fájásaim szabálytalanok voltak, volt 30 másodpercestől 15 percesig minden, egymásba mosódva vagy kis szünetekkel közöttük.

7.43-kor a párom felhívta a bábát. Ugyan a görcsök rendszeressége még mindig nem állt be. Tudni akartam, hogy mi történik: „Vajon tágulok-e? Hol tartok? Mennyi van még előttem? Hogy van a kisbabám?”

Valamilyen realitásra vágytam ebben a hormonokkal, fájdalommal és félelemmel túlfűtött időszakban. A percek óráknak tűntek, az órák másodperceknek, míg én teljesen össze voltam zavarodva. A testem rohamos változásai irányítottak, én a félelem és a bátorság képzeletbeli csatamezejének közepén a testemet biztattam és tartottam össze, a párom pedig engem.

A bába kissé vonakodott, hogy kijöjjön, hiszen először hívtuk, de elindult hozzánk.

Nagyon féltem. Nagyon fájt mindenem. A gyomrom legmélyéről üvöltöttem. Nem tudtam, hogy hol tartunk. Aggódtam a babám miatt. Egyáltalán nem a realitásban voltunk. A hormonok, a félelem és az erők diktáltak. Az járt a fejemben, hogy többet nem akarok szülni, és hogy mekkora marhaság volt a természetes (fájdalomcsillapító-mentes) otthonszülés!

Tolófájások indultak. Úgy éreztem, hogy az erőm végén járok. Időközben a vécére ültem. Úgy pihentem a páromba kapaszkodva. Felfrissítő volt. A tolófájásokat visszatartottam és lelassítottam. Le is nyugodtam.

A bába 20.30-kor megérkezett. Megnézte a baba szívverését, ami rendben volt. A vécéről felsegítve a kanapéhoz kísért ő és a párom. Közben a magzatvíz elfolyt, és még egy hosszú fájás jött.

A kanapéra fektetve megvizsgálta, hogy mennyire tágultam. Felnézett rám, és mint egy isteni ige, úgy szólt: „You’re fully dilated (teljesen ki vagy tágulva), és a baba feje a kijáratnál van! Adj öt percet, hogy kirohanjak a táskámért a kocsihoz, és felhívjam a másik bábát.” Kirohant az autójához, hogy a szüléshez szükséges eszközöket behozza és felhívja a másik bábát. Addig a tolást visszatartottam.

Amikor a bába visszatért, négykézlábra segített. A következő tolófájásra a babánk feje kibújt. Majd az azt követő nyomásra a teste is kicsúszott. Tíz perccel később a méhlepény kicsúszott a magzatburokban. A párom látta meg először a kislányunkat, majd vágta el a köldökzsinórt, amikor már nem lüktetett.

Lilian nyugodt arccal, buborékokat fújva, 8.52-kor megszületett a kanapénkon. A bába a karomba adta a kislányomat, majd cicire segítette. A második bába csak a jegyzetírásra, sütievésre és teázásra ért oda.

El sem hiszem, hogy szinte bába nélkül szültem alig négy és fél óra alatt. És igen, éreztem mindent, amit kellett.

Már egy héttel a születése után úgy gondoltam, hogy örömmel szülök újra, mert a legnagyobb fájdalom hozza a legnagyobb örömöt. Lilian egészséges, aktív baba.

G. Z.

Véletlenül kiválasztott mesék.