igaz történetek szülésről, születésről

1339. nap: Bence itthon született

Megjelent: 2014. jún. 5.

Bence a harmadik kisfiam. Itthon született.

Két bátyja még kórházban jött a világra, és bár második szülésem kórházi viszonylatban „természetesnek” mondható, de a szülés utáni napokban bent elszenvedett frusztrációk mély nyomot hagytak bennem.

Mivel már első két babám is jó nagyra nőtt a pocakomban, ráadásul 41 hét után születtek, így kicsit tartottam az otthonszüléstől. Mi lesz, ha „nem fér ki”? Aztán meggyőződtem, hogy ez bizonyára nem lesz probléma, hisz eddig sem volt, és a felkészülés során (információs hét, beszélgetések) egyre inkább biztos lettem benne, hogy ezt akarom, itthon világra hozni a babám, itthon ébredni az első párórás alvás után, itthon kicsiholni az első csepp tejecskét. Egyetlen kérdésem maradt, hogy erre miért csak a harmadik babánál ébredtem rá?

Bence érkezése izgalmas volt. Már a szülés megindulása előtt két héttel kezdődtek a jósló fájások. Izgatott lettem. Végre, most nem kell a 42. hétig várnom, végre, talán nem is lesz olyan nagy – gondoltam magamban. De ezek a fájások nem az igaziak voltak. Többször is bedőltem nekik. Vidékről érkező nagymama kétszer is riasztva lett. Aztán csak vártunk. És a fájások/keményedések elmúltak.

Aztán megint jöttek, de ekkor már tudtam, hogy nem szabad bedőlni, érezni fogom, ha már élesben megy majd. Bár már minden elő volt készítve, a „mi lesz a testvérekkel a szülés alatt” kérdés nem volt megnyugtatóan rendezve. Nagymama ekkor már egy hete itt volt, de feszélyezte magát ettől az egésztől, féltett, aggódott. És én ezt éreztem. Tudat alatt – aztán már tudatosan is – nem akartam, hogy itt legyen.

Egy hétfői nap hazaküldtem. Hogy könnyebb legyen, a nagyobbik fiam is ment vele (menni is akart). A kisebbik itthon maradt.

Ahogy ebéd után elmentek, és a kisebbiket lefektettem, ismerős fájásokra lettem figyelmes. Délután három óra volt. Vártam. Néztem az órát. Jöttek. Totálisan össze-vissza. De nem a mostanában már annyira megszokott keményedések, hanem olyan menstruációs görcsre emlékeztető fájások. Ledőltem. Így már alig éreztem valamit. Felálltam. Nem várt intenzitással kezdődtek újra. Leültem, telefonáltam a férjemnek, hogy megint úgy érzem, hogy talán most kezdődik, és most tényleg máshogyan fáj. Mondtam neki, hogy készüljön, de még ne induljon, csak ha ismét hívom. Ekkor fél négy körül járt az idő. A helyzet változatlan maradt, ha felálltam, fájt, ha ledőltem, megszűnt. Viszont ötpercenként pisilnem kellett.

Négy órakor ismét hívtam a férjemet, hogy mivel a kisebb, itthon lévő gyerekünk felébredt, ezért jöjjön haza. Főleg, mivel a gyerkőcnek épp hasmenése is lett, és tízpercenként pelenkáznom kellett, ezt már nehezen viseltem. Viszont ha leültem, még mindig kellemesen enyhe fájásokat éreztem csupán. Ekkor a férjem már úton volt (szerencsére nem várta meg az indulással a második hívást), és rövidesen haza is ért. Elhelyezkedtem a kanapén és vártam. Csak nagyon enyhe fájások jöttek. Telefonáltam barátnőkkel, vészforgatókönyvet is készítettünk. Az idő telt, már lassan hat óra volt. A fájások fekve még mindig egészen elviselhetőek és rövidek voltak, továbbra sem volt semmi rendszer az ismétlődésükben.

Mivel vízben szülést terveztem, a bérelt medence már egy hete állt a lakásban. Most elkezdtük feltölteni. Én meg elmentem zuhanyozni. Így erősödtek a fájásaim. Gondoltam, ez jó, akkor megyünk előre. A medence lassan telt meg. Már nagyon szerettem volna beszállni, mert állva már eléggé fájt. Persze még mindig inkább erős menstruációs görcsre, mint szülésre hasonlított a fájdalom.

Először hat óra körül szóltunk a bábámnak, hogy talán ma szülök. Megbeszéltük, hogy ha úgy érzem, szóljak, és ők indulnak. Hét óra körül újra hívtam. Mondtam, hogy még mindig sokkal kevésbé fáj, ha leülök, de már azért elég erős fájásaim is vannak. De nincs bennük rendszer. Megbeszéltük, hogy nyolc órakor ismét hívom, vagy előbb, ha szükséges. Ekkor az itthon levő csemeténk még fel-alá rohangált a lakásban.

Fél óra múlva aztán ismét hívtuk a bábákat, hogy jöjjenek, jólesne a segítségük. A telefonban háttérzajként még mindig hallatszott kisfiunk sikongatása. Mondták, hogy jönnek, de a kicsit addig fektessük le. A kicsi persze nem akart Apával elaludni. Így Anya beült vajúdva altatót énekelni neki a gyerekszobába. Öt perc múlva már aludt a kicsi, egy fájást kellett ott nála kibírnom, a következő már négykézláb, a szobán kívül ért. Ez egy elég markáns fájás volt, örültem, hogy nem a gyerkőc mellett vagyok.

Nyolc óra után kicsivel megérkeztek a bábák. Ekkor már a medencében vajúdtam. Éreztem, hogy ez már tuti az, szülni fogok. Végre! Nagyon boldog voltam. De azért fájt is, és kicsit féltem is. Mi lesz, ha sokáig tart? De hisz még csak most kezdődött. Így elhessegettem türelmetlenséggel kevert félelmemet. Ahogy a bábák megjöttek, kicsit magabiztosabb lettem. Kérdeztem, hogy nem akarnak-e megvizsgálni, hogy megtudjuk, hol tartunk. Visszakérdeztek, hogy én akarom-e. Végül nem lett vizsgálat, úgy gondoltam, hogy bár kíváncsi vagyok, ez a folyamat egésze szempontjából mégis érdektelen, esetleg még csalódott is lennék az eredménytől. A baba szívhangját meghallgatták, minden rendben volt.

A kádban nagyon melegem volt, a víz is túl meleg volt kezdetben, talán ettől hevültem fel. Aztán a vizet lehűtöttük megfelelő hőmérsékletre, de még mindig rettentő hőséget éreztem. A fejemre hideg vizes borogatást tettünk, és a férjem fújta a homlokomat. A szobában nem égett lámpa, a folyosóról és a másik szobából szűrődött be a fény. Ez így nagyon kellemes volt. A megfelelő vajúdási pozícióra is hamar rátaláltam. Négykézláb térdeltem a medencében, az egyik bába legyezett, míg a másik a derekamat masszírozta olajjal. Úgy éreztem magam, mint valami királynő.

A fájások, bár erősödtek, egészen elviselhetőek voltak. Később, ahogy az intenzitásuk elérte a csúcspontot, annyit változtattam, hogy a fejemet a férjem kezébe fúrtam. Alig akartam elhinni, olyan jól viseltem az összehúzódásokat, nem éreztem fáradságot, és nem tartottam a következő fájástól. Pedig jöttek, elég sűrűn egymás után. De nem bántam, tudtam, hogy az is menni fog, és egyre közelebb kerülünk általuk a célhoz.

A kitolást illetően azért volt bennem némi bizonytalanság, reméltem, hogy már nincs messze. Mivel eddig mindig repesztették a burkot, ezért kérdeztem, hogy ennek mi lesz a jele, tudni fogom-e, mikor kell tolni. A kérdés utáni fájásra megrepedt a burok, és a víz piros színűre változott.

Elkezdődött a kitolás, éreztem, hogy most KELL nyomnom. Persze nem a klasszikus értelemben nyomtam, de azért ezzel kapcsolatban maradtak bennem kérdések. Talán kicsit siettettem a babámat?

Három-négy tolófájás, az első kettő még bírható, hagytam, hogy a testem dolgozzon, de a végén az utolsó egy-két fájásnál már plusz erőt kellett beleadnom, és bevallom, iszonyatosan fájt, amikor kibújt. Viszont amint hátam mögé pillantva megláttam Bencét, akit ekkor emeltek ki a vízből, minden fájdalom elmúlt, és csak annyit tudtam mondogatni, hogy „Úristen, de szép. Jaj, de gyönyörű!” Kilenc óra harmincnyolc perc volt. Akkor még nem tudtuk, de a baba kb. 4700 grammal születhetett. Csak azt láttuk, hogy nagyon dundi. És én tényleg gyönyörűnek láttam (és látom azóta is).

Mivel a köldökzsinór kb. 15 cm volt a testemen kívül, a vízben sajnos nem tudtam kényelmesen szoptatni és melengetni. Miután kiszálltunk, betakargattak minket, mi egymáshoz bújtunk, és Bence szopizott, szopizni próbált. Nem is volt annyira ügyetlen. Ekkor az alvó testvér kicsit felébredt, de apja gyorsan vissza is altatta.

A férjemre rengeteg feladat hárult az első napokban. Olyan büszke voltam rá! És annyira, de annyira jó volt itthon lenni! Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki az otthonszülésemig vezető úton felnyitotta a szemem, segített, támogatott.

Sz. Cs.

Véletlenül kiválasztott mesék.