igaz történetek szülésről, születésről

1489. nap: Megálmodott ajándék (Domi)

1489. nap: Megálmodott ajándék (Domi)

Dominiket nem terveztük, így az érkezése eléggé meglepett. Bár utólag visszagondolva, rendeltetésszerű volt, hogy megszülessen közénk.

Éppen Laura első szülinapját ünnepeltük. Az első szülinap, az mindig olyan különleges nekem. Ahogy közeledünk felé, sokszor gondolok arra, hogy tavaly ilyenkor még pocakban volt… aztán a születésnapon szinte újraélem az eseményeket. Hogy mi történt ekkor, ki mit mondott, mit csinált, és még mosolyogtunk is, hogy na, tavaly ilyenkor derült ki, hogy ez a baba bizony lány, és emlékszel, azt mondtam, hogy nem baj, majd a harmadik lesz fiú, és hogy ugye lesz harmadik? Nem is sejtettem még akkor, hogy ez bizony még aznap éjjel teljesül…

A ciklusom 22. napján tartottam, igaz, Lora születése után éppen előző hónapban jött meg első alkalommal. Éjjel viszont nagyon furcsát álmodtam. Mentem a lányokért vonattal, és odaült hozzám egy férfi, azt mondta, szálljak le vele a következő állomáson. Mondtam, hogy nem lehet, megyek a gyerekekért, de azt mondta, nem lesz baj, már elindultak haza. Én meg, mint akit megbabonáztak, leszálltam vele, és elindultunk valamerre… aztán egyszer csak eltűnt. Én meg ott álltam egyedül, hogy most mit csináljak, azt se tudom, hol vagyok. Akkor valami fényest vettem észre, ami egyre közeledett felém. Amikor közel jött, akkor láttam, hogy mintha ember formájú volna, de annyira ragyogott, hogy igazából elmosódott az alakja. Megszólalt, és azt mondta: „Gyönyörű szép kisfiad fog születni.” Jól megijedtem, mert nem volt tervbe véve, és azt mondtam: „Nagyon örülök, de mi most éppen nem terveztünk gyereket.” Azt mondta: „Nem baj, most már itt van, és nem lehet tenni semmit.” „Jól van, akkor legyen így” – és abban a pillanatban nagyon megnyugodtam.

Reggel felkeltem, és gondoltam, agyamra ment a gyakorlat – akkor már a szülőszobán voltam jó ideje –, és hogy ilyen hülyeséget összeálmodni, nekem pár nap múlva meg fog jönni. Úgyhogy ezt az álmot el se meséltem senkinek, mert minek… aztán egy hét múlva kezemben volt a pozitív teszt. Elmondtam a páromnak, mi a helyzet, és nem örült, nagyon nem. Aztán elmondtam neki azt is, hogy mit álmodtam. Ennél kevésbé fontos dolgokat is meg szoktam álmodni, úgyhogy ebben nem kételkedett, csak mivel ő nem élte át azt, amit én álmomban, ezért neki nem volt olyan könnyű elfogadni.

Természetesen otthonszülést terveztem. Szeptemberben Ági eljött az otthonszülős találkozóra, és akkor megbeszéltem vele, hogy eljönnek, ha elérkezik az idő, de a januári információs héten menjek fel, mert akkor szeretne megvizsgálni.

A várandósságot nagyon élveztem, a baba egy örökmozgó volt, már akkor sejtettem, hogy hihetetlenül jó mozgású, életrevaló kis jövevényt várok. Minden eredményem mindig rendben volt, de januárban az ultrahangon a doktornő azt mondta, nagyon pici a baba, nem akar nőni, és azt írta a leletre, hogy dysmaturitas –3 hét. Nagyon kiakadtam, mert tudtam, hogy minden rendben van, ráadásul a decemberi ultrahangon még a hátsó falon tapadt a lepény és I. fokban volt érett, most már a mellső falon tapadt, és rendben volt. Felhívtam a figyelmét erre a kis eltérésre, de azt mondta, ezzel nem kell foglalkozni, mivel ezt csak rutinból írják, a lényeg, hogy a baba kicsi. Ez január 23-án volt, előtte is mondogatták már, hogy milyen kicsi a hasam, meg nem nő ez a gyerek…

Egyik nap találkoztam a bábával, akinél Lora született, kívülről megtapogatta a hasamat, mondta, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja, pont akkora, amekkora kell, hogy legyen.

Egyik este, amikor éppen ültem a kádban és locsolgattam a hasam, nagyon furán mozgott, fájt, ahogy helyezkedett, mindenhol, ahol csak hozzám ért. Ezután nem volt semmi különös, de azt tudtam, hogy megfordult, és a másik oldalon van a háta, szinte lehetett látni, amikor fordult.

Harmincegyedikére volt megbeszélve, hogy találkozunk Ágival, kíváncsi voltam, hogy ő mit fog mondani. Megvizsgált, és azt mondta, szerinte minden rendben van, a méhszájam kicsit ki van nyílva, de csak a külső, és elég puha is, a baba pedig nem kicsi, pont jó, és hogy tényleg azon az oldalon van a háta, ahol gondoltam. Ez nagyon megnyugtatott, mondtam is, hogy szülni még biztos nem fogok, annyi dolgom van még, nem érek most rá, 24-re vagyok kiírva, az pont jó lesz.

Hazamentünk, és másnap valami rettenetes hányós-hasmenéses vírus úgy ledöntött a lábamról, hogy három napig felkeni nem bírtam, nem hogy enni… Hatodikán volt a következő ultrahang, a 36. héten, és azt írták rá, hogy 32 hetes terhességnek felel meg, lepény II-III. fokban érett, és újra a hátsó falon tapadt… Naponta be akartak rendelni NST-re meg ultrahangra, és megvillant a befekvés lehetősége is. Mondtam a dokinak, szó sem lehet ilyesmiről, úgyhogy tizenegyedikére megbeszéltünk egy terheléses vizsgálatot. Arra gondoltam, hogy ha rendben lesz, akkor én itt be is fejezem a gondozás név alatt futó őrületet.

A terheléses vizsgálat tökéletes lett, és amikor hazamentem, felhívtam a doulámat, aki addigra már bábává avanzsálódott, és megkértem, hogy adja kölcsön a szívhanghallgatóját, mert én többet nem megyek be a kórházba egyetlen vizsgálatra se. Neki éppen január másodikán született a kislánya, így nem volt szüksége rá, és éppen nála volt egy kedves közös ismerősünk, aki még aznap el is hozta nekem. Innentől kezdve teljes nyugalomban teltek-múltak a napok, a kórháznak feléje se néztem. Az étvágyam teljesen rendbe jött, sőt, néha már úgy kellett magam visszafogni, mert egész nap tudtam volna enni.

Aztán február 24-e lett. Reggel felkeltem, és picit véreztem, tudtam, hogy aznap szülni fogok. Felhívtam Ágit, illetve csak akartam, de nem is értem, miért, nem a szülős számot hívtam, hanem a másikat, azt meg nem vette fel. Úgyhogy felhívtam Tündét, akitől elkértem a szívhanghallgatót, hogy akkor mi legyen, és ő mondta, hogy a szülős számot hívjam, de egyébként ő itt van éppen P-n, úgyhogy ha nagyon sürgős valami, akkor éppen be tud jönni. Abban maradtunk, hogy estefelé, amikor megy haza, akkor bejön és megnéz, ha addig nem történik valami, úgyhogy amikor Ágit újra hívtam, akkor abban állapodtunk meg, hogy ha délután beszéltem Tündével, akkor felhívom.

Volt még néhány elintéznivalóm, így Elizát már el se vittük az oviba, csak bementünk szólni, hogy nem jön pár napig. Kérdezte az óvónénije, mikor fogok szülni? Mondtam neki, hogy ma, szerintem estefelé. Eléggé meglepődött. Aztán elmentünk még az Államkincstárba nyomtatványokért, meg bevásárolni. Aztán ebédeltem, emlékszem, főtt tojást ettem sült sonkával meg hagymával, de valami rengeteget, és még bírtam volna.

Aztán én lefeküdtem aludni, a párom meg takarított, és nagyon jót pihentem. Délután öt óra lett, és egyszer csak megjelent Tünde. A kislányát beadta anyósomhoz, aki alattunk lakott, feljött, megvizsgált, és azt mondta, kétujjnyi a méhszájam, és nagyon meg van rövidülve. Pedig nem éreztem semmi különöset egész nap egy kis derékfájáson kívül. Tanakodtunk, hogy mi legyen, mert szörnyű havazás volt Pest és P. között, jó sok balesetet is okozott. Elvégre, mikor havazzon, ha nem Mátyás napon.

Aztán abban maradtunk, hogy végül is minden megvan, ami kell, a szívhanghallgató itt van, a babáját meg tudja szoptatni bármikor, egy doula ismerőse eljön, hogy vigyázzon a babára. Pelenka van, ruhát tudok adni… szóval van minden, ami kell, úgyhogy maradjon, mert ő már itt van, ez biztos, de ebben a pocsék időben Ágiék ide érnek-e, az egyáltalán nem biztos. Felhívta Ágit, és mondta neki, hogy nem kell jönniük, tud maradni, és majd beszámolunk a fejleményekről.

Vacsoráztunk, a gyerekek kb. kilenckor kerültek ágyba, Lizi még kérte, hogy ha megszületett, keltsük fel, mert szeretné megnézni. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó és csönd lett, hihetetlenül felgyorsultak az események. Minden átmenet és fokozatosság nélkül hirtelen ötpercenként jöttek a fájások, én meg ültem a labdán, és mindegyik után azt kérdeztem, hogy ugye ez már nem fog elmúlni és nem fog leállni? Tünde nem értette, hogy miért kérdezgetem ezt folyton, elmeséltem neki, hogy Loránál mi történt. Mondta, hogy ne aggódjak, ez szerinte már nem fog elmúlni, legfeljebb, ha megszületik a baba.

Annyira intenzív volt, hogy szinte nem tudtam követni, nem hagyott semmi pihenőt, úgyhogy egy idő után már a labda se volt jó. Rengeteget ittam közben, állandóan szomjas voltam, néha már alig vártam, hogy elmúljon, hogy tudjak már egy kortyot inni végre. Hiába volt ilyen intenzív, én azon aggódtam, hogy le fog állni, és kértem Tündét, hogy vizsgáljon meg, hogy haladunk. Meg is tette, és azt mondta, hogy ha így marad, akkor még ma meg fog születni. Ez nagyon megnyugtatott, mármint az, hogy érezhetően tágul a méhszájam, és az is, hogy azt mondta, ne aggódjak ezen, ez most egy teljesen másik helyzet, egy másik baba, és ne hasonlítsam össze. Ezt eddig tudtam, csak valahogy elfelejtettem, jó volt, hogy emlékeztetett.

A kanapé előtt térdeltem, ez a volt a legkényelmesebb, a felsőtestemmel ráfeküdtem, könyököltem, így jól hozzáfértek a derekamhoz masszírozás és borogatás szempontból. A párom eddigre már profi szintem ki volt képezve, hogy hol, mikor és hogyan masszírozzon, fantasztikusan jól csinálta. A borogatás nem volt annyira jó, nem volt elég forró a víz, inkább hűvösnek éreztem, és kimondottan rosszulesett. Nem tudom, miért nem szóltam érte, talán azért, mert tudom, hogy a nagyon forró a jó, és nem akartam, hogy összeégesse a kezüket. Aztán az egyik borogatást Tünde tette fel – addig a párom és a doula csinálta –, és megkérdezte, hogy elég meleg ez neked? Mondtam, hogy egyáltalán nem, és akkor onnantól kezdve jó volt.

A sok ivás miatt persze folyton pisilnem kellett, és sikerült is mindig. Aztán elékeztünk ahhoz a ponthoz, amikor nem sikerült. Kijöttem a fürdőből, és mondtam, hogy nem tudtam pisilni, pedig úgy érzem, nagyon kell. Tünde azt mondta, szerinte nemsokára megreped a burok, és akkor elmúlik ez a feszítő érzés. Ez a következő összehúzódásra meg is történt, és tényleg nagy megkönnyebbülés volt, pedig tudtam, hogy a következőre elindul kifelé.

Nem is kellett sokat várni, itt már szinte összefolytak, egy pillanatnyi szünet se volt közöttük. Éreztem, ahogy halad lefelé, pedig nem is nyomtam, csak engedtem. Nem vagyok az a csendben szülős alkat, most is üvöltöttem, mint az előző kettőnél. Annyi különbséggel, hogy most egy párnát tettem magam elé, mivel aludtak a gyerekek a másik szobában.

Azt tudom, hogy volt egy szünet, akkor végre tudtam többször is rendesen levegőt venni és inni, ami életmentőnek éreztem. Közben reménykedtem, hogy a következőre megszülhetek. Éreztem, ahogy készülődik, jeleztem is, aztán teljesen beborított ez a hihetetlen erő, teljesen megszűnt minden, és annyira jó volt, hogy rá tudtam bízni magam, hogy tegye a dolgát, én csak közreműködöm. Messziről hallottam Tünde hangját, hogy feszül a gát, és egyszer csak éreztem, ahogy odateszi a forró vizes borogatást.

Abban a pillanatban éreztem, ahogy ellazul, és hogy mennyire jólesik, egyáltalán nem is fáj. Hallottam, amikor mondta, hogy kint van a feje, és éreztem, ahogy fordul el a válla is, és ahogy kicsusszan. 23.43 volt az idő. Arra gondoltam, hogy hú, ez gyors volt, és megszületett, és vajon milyen, és fiú? Ezt meg is kérdeztem, nem bírtam ki, valahogy úgy voltam vele, hogy nem akartam még megfogni, de azt tudni akartam, hogy fiú-e. Tünde mondta, hogy igen, fiú. Utólag kicsit bántam, hogy megkérdeztem, és nem én néztem meg, de akkor ez valamiért így volt jó.

Hirtelen elkapott a késztetés, hogy meg akarom fogni. Segítettek megfordulni és felülni, és akkor Tünde ideadta. Semmit nem láttam belőle, mivel sötét volt. Azt éreztem, hogy mozgolódik a karomban, meg jó kis súlya van.

Csináltunk egy picivel több fényt, mint a zseblámpa, mert közben jött a lepény, és azt Tünde nagyon szerette volna megnézni. Meg én is. Ketten vizslattuk, és semmilyen elváltozást nem láttunk rajta, sehol egy öregedésre utaló jel.

A babának viszont hatalmas haja volt, ami akkor még barnásnak tűnt, de pár nap múlva kivörösödött. Vagy meg-, nem tudom, de mindenesetre lángolt. Ehhez jött a hófehér bőre és hatalmas kék szemek. Mára már inkább szőke, de azért még nyomokban fellelhető a vörös szín.

A gátam teljesen sértetlen volt, és miután Domi rácsatlakozott a cicire, nem is véreztem. A csatlakozás olyan jól sikerült, hogy kb. két óra múlva még mindig rajta volt, és úgy tartotta, hogy alig bírtam kiszabadítani magam.

Elizát természetesen felébresztettük, a párom szerint egyetlen szólásra és egy pici érintésre felébredt. Érdekes, hogy az üvöltésre meg nem. Jött, hogy megvizsgálja a tesót, aki éppen bőszen szopizott. Odajött, megnézte, megkérdezte, hogy fiú? Mondtuk, hogy igen. Azt mondja: „Nem láttam a fütyijét.” Mondtam, hogy nem baj, még én sem, nekem is csak mondták, hogy van neki, majd holnap megnézzük. Azt mondta, jól van, és visszament aludni, de másnap mindenre emlékezett.

Fél három-három körül felöltöztettem a picit, aztán elmentem zuhanyozni, nagyon jólesett, és lefeküdtünk. Tünde nem nagyon aludt, meg persze én sem, a párom viszont annál inkább. Ötkor olyan éhes lettem, hogy őrület, úgyhogy felkeltem, és leültem enni, májkrémes kiflit. Tünde jött, és kérdezte, mit csinálok, mondtam, hogy muszáj ennem, mert nagyon éhes vagyok.

Reggel Lora ébredt fel elsőnek. Általában ő aludt a legtovább. Nem nagyon tudott még beszélni, de ahogy kimászott az ágyából és odajött hozzám… és meglátta mellettem Domit a pólyában… minden az arcára volt írva. Ahogy rám nézett, aztán a babára… megfogta a kezét, puszit adott neki. A szülés előtt néhány nappal készült egy videó, ahogyan ül az ölemben és beszél a babához, és a pocakom úgy hullámzik, hogy eszméletlen, és ahová oda teszi a kezét, Domi oda nyomja valamijét, amikor pedig puszit ad rá, akkor még jobban. Tudtam, hogy nem lesz semmi gond velük, pedig csak 21 hónap van közöttük. Így is lett, nagyon jó testvérek, teljesen össze vannak nőve.

Aztán a párom hazavitte Tündét, én meg felhívtam Ágit, aki nagyon örült, hogy ilyen jól alakult minden. Mondtam neki, hogy a baba teljesen fejlett, egyáltalán nem kicsi, és úgy eszik, hogy csak győzzem, és a lepényen nem volt semmilyen elváltozás.

Délután jött a gyerekorvos, megvizsgálta Domit. Ő volt a legnagyobb, 52 cm és 3050 g, pedig addigra már kakilt és pisilt is. Megmutattam a doktornőnek a lepényt, ő se látott rajta semmit. Otthagyott viszont egy mérleget, hogy mérjem minden etetés után. Dominak iszonyú étvágya volt, rengeteget evett. Kíváncsiságból minden nap egyszer, este, evés után megmértem, két napig pontosan 3050 g-ot mutatott a mérleg, a harmadik napon pedig már többet. A doktornő minden nap bejött, megnézte, hogy van, és a negyedik napon azt mondta, szerinte nem kell már mérnem, látszik rajta, hogy hízik.

A sejtésem beigazolódott, nagyon mozgékony volt. Két hónaposan egyedül megfordult, öt hónaposan ült, nyolc hónaposan egyedül járt. Sokszor eszembe jut, ha ránézek, hogy bizony úgy lett, ahogy a fényes alak mondta: gyönyörű szép kisfiam született.

W. K.

Eliza > > >
Laura > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.