igaz történetek szülésről, születésről

15. mese: „Gyere, baba! Akarom!” (Juliska születésének története)

15. mese: „Gyere, baba! Akarom!” (Juliska születésének története)

Április végén kezdődik ez a történet, egy prágai hétvége után. A tavasz már kicsattan. Rózsával a GYES május negyedikén lejárt, én pedig elkezdtem dolgozni a helyi művelődési házban, ahol legelső feladatom a Születés Hetének végigkövetése, a programok felvezetése és dokumentálása volt. Amikor dr. Gőbel Orsolya üdvözölte a teremben lévő kismamákat, eszembe sem jutott, hogy már az én méhembe is befészkelte magát egy(?) kis csöppség. A palánk másik oldaláról, az éppen munkába visszatérő anyuka szerepében vettem részt ezen a héten. De nagyon szívügyemnek éreztem.

Aztán a gyanú, aztán a bizonyosság, aztán a bizonytalanság. Hogy vajon megmarad-e, ott van-e még. Mivel az előző babánk a 11. héten elment, de a vérzés utáni ultrahang szerint a fejlődése már a nyolcadik hét környékén megállt, most szakítva a korábbi hagyománnyal, hogy minél később legyen ez az első ultrahang, már a kilencedik héten elmentem. Így utólag, kár volt. Az előzmény miatt, és amiatt, hogy úgy látszott, ez a várandósság ikreknek indult, de ekkorra már az egyik babka nem volt életképes, és csak egy üres petezsák jelezte létét, a papírra megkaptam a „fenyegető vetélés” címkét.

Na, ezt a papírt nem nagyon mutogattam a továbbiakban, csak az ultrahangfelvételt. De rosszulesett. Bár minimalizáltam az orvos- és védőnő-látogatást, néhányszor azért – a pecsétek miatt – csak elmentem. Néhány mondat, amely ezekből a látogatásokból származik: „Ha nem szedi a tiroxint, a gyerek kretén lesz.” Egy másik orvos, az endokrinológus: „Nem lesz kretén, csak vízfejű. Vagy nem lesz olyan magas az IQ-ja.” Ehhez képest felüdülés volt a nőgyógyászhoz menni, akivel jól elbeszélgettünk, majd pecsételt.

A várandósságot megúsztam egyetlen belső vizsgálattal, azt is a bába végezte annak ellenőrzésére a 37. hét után, hogy beilleszkedett-e a baba feje. Jól meg is lepődött, csak ki ne pottyanjon hazáig. Nem pottyant. Még szépen várt ezután három hetet odabent. A betöltött 41. hét után egy nappal született.

Január végén fagy, hó, ónos eső, köd, minden volt odakint. Én meg vártam. Hogy felszáradjon, megolvadjon, ne legyen köd, ha jönnek Ágiék, meg ilyenek. Meg nyomattam a vasat, ami még belefér. Mert az még Ági szerint is kevés, és ez vérzékenységet is okozhat. Végül úgy döntöttem, ahogy az időjárást, úgy ezt a vaskérdést is az összes többi bizonytalansággal együtt oda teszem le, ahová való. Isten kezébe. Úgysem tudok vele mit kezdeni.

Elmentem egy utolsó ultrahangra a 39. héten, meg egy első NST-re. Ugyanaz az orvos volt a magánrendelésen, aki az előző várandósság során a vérzés után megállapította, hogy nem él a Babka. Keretes lett a történet. Összeért élet a halállal. Direkt nem hozzá akartam menni, aztán pont őt választottam mégis. Nem emlékeztem a nevére, legalább is a tudatos eszemmel nem.

Most azt állapította meg, hogy az átlagosnál kevesebb a magzatvíz, a méhlepény érett. Ezért javasolta, hogy három nap után, hétvégén menjek be a közeli kórházba, és csináltassak egy újabb NST-t. Igyekeztem szabálykövető lenni, ha mégis arra kerülne a sor, hogy akár az időjárás miatt, akár egyéb okból mégis be kellene mennem a kórházba, ne kezdjem egyből rossz pontokkal.

Itt újabb döbbenet volt, amikor a hétvégi ügyeleten szembetalálkoztam azzal a doktornővel, aki a halott Babka kikaparását végezte. Amúgy akkor nagyon empatikus volt, most nem ismert meg, nem is köszönt. Végül az NST-leletet nem ő pecsételte, hanem egy férfi orvos. Illetve, majdnem nem. Mert nem volt Streptococcus-szűrésem, meg nem akartam, hogy belső vizsgálatot végezzen. (Naná, ha már eddig megúsztam, nem pont itt fogom egy vadidegennel kockáztatni mind az otthonszülést, mind a fertőződést.)

Ja, igen, mert volt egyszer egy bizonytalan folyás, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a Borax okozta-e a gombák ürülését, vagy megrepedt a burok és szivárgott a magzatvíz. Ágit azon este/éjjel felhívtam, és a megfigyelés mellett döntöttünk. Nem volt folytatás. De egy kérdőjel azért maradt bennem.

Annyiban mindenképp jó volt egyszer elmenni a kórházba, hogy újra felvértezzem magam, hogy ott nem szeretnék szülni. Meg nem szeretnék ilyen orvosok kezébe kerülni.

Ekkortájt néztem meg az On the spot Kilenc hónap alatt a Föld körül nyolcadik részét. Újabb vért: megnyugtató bábai szavak.

Aztán a következő héten újra időszerű lett az NST, január 22-én. Ági mondott telefonszámot, hogy kit hívhatok. Judit még aznap délután eljött. Hát, nem sok nőnek adatik meg sajnos, hogy ilyen emberi körülmények és szavak közben, a saját otthonában, két gyermeke üdítő társaságában élvezhesse az NST perceit. Köszönöm, Judit! Nem kellett hóban, sárban, fagyban nagy pocakkal valahogy beevickélni valami rendelőbe, főleg nem a kórházba. Rendben volt. Őszintén sajnáltam, hogy nem kezdődött el a szülés. Itt voltam én a babával, egy bába, egy NST, nappal volt, össze voltak készítve a „kellékek”, minden adott lett volna egy jó szüléshez. De még várni kellett.

Olyan ez a várakozás, mint amikor az ember biztosan tudja, hogy napokon belül történik valami rendkívüli, nagy erejű természeti esemény – hogy ne mondjam, katasztrófa –, az ember mégis nyugalommal várakozik, teszi a dolgát, mintha mit se tudna erről, telnek a hétköznapok és ünnepek a maguk törvényei szerint. Aztán egyszer csak bizonyossá válik, hogy elkezdődött, egyre több jel erre mutat, de még mindig úgy teszünk, mintha nem, meg hátha mégsem, mert pihenni kell, hogy legyen erő, ha mégis kitör majd a vulkán, remegni kezd a föld, és a java mindig a végén jön, ki kell addig tartani.

Szóval, okulva első szülésem történetéből, ami kb. pont így éjjel kezdődött el, és egy teljes nap vajúdás után, csak a rá következő második nap reggelén bújt ki Joci, ezt az éjszakát igyekeztem alvással tölteni. Nos, nem túl nagy sikerrel. Éjjel fél 12 volt, amikor azt álmodtam, hogy méhösszehúzódásom van. Felébredtem, és rájöttem, hogy tényleg. Ez nem olyan volt, mint az előző napok jóslói. A vécén láttam, hogy enyhén rózsaszínes nyák is távozott. Innentől beraktam egy betétet. Felhívtam Ágit, hogy azt hiszem, ez már elkezdődött. Holnap lehet, hogy szülök.

Az éjjel nagyjából kétóránként így folytatódott, fél kettőkor még egyszer felhívtam Ágit, hogy ezt megerősítsem. És kértem, hogy szóljon a másik bábának is, akit ekkor még nem tudtam biztosan, ki lesz. (Mert hátha más is pont akkor szül, és Edina esetleg oda megy.) Ági utólag elmondta, hogy ő bölcsen hagyta ekkor még Edinát aludni.

Reggel fél nyolckor újra hívtam Ágit, és beszámoltam az éjszaka történéseiről. A férjem nem ment dolgozni, és a szüleimet is felhívtam, hogy vigyék el magukhoz a gyerekeket, ahogy ezt előre megbeszéltük. Furcsa volt elköszönni tőlük az ajtóban. Mondtam, ma nagy munka vár rám. Anyukám anyai áldását adta, tudtam, lélekben velem lesznek.

Megreggeliztünk, majd idővel tudatosult, hogy meglehetősen rendszeresek az összehúzódások, és kilenckor kértem Ágit, hogy induljanak el, hamarosan szükségem lesz rájuk.

Érkezési idő a telefonom szerint: 10.37. Innentől nincs értelme tovább időről beszélni. Mikor benyitottak, már túl voltam néhány hetes erejű földrengésen (10-es skálán), a hozzá társuló bőgéssel együtt, amit a férjem nyakába kapaszkodva vészeltem át. Edinát ekkor láttam először, de éreztem, hogy minden rendben lesz vele, olyan „bábás” volt, ez nyugalommal töltött el.

Ahogy megérkeztek, persze elmúltak az összehúzódások, nekem újra eszembe jutott Joci születése, mondtam is, hogy aszerint a forgatókönyv szerint csak holnap reggel nyolckor lesz baba. Ági meg mondta, hogy az is lehet, hogy csak kilenckor. Letelepedtünk az asztalhoz teázni, csokizni (reggel annyi eszem még volt, hogy a szüleimmel hozattam három tábla csokit, így az legalább volt itthon).

Rájöttem, hogy amit néhány hét alatt felhalmoztam a fagyasztóban, hogy „majd legyen, ha kell”, azt sikeresen feléltük, gyakorlatilag kenyéren és néhány rávalón kívül nincs is itthon semmi, Anyu az utóbbi héten mindig aznap főzött valami frisset, ma meg biztos nem fog idejönni ételt hozni. Gondoltam, majd egy lecsót összedobok, legalább telik az idő azzal is.

Aztán néhány ismerkedős mondat után úgy döntöttem, inkább elvonulok a hálószobánkba aludni, pihenni. Ahogy egyedül lettem és az oldalamon feküdtem, egy kis idő múlva újra megjelentek az összehúzódások. Amikor úgy éreztem, ehhez már segítség is kéne, kimentem újra a nappaliba és kértem a férjem, hogy a nyakába kapaszkodhassak. Nem túl rendszeresen, nagy szünetekkel, de volt néhány újabb hetes, újabb bőgések, és idővel Edinát és Ágit is bevontam a kapaszkodásba. (Meglepődtem, mennyire jól lehet Edina nyakában sírni.)

Nem emlékszem az összehúzódások ütemére, hosszára, de arra igen, hogy sok szünet volt közöttük, amikor asztalhoz tudtam ülni, teázni, csokizni, beszélgetni, egyszer kint voltam, egyszer meg bent. Aztán valamikor, amikor kint voltam, és arra gondoltam, hogy talán csak holnapra lesz ebből valami, elküldtem a férjem virsliért a boltba, gondoltam, akár a lecsóba, akár magában jó lesz az még később. Ági mondta neki, ha akar menni, azt most kéne, mert később már valószínűleg nem fog tudni menni. Jóllehet, egyetlen belső vizsgálatot sem végzett Ági és Edina a szülés során – és ezt utólag is hálásan köszönöm, hogy nem centiket, NST-t és órát néztek, hanem engem –, úgy tűnik, pontosan tudták, hol tartok. Én nem voltam biztos benne, hogy innentől majd dübörögnek az összehúzódások.

Ahogy a férjem elment, hamarosan minden megváltozott. Talán a női energia kapott teret, Ágié és Edináé is. Összekapcsolódtunk. Azt hiszem, Edina valamikor ekkor öltözhetett át a csini ruhából a játszós ruhába, amit én adtam neki. (Igen, most is ez van rajtam. Erről azt hiszem, már mindig a szülés jut eszembe.) Az összehúzódások intenzívebbek lettek, Ági és Edina „megterített” a kanapé előtt a baba fogadására, Edina a kanapéra párnákat halmozott, Ági vizet forralt, borogatós pelenkát készített. Amikor a férjem megjött, igencsak meglepődött, ahogy a nappalink átváltozott olyan „szülős” hellyé.

Edina felkínálta (talán ekkor, de az is lehet, hogy mindez sokkal korábban vagy később történt), hogy masszírozza a derekam az összehúzódások alatt, között. Gondoltam, az biztos jó lesz. Ahogy az állásból négykézlábra ereszkedtem, újra mintha lassan eltűntek volna az összehúzódások. Nem mondom, jólesett a masszírozás, de az is bennem volt, hogy én már szülni akarok, inkább felállok, ha akkor jönnek az összehúzódások. Ekkor kértem Edinát, hogy inkább hagyjuk.

Volt néhány próbálkozás arra is, hogy Ági a hasam alatt forró borogatást tart, de egy idő után kértem, hogy tegye le, inkább a nyakába akartam kapaszkodni. Arra is volt próbálkozásom, hogy beüljek a függőszékünkbe, ami egyébként jó is volt, ott kicsit el is tudtam bújni, de onnan meg a segítség mellett sem tudtam elég gyorsan felállni, amikor már kellett.

Ez a próbálkozás (kinek a nyakába kapaszkodjak, hol ezt, hol azt kértem meg), helykeresés, felállás-leülés ment egy ideig. Eszembe jutott, hogy a vajúdólabdát még ki se próbáltam. Erre Ági azt mondta, hogy akkor tegyem meg, mert már nem sok lehetőségem lesz rá ezután.

Én még ekkor sem igen akartam hinni ennek, mert mindezek közben is hol eltűntek, hol újra megjelentek az összehúzódások, és én még mindig néha az asztalhoz ültem teázni, csokizni. Valahogy túl nagynak tűntek a szünetek. Ha egy-egy összehúzódás jött, tudatos eszem „javaslatára” mély hangon próbáltam búgni azt, hogy „jó”. Akartam, hogy nyíljon ki minden, engedjem meg ezeket az elsöprő erejű összehúzódásokat, hogy átmenjenek rajtam.

Közben Ági néha szívhangot hallgatott. Valamikor kértem a férjem, hogy tegyen be zenét, gondoltam, ne legyen ilyen kínos a csönd, ha én mégse most szülök, legalább hallgassunk valamit. Jadrankát kértem, csak a nevére nem emlékeztem, de körülírtam. Másnap vettem észre, hogy a CD-nek az volt a címe, hogy Baby universe. Nem tudtam, csak arra emlékeztem, megnyugtató zene. (Kb. három éve nem hallgattuk, előtte se sokszor.)

Ez után a nagyobb szünet után kértem Ágit, hogy hallgassuk meg a szívhangot. Azt hiszem, egyből ezután mondtam: „Basszus, ez már tolófájás”. Talán ez a megnyugtató dobogás kellett hozzá, hogy átváltsanak az összehúzódások a kitolásba. Innentől Edina és a férjem is „legény volt a gáton”, Edina balról, a férjem jobbról támasztott, állva kapaszkodtam beléjük. Ági alul térdelt. Nem csak beléjük, hanem ebbe a „jó mantrába” is kapaszkodtam.

Aztán egyszer csak kiszakadt belőlem az igazság: „jóóó… jóóó… jó szar!!!”. Hát tényleg, minden jött ekkor már. Kiabáltam: „Segítsetek!” Azt hiszem, nem csak az ittenieknek szólt ez a kérés, hanem odaátra is. „Gyere, baba! Akarom!” Edina mondata nagyon jólesett: „Mindent jól csinálsz! Itt vagyunk a kapuban!”

Ez volt a legembertpróbálóbb rész. Így utólag úgy tűnik, mintha nagyon rövid, de nagyon intenzív lett volna ez a kitolási szak, de ezt sem tudom biztosan. Olyan segítséget és jelenlétet éltem meg a férjem, Ági és Edina részéről, amiben előző két szülésemnél nem volt részem. Nem voltam egyedül. Ági törölt, tartott, borogatott, szívhangot hallgatott.

A magzatburok egyszer csak megrepedt, lenéztem, mekóniumos volt, mind láttuk, de már itt voltunk a végén, nem szóltunk. Hamarosan kibújt a baba feje, Ági nagyszerűen tartotta a gátam, éreztem, segíti a teste kibújását is.

Aztán egyszer csak itt volt, kint. Azt hiszem, amikor megszületett, egyet felsírt, de erre nem emlékszem biztosan, hogy is volt. Felsegítettek a kanapéra, a babát rám tették. Hihetetlen, itt van, sikerült, vége. Ami volt, egy pillanat alatt átváltozott, elmúlt.

Eltelt jó néhány perc, amikor Ági megkérdezte, hogy vajon fiú vagy lány? Valahogy annyira mindegy volt eddig, a várandósság során sem firtattuk, most is csak azt láttuk, mindene megvan, egészséges, szép. Aztán megnéztük. Lány! De jó! Juliska!

Megnyugvás, hála, béke és öröm volt bennem. A köldökzsinór egy élettelen gilisztához hasonlított, amikor a férjem átvágta. Másodjára sikerült.

Aztán amíg lekászálódtam a kanapéról a földre terített szivacsra, ő kapta meg Juliskát, a csupasz mellkasához szorította és szemeztek. El kellett jutni a harmadik szülésig, hogy ez is megadasson, hogy ő is egyből közeli testkapcsolatba kerüljön a babával. Most se nekünk jutott eszünkbe, hanem Ági mondta, azt hiszem. Köszönet érte!

Amint lekászálódtam, nagyjából ez a mozdulat és a négykézlábra állás elég is volt, hogy még néhány kisebb összehúzódás után megszülessen a méhlepény is. Ági csodálkozott, hogy milyen nagy, aztán összerakta, hogy ja, igen, látszik rajta, hogy kettőnek készült. És itt újra összeért élet a halállal, ahogy arról a másik Babkáról is megemlékeztünk.

Juliska ügyesen, egyből megtalálta a cicit. A nappali fényben nem igen nyitogatta a szemét, inkább csak résnyire. Békés volt, combos és magzatmázas.

Rózsa születése előtt Ági azt mondta, hogy egy elhúzódó első szülés után általában gyors szokott lenni a második, a harmadik meg majd pont normális hosszú lesz, még élvezni is fogom. Juliska 14.05-kor született. Ha a vajúdás alatti hosszú szünetekre, a teázásra, a csokoládéra gondolok, még ebben is igaza lett.

Köszönöm, Ági és Edina, hogy támaszaim voltatok! Azt is köszönöm, Ági, hogy kétség idején éjjel is felhívhattalak, és tudtam, hogy ettől nem kell magam zavarban éreznem. És nemcsak a mostanit köszönöm, hanem Rózsát és Babkát is!

Köszönöm másik Ági, Neked, hogy mertél elindulni a járatlan úton, hogy nekünk már legyen egy kitaposott kis ösvényünk, amin mi „rebellis lelkűek” szülésünk során megkaphatjuk az emberi törődést, biztonságot, emberi méltóságunk megőrzését! És hogy tanítványokat neveltél magad mellett, köszönöm! Te is itt voltál velem, velünk, mondataidban, mozdulataidban; a szülésbe vetett hited és bizalmad megerősített.

P. B.

Joci >>>
Rózsa >>>

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.