igaz történetek szülésről, születésről

1488. nap: Megérkeztem (Laura, a babérkoszorú)

1488. nap: Megérkeztem (Laura, a babérkoszorú)

Eliza már négyéves volt, mikor elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy legyen testvére. Azt tudtuk, hogy nem lesz egyedüli gyerek, csak olyan gyorsan eltelt a égy év, hogy szinte észre se vettük. Úgyhogy nem akartunk tovább várni, hiszen már akkor is ötéves lesz, mire a testvére megszületik, ha gyorsan megfogan. Ez július végén volt, szeptemberben már pozitívat teszteltem. Kb. idáig mentek jól a dolgok. Elkezdtem suliba járni (egészségügy), állandóan tanultam, meg vizsgákra készültem, miközben azért Lizi is igényelte a figyelmet.

Ez még nem is lett volna gond, csak időközben a családi helyzet is instabillá vált. Nagyon sokan laktunk már a házban, és valakinek el kellett költöznie. A párom nem tudott megegyezni a testvérével, hogy ki menjen el és ki maradjon, a szüleiknek pedig nagyon nehéz volt döntést hozni. Így aztán mindennapossá váltak a veszekedések és az egyre durvább megnyilvánulások. Ettől természetesen állandó volt a feszültség és a stressz, és ez így ment hónapokon át. Azért is volt nagyon nyomasztó a helyzet, mert én otthonszülést terveztem, és anélkül elég nehéz, hogy tudná az ember, hol is fog lakni. Ez valami borzasztó állapot volt, ez a bizonytalanság, és állandó nyugtalanság.

Mindezek tetejébe még elkezdtünk Születés Hete programot szervezni, ami szintén járt némi feszültséggel, úgyhogy jó sok teher, idegeskedés és ezzel együtt stressz hárult rám. Ezt persze a kapcsolat is megsínylette, főleg olyan formában, hogy semmi időnk nem volt egymásra, alig beszélgettünk, és szinte nem is nagyon találkoztunk a párommal.

Így teltek a hónapok, a pocakom egyre nagyobb lett, mindig, minden vizsgálat teljesen rendben volt. Ez a baba azonban számomra nagyon furán viselkedett odabent. Olyan kis finom volt, ha jelzett is, vagy mocorgott, akkor is csak alig észrevehetően, soha semmi könyöklés, hasba rúgás, hólyagba fejelés. Mint ha igyekezett volna mindig a háttérben maradni, mert nekem fontosabb dolgom is van, nem érek rá vele foglalkozni… én legalább is így éltem meg, és ezért aztán nagyon sokszor volt lelkiismeret-furdalásom.

Próbáltam vele úgy kapcsolatba lépni, mint Lizivel, és amikor megkértem, hogy szeretnék álmodni vele, és szeretném megtudni, hogy fiú-e vagy lány, akkor álmodtam is vele, de csak hátulról láttam, ahogy ült, és kék ruhácska volt rajta. Ebből azt gondoltam, hogy fiú, mindketten azt szerettünk volna, és néha arról beszéltünk, hogy el se tudjuk képzelni, hogy két azonos nemű gyerekünk legyen, mivel nem tervezünk többet. Úgyhogy elkezdtünk fiúneveket keresni, de egyszerűen nem stimmelt egyik se. Akárhogy próbáltam ráerőltetni, éreztem, hogy nem jó, nem volt az a nyugodt érzés, mint Lizinél. Úgy voltunk vele aztán, hogy nem baj, majd ha megszületett, találunk valamit, legalább látjuk, kit kell elneveznünk.

A gondozást nem vittem túlzásba, de azt szerettem volna, ha az orvosom tudja, hogy otthonszülést tervezek. Sikerült találni a közelben egy bábát, akit jól ismertem, és el is vállalt. Vele is egyeztettem, és ő is azt gondolta, hogy nyugodtan megmondhatom az orvosnak, hogy mit szeretnék. Így aztán az egyik alkalommal, amikor nála jártam, megkérdeztem, mikor tudnánk négyszemközt beszélni, mert fontos mondanivalóm volna. Azt mondta, vasárnap ügyel, menjek be, és ha tud, lejön, és megbeszéljük. Annyira készültem, otthon mindenféle stratégiákat dolgoztunk ki, hogy mit fogok mondani, ha ezt mondja, és mit válaszolok, ha azt… szóval jól felkészültem, és vasárnap bemenetem a kórházba. Lejött, leültünk, és megkérdezte, mit is szeretnék. Azt mondtam, hogy azt, hogy amikor majd beindul a szülés, és minden jól megy, akkor én szeretnék otthon maradni. Azt mondta, rendben. Döbbenet. Ilyen verzió nem volt kidolgozva… most mit mondjak. Mondtam, hogy Rh– a vércsoportom, és hogy ha kell ellenanyag, akkor azt hogy fogom tudni intézni. Azt mondta, ír egy papírt, azzal vigyük be a vért a véradóállomásra, ott megnézik, és ha a baba +, akkor majd valahogy intézünk ellenanyagot. Azt mondta, nincs az otthonszüléssel alapvetően semmi baj, és megkérdezte, hogy azért ugye lesz segítségem? Mondtam, hogy igen, persze, azt mondta, akkor rendben, nem kérdezte, hogy ki vagy kik lesznek ott. Ennyi volt az egész.

A 36. hét környékére sikerült eldönteni, hogy ott tudunk maradni, ahol eddig is laktunk, és ez nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre tudhattam, hol is kezdjek el berendezkedni. Igazából most kezdtem el élvezni az egészet, ahogy felszabadultam ez alól a hatalmas nyomás alól. Sokkal több figyelem jutott a babára is, bár addig is próbáltam sokat foglalkozni vele, de most már egyre jobban tudtam rákoncentrálni. Elkezdtem NST-re járni, beszereztem mindent az otthonszüléshez, összekészítettem a csomagomat, írtam szülési tervet, hátha kell. És vártunk. És vártunk. És semmi.

Néha jóslók, órákig is eltartanak, aztán elmúlnak. 41. hét. Sose fog megszületni, innen megy oviba is. Az orvos csodálkozva nézett rám, amikor megkérdeztem tőle, mikor fog már megszületni, hogy pont nekem mondja el, mikor születnek a kisbabák. Mondtam, hogy igen, pont nekem, mondja meg. Azt mondta, hogy hát a születésnapjukon, csak most egyelőre még csak ő tudja, hogy az mikor is van, mi még nem. Igaza volt.

A 40. hét előtt két nappal ittam egy fél adag bábakoktél, mert már minden nap többórás jóslóim voltak, és már nagyon szerettem volna szülni. Semmilyen hatást nem váltott ki. A 41. héten azt írták az ultrahangos leletemre, hogy kevesebb magzatvíz az átlagosnál. Nem nagyon foglalkoztam vele, de amikor két nap múlva mentem NST-re, akkor a szülésznő megkérdezte, hogy erről tud-e az orvosom. Mondtam, hogy nem, és azt mondta, hogy akkor most szól neki. Ő pont fönt volt a szülőszobán, és azt mondta, menjek fel, és csinálnak egy oxitocinos terhelést, hogy hogy van a baba. Mondtam neki, hogy jól, most voltam NST-n minden rendben.

Gyorsan felhívtam a bábát, hogy mit csináljak, és végül is úgy döntöttem, hogy akkor legyen. Felmentem a szülőszobára, bekötötték az oxit, a párom kint volt már az előtérben. Én végigbőgtem az egészet, azt hittem, innen már nem mehetek el, bár az volt a terv, hogy ha bent akarnak fogni, akkor még Eliza miatt és a csomagom miatt hazamegyek… Minden teljesen rendben volt, tökéletes eredménye lett, és fél óra múlva jeleztem, hogy hát akkor akár ki is köthetik, és én mennék. Azt mondták, hogy a doktor egy órát írt elő, mert nagyon lassú cseppszámmal folyik. Na, jól van, gondoltam, azt már kibírom.

Letelt az óra, mondtam a szülésznőnek, hogy mennék. Azt mondta, hogy telefonál a doktornak, hogy elengedhetnek-e. Azzal jött vissza, hogy azt mondta az orvos, hogy ő maga szeretné megnézni a leletemet, addig csak hadd folyjon, nem sokára jön. Na, szuper, amúgy hol van? Operál a műtőben. ÁÁÁÁÁ… nem akadtam ki. Hívtam a párom telefonon, aki kint várt az előtérben, nem engedték be, mert telt ház volt, nem akartak még valakit, aki láb alatt van. Nagyon kiakadt, mondtam neki, nehogy elmenjen, de nem is volt szándékában. Persze a szülőszobán már nagyon készültek, hogy ott maradok, még viccelődtek is, hogy milyen rendes vagyok, hogy nem éjjel jövök.

Megérkezett a doki, ránézett a papírra, aláírta, azt mondta, minden rendben, most letelefonál az ultrahangszobába, menjek le, ha kevés a magzatvíz, akkor irány a szülőszoba, ha minden rendben, akkor nyugodtan menjek haza, és holnap NST. Azt a döbbenetet, ami ott kiült néhány arcra, nehéz volna leírni… 41 hét 2 naposan hazaenged… Gyorsan elmentem a mosdóba, láttam, hogy picit vérzek, nagyon megörültem. Lementünk az ultrahangba, közben elmondtam a páromnak, mi a helyzet, bementem, persze minden rendben volt, úgyhogy öt perc múlva már hazafelé mentünk. Telefonáltam a bábámnak, hogy mi alakult, azt mondta, próbáljak pihenni otthon. Na, ez volt a teljességgel lehetetlen. Próbáltam aludni, de már nagyon izgatott voltam.

Tizenhét óra körül ittam még egy kis adag bábakoktélt, ettől kb. kilenckor nagyon erős összehúzódásaim lettek. Beszéltem is a bábával, aki azonnal jönni akart, de én lebeszéltem. Éreztem, hogy ez még nem az igazi, valahogy nem olyan volt, amilyennek kellett volna lennie. Abban maradtunk, hogy ha éjjel nem történik semmi, akkor reggel beszélünk még az NST előtt.

Lefeküdtem aludni, és éjjel arra ébredtem, hogy valami éles fájdalom hasít a derekamba. Kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy ez AZ. 0 óra 55 volt. Tíz perc múlva jött is a következő, és nem bírtam tovább feküdni. Kimentem a fürdőbe, de ott se volt jó, mászkáltam össze-vissza. Felébredt a párom is, kérdezte, hogy van valami? Mondtam, hogy szerintem igen, és hívjuk fel a bábát, mert azt beszéltük meg, hogy azonnal hívom, ha úgy érzem, beindult. Apósom ment érte kettő körül, és háromra értek oda.

Még mindig tízpercesek voltak, és ez így is maradt jó ideig még. Aztán elkezdtek ugyan sűrűsödni, de ezzel együtt nem lettek hosszabbak, inkább 20-30 másodpercig tartottak. Én így is nagyon erősnek éreztem őket, de a méhszájam ettől nem igazán akart tágulni. Hat óra körül, amikor megvizsgált, akkor volt háromujjnyi a méhszájam, és innen kezdve egyszerűen nem ment tovább. Kilenckor még mindig ugyanitt tartottunk, 11-kor szintén, de már ödémás is volt. Kb. azzal egy időben, hogy leállt a folyamat, elkezdtem bőgni, és innen kezdve kb. hét órán keresztül zokogtam, üvöltöttem, összetörtem és újjászülettem, átkozódtam és megbántam. A párom szerint gyötrelem volt még csak végig nézni is…

A baba végig teljesen jól volt, miatta egyáltalán nem kellett aggódni, nagyon jól viselte ezt a hosszú agonizálást. Amikor benne voltam ebben a folyamatban, akkor nem is tudtam igazán, hogy mi történik, csak azt, hogy rettenetesen fáj… valami a lelkemben, ott bent, egészen mélyen, és hogy iszonyúan szenvedek tőle. Csak a szülés után eltelt jó néhány hét után tudatosult bennem, hogy ez nagyon is jó volt így. Ekkor dolgoztam fel azt a rengeteg elszenvedett sérelmet és atrocitást, ami ért, gyászoltam az elvesztegetett időt, hogy ezt a babát nem tudtam úgy kihordani, ahogyan szerettem volna. A sok elmaradt ölelést, beszélgetést és együtt örülést, amit elmulasztottunk, és már soha, soha nem kaphatjuk vissza. Talán azt is, hogy nem élhetem át többször, és miért ilyennek kell lennie ennek az utolsó alkalomnak?

És igen, kellett ez a hét óra, ami alatt úgymond nem történt semmi… csak annyi, hogy ez alatt a hét óra alatt viszonylag meggyógyultam, és miután megszületett, teljes figyelmemmel felé tudtam fordulni. Igen, mehettem volna a kórházba is, ahol egy burokrepesztéssel és egy kis oxitocinnal nagyon gyorsan túl lettem volna rajta, és a lelkemben még nagyon sokáig hurcoltam volna a terheket, hogy aztán hosszú-hosszú munkával és rengeteg időráfordítással a baba mellett tegyem le őket. Jó volt ez így, nagyon is, de kimerítő és a kívülről nézve biztosan nagyon rémisztő is.

Ekkor már egyébként néhány órája úgy éreztem, hogy szinte állandón a nyomásinger küszöbén vagyok, ez hol erősödött, hol gyengült, de nem múlt el. A bába utólag mesélte el, hogy 12.40-kor ő eldöntötte, hogy ha 13 óráig nem történik semmi, akkor azt fogja javasolni, hogy menjek be a kórházba, mert már nagyon ki voltam fáradva fizikailag is. Ezután nem sokkal jött egy erősebb hullám a már régóta tartó erős nyomásingerrel, és mondtam neki, hogy én ezt nem bírom így tovább, nem bírom visszatartani, azt akarom, hogy szülessen meg végre, és nyomni akarok. Erre azt mondta: „Akkor csináld azt, szültél már gyereket, tudod, mi a dolgod, csináld, amit érzel.” Olyan volt, mint egy feloldozás, vagy nem is tudom… de a következőnél beleadtam mindent, és egy hatalmas üvöltés kíséretében elkezdtem nyomni.

Az oldalamon feküdtem, egy reccsenést éreztem belül, és elfolyt a magzatvíz. Nem is elfolyt, hanem kirobbant belőlem, és nagyon nagy megkönnyebbülés volt. A párom éppen nem volt bent, és amikor szó szerint berontott, nagyon meg volt ijedve. Kérdezte, hogy mi történt, a bába meg azt válaszolta nagyon csodálkozva, hogy hát, amire eddig vártunk… mindjárt megszületik.

Segítettek felállni, és leültem a szülőszékre, ami igazából két normál szék volt egymásnak fordítva fordított V alakban. Már jött is a következő, szabályosan éreztem, ahogy végighalad bennem, szétnyomja a csontjaimat, feszít, és szinte el se múlik, már jön a következő, és ezzel már megszületik a fejecskéje. Láttam, ahogy a bába a nyaka mögé nyúl, és kétszer átemeli a köldökzsinórt a fején… annyira furcsa volt, hogy félig meg van születve, addig ezt el se tudtam képzelni, hogy megszületik a feje, és a teste még bent van… nagyon hosszúnak tűnt ez a perc, és igazából csak arra emlékszem, ahogy kicsusszant. 13.07 volt.

Csukva volt a szeme, és annyira békés volt és nyugodt, nem mozgatta semmijét, csak feküdt a bába karjában. Picit lilás volt, de pár pillanat múlva teljesen rózsaszín lett, mondtam a bábának, hogy meg akarom fogni. A szeme még mindig csukva volt, mint aki nagyon-nagyon mélyen alszik, és én csak gyönyörködtem benne. És akkor, életében először, a karomban feküdve kinyitotta a szemét… hatalmas, gyönyörű égszínkék szemekkel az enyémbe nézett… és abban a pillanatban szerelmes lettem. Teljesen elvesztem benne, a hatása alá kerültem és vagyok a mai napig is.

Hirtelen eszembe jutott, hogy nem is tudjuk a nemét, és mondtam, hogy nézzük meg, hogy fiú-e vagy lány. Elhúztam a lábát, és láttuk, hogy kislány, annyira nagyon örültem… pont annyira, mint ha fiú lett volna. A párom is nagyon örült, viccesen megkérdeztem tőle, hogy te meg minek örülsz annyira, arról volt szó, hogy fiú lesz. Azt mondta, igen, de ő titokban végig lányt akart… Nem baj, mondom, majd a harmadik fiú lesz, meglátod. Ugye lesz harmadik? Azt mondta, hogy erre majd még visszatérünk…

Mondtam neki, hogy hívja be az Elizát, hogy nézze meg a tesóját. Be is jött, én még ültem a széken, lógott a zsinór (nem emlékszem, mikor és ki vágta el), és megkérdezte, hogy az mi? Mondtuk, hogy micsoda, megkérdezte, hogy megfoghatom? A párom és a bába egyszerre válaszoltak. A párom, hogy nem, a bába, hogy igen. Megfogta. Aztán mondtuk neki, hogy képzeld, kislány, és ha akarja, akkor mondja meg a családnak. Ki is ment, és közölte mindenkivel, hogy kislány lett, erre a mai napig büszke, hogy ő vihette a hírt.

Valami hihetetlenül jó illat volt a szobában, napokig lehetett érezni, pedig nyitva volt az ablak egész nap, de nem múlt el. Ahányszor beléptem, éreztem, és nem csak én, hanem akik jöttek hozzám, szintén azt mondták, milyen jó illat van itt. A lepényre kb. három órát vártunk, mert leválni levált ugyan, csak éppen nem akart kijönni, de aztán ezt is sikerült megoldani.

Jó néhány napig nem találtunk neki nevet, hiszen fiúban gondolkodtunk (most már értettem, miért nem álmodtam meg, hogy lány, így sokkal nagyobb volt a meglepetés). Aztán apósom hazatelefonált a munkahelyéről, mert már össznépi névkeresésben voltuk, a doktor néni, aki vizsgálta, a Biankát javasolta, rá is írta a kis könyvére, hogy neki mik tetszenek, és lediktálta anyósomnak, aki feljött, és elkezdte felolvasni őket. Sorolja a neveket, és a párom egyszer csak azt mondja: állj, mi volt az Anett előtt kettővel? Laura. Az lesz a jó. Én még ízlelgettem magamban, annyira nem tetszett, mondtam, hogy elmegyek zuhanyozni, és közben meglátom. Beálltam a meleg víz alá, rágondoltam a babára, aztán a névre, hogy Laura… és éreztem, hogy stimmel. Így lett Laura, és már anyakönyvezték is, mire eszembe jutott, hogy nézzük meg, mit is jelent. Azt jelenti, babérkoszorú. Tudtuk, hogy jól választottunk.

Nagyon sokszor eszembe jut, amikor ránézek, hogy pontosan olyan, amilyen odabent volt, és ahogy született. Annyira kis finom lelkű, nyugodt, csendes és türelmes, de nagyon kitartó, és általában sikerül neki, amibe belefog. Pici babaként se sírt soha (én azokat a dátumokat jegyeztem, amikor sírt, mert az volt a ritka alkalom), és azt gondolom, hogy ilyen jól alakult a megszületése, ehhez kellett az ő kitartása, türelme is, mert igazából neki kellett rám várnia, hogy megérkezzek.

W. K.

Eliza > > >
Domi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.