igaz történetek szülésről, születésről

1227. nap: Leszek! (Abigél története)

1227. nap: Leszek! (Abigél története)

Péntek volt, 12-e. Édesapám 13-án született. Abigél nem várta meg a következő napot. Jönni akart. Jönni és élni akart. Akkor is, ha sokan nem adtak volna neki esélyt. Mert nagyon súlyos a rendellenesség. Mikor megfogant és a szokásos tünetek alapján megsejtettem valahol mélyen a szívemben, akkor elemi erővel tört föl bennem Juhász Gyula Tavaszvárás című verse. Állandóan ez a vers járt a fejemben, akkor még nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Valami különös öröm járt át, és muszáj volt mondanom, gondolnom, világba kiáltanom a sorait:

„A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új ÚJ ÉLET terem,
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: LESZEK!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy GYŐZ AZ ÉLET, duzzad és dagad
S ELÖNTI MIND AZ ÓCSKA GÁTAKAT!”

Sokat imádkoztunk érte. Hogy megfoganjon. Sokáig nem jött, pedig már nagyon vártuk. A második gyerekünk, Sámuel születése után nekem megint nem akart visszatérni a ciklusom, egyáltalán nem volt se peteérésem, se menstruációm. És egyszer csak lett. Szedtem gyógynövényes készítményt, homeopátiás szert, de tudom, ez önmagában kevés lett volna. Isten akarta, hogy legyen, és lett.

Nagy volt az örömöm, amikor bebizonyosodott, hogy baba van a pocakomban. (Március végén tudtam meg, így ez volt a legszebb húsvétom, amely éppen akkorra esett.) Immár harmadik alkalommal éltem át ezt a csodálatos érzést.

2

Ezzel egy időben valahogy átsuhant az agyamon egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy ő lehet, hogy nem lesz egészséges. Felvetődött bennem a gondolat, hogy mi lesz, ha például Down-szindrómás lesz, vagy bármi más rendellenessége lesz. (Pedig akkor még nem voltam egészen 32 sem.) Hogy el tudom-e majd fogadni. Hogy lesz-e erőm végigcsinálni. Ez a furcsa (meg)érzés valahogy végigkísért, bár talán nem is vettem komolyan, csak megfordult a fejemben,. A 12. heti ultrahangnál is bennem volt ez. Akkor mindent rendben találtak, kicsit meg is nyugodtam ezen. Ami még érdekes, hogy egyedül erről a babánkról készült fénykép 12 hetes korában, amit az ultrahangot végző orvos készített nekem – ajándékba. Talán mert én is ott dolgozom a kórházban.

Aztán jött a 19. heti ultrahang. Ugyanaz az orvos nézett, mint a 12. hetin. Hosszasan nézte, nézte, láttam, hogy valami nincs rendben. Aztán egyre több orvosnak szólt, hogy nézzék meg. Kóros a szíve. Teljesen eltér az anatómiailag normálistól. Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy hosszasan nézték az ultrahangon. És tanácskoztak fölöttem. Hogy hogyan tovább…

Minden összeomlott bennem… teljesen. Itt a világvége. Mintha lebénultam volna. Nem, ez velem nem történhet meg. Hogyhogy velem történik ilyesmi? Az első két gyerekünk otthon született. A harmadikat is így terveztük. Szó se lehet róla. Sőt, ha ilyen kóros, akkor ezzel nem is lehet élni! Azt gondoltam, ez az élettel biztosan összeegyeztethetetlen, az orvosok is valami ilyesmire utaltak… Valami borzalmas volt ezt átélni. Jéghideg zuhany.

Azonnal küldtek fel Budapestre, már másnap reggelre kaptam időpontot H. professzorasszonyhoz, aki innentől kezdve havonta vizsgálta őt szívultrahanggal. A diagnózis: a szív tengelye balra rotált, egy közös értörzs: truncus arteriosus communis, ebből ágaznak el vékony erecskék a tüdőhöz. Vagyis nem alakult ki a tüdőverőér. Pulmonalis atresia, pitvari, kamrai szeptumdefektus, azaz sövényhiány. Vélemény: súlyos, összetett, de operálható szívfejlődési rendellenesség. Hozzátette a professzorasszony, hogy igen rosszak az életkilátások.

Azt is megkérdezte, hogy tervezett baba volt-e. Gondolom, arra akart utalni, hogy – szerinte – okos dolog lenne elvetetni. Ami biztos, a baba védelmében programozott császár javasolt, hogy optimális legyen az időpont a szívsebészeknek. Merthogy valószínűleg azonnal műteni kell majd. De, hogy pontosan milyen lehetőség van, az csak születése után fog kiderülni. Az is lehet, hogy már méhen belül elhal, az is, hogy születése körül, az is lehet, hogy évekig él még. Minden, minden bizonytalan és sötét, és ködös, és ki tudja, hova vezet…

Sokáig azt hittem, ez egy rémálom, és egyszer majd felébredek és vége lesz… De minden felébredésnél belém hasított a kegyetlen valóság: igen, ez igaz, és mivelünk történik meg. Olyan volt, mint amikor várja a halálraítélt, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet.

Aznap, amikor megtudtam, még dolgoznom kellett. Tizenegy óra körül derült ki ez az egész. Egy darabig csak sírni tudtam, és minden, minden más lényegtelen lett, és nem tudott érdekelni. Minden más értelmét vesztette ezután. Innentől fogva úgy éreztem, képtelen vagyok örülni bárminek is. Ezzel a tudattal még hónapokig dolgoztam. Próbáltam feldolgozni. És folyamatosan kértem az erőt Istentől.

Szóval, Budapesten elküldtek genetikai tanácsadásra, ahol tekintettel a rendellenesség súlyosságára, kimenetelére, felajánlották a terhesség befejezését – vagyis művi abortusz –, mert szerintük komolyan indokolt (elhalálozás, súlyos hipoxiás károsodás stb. veszélye).

Az apa örömeSzerintünk nem indokolt. Ha egy ÉLET megfogant, azzal Istennek terve van. És Isten addig élteti, ameddig akarja. Ebbe mi nem szólhatunk bele önkényesen. Isten az Élet és Halál ura. Egyedül neki van joga ítélkezni az életünk felett. Mi nem ölhetünk embert.

Magzatvízből nézettünk kromoszómavizsgálatot, hogy mégis nagyjából tudjuk, mire számítsunk. Itt nem találtak eltérést. És kiderült, hogy kislány. H. professzorasszony felvetette a Di George-szindróma lehetőségét, ami nem derül ki a Magyarországon végzett általános kromoszómateszttel.

Szóval, kislány lesz… Attila, a férjem Abigél nevet szeretett volna adni, még mielőtt bármit is tudtunk volna. Nekem is tetszett, még akkor megegyeztünk, amikor még semmit nem tudtunk, hogyha lány lesz, Abigél lesz. Abigél név azt jelenti egyébként, hogy az apa öröme…, bibliai (ószövetségi) név.

Visszatérve arra a borzalmas napra, amikor kiderült a rendellenesség: másnap kezdődött egy gyógytornász-továbbképzés, amire mindenképp el akartam menni, már be volt fizetve (scoliosis modern terápia, Schroth-módszer). Legszívesebben nem mentem volna el…

Kétszer három nap volt, valami pokoli lelkiállapotban. Végigcsináltam végül is. Mikor éppen nem volt tanfolyam, mint az eszét vesztett őrült bolyongtam Budapesten, fel a Gellérthegyre, Margitszigetre, bárhová, ami szép és természetközeli és csendes, csak mentem, és járt az agyam. A legszörnyűbb rémképek lebegtek előttem, egyszerűen elviselhetetlen volt ez a tudat. De azt is tudtam, hogy Isten szeret, és bármilyen borzalmasnak tűnik is, még ezzel is, még így is a javamat akarja. Meg kellett tanulnom végtelenül és vakon és feltétel nélkül BÍZNI ŐBENNE. Nagyon nehéz volt. De továbbra is kértem tőle az erőt, hogy el tudjam fogadni, akármi is lesz, és keresztény módon tudjak majd reagálni rá.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre több ismerősnek, barátnak, rokonnak szóltam, hogy imádkozzanak értünk. Nagyon sokan gondoltak ránk, hordoztak minket az imáikban, és ezt jó volt tudni.

Sokszor bizony az jutott eszembe, talán az lenne a legjobb, ha meg se érné azt, hogy megszületik, hiszen biztosan életképtelen lesz, vagy azonnal műteni kell, és el lesz szeparálva tőlem, és talán gépeken egy rideg intenzív osztályon hal meg anélkül, hogy egy ölelést is kapott volna az anyjától. Igen, bevallom, sokszor arra vágytam, bárcsak meghalna, mielőtt megszületik, és ne kéne végigcsinálni, ami vár ránk. Merthogy talán mindkettőnknek könnyebb lenne így. Isten útjai nem a mi útjaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink… Neki egészen más tervei voltak. Bizonyára nem véletlenül.

abigel

Telt-múlt az idő, vittem Liliomot óvodába – nagycsoportos volt –, Sámuel meg háromévesen itthon volt velem. Minden nap megcsodáltam a sok szép színes krizantémot az egyik utcácskában, próbáltam minden szépséget magamba szívni, hogy majd kibírjam a borzalmakat. És minden percnek örülni, amíg lehet… De bizony csak rettegtem a császármetszéstől, és attól, mi lesz utána Abigéllel és velünk…

Várandósságom utolsó hónapjaiban megismerkedtem a dúlámmal, Szilvivel, aki Budapesten lakik, nem messze a klinikától. Nagyon kedves, aranyos, tündéri lány, örülök, hogy összeismerkedtünk. Megbeszéltük, ha Abigél születésére nem tud hirtelen fölérni Budapestre Attila, akkor ő lesz itt velem, és utána is segít, amiben tud. Bizony, szükség is volt rá. Szoptatással, fejéssel, és egyéb teendőkkel kapcsolatban, ami ilyen helyzetben adódhat, pedig Renáta segített sokat, mind az előkészületekben, mind szülés után. Maximális támogatást kaptam, és ezt köszönöm nekik, és persze Attilának is, aki az első lefejt kolosztrumcseppeket fecskendővel odaadta Abigélnek!

Már a 38. héten minden nap be kellett mennem CTG-re a klinikára, és hivatalosan bentfekvőnek fölvettek, csak én nem voltam hajlandó ott aludni, minden nap hazamentem a szállásomra. Egy kedves ismerősünknél kaptam szállást az angolkisasszonyok Váci utcai rendházában. Áldott legyen érte Zsuzsa nővér, hogy ott lehettem. Nagyon sokat jelentett!!! Itt csend, nyugalom és béke volt, és végre egyedül lehettem.

Reggeltől délutánig ott kellett lenni a kórházban, aztán hazajöhettem. Minden nap felgyalogoltam a Gellérthegyre, és ott bolyongtam folyamatosan egy-két órát. Gyönyörű volt este a kilátás a hegyről, rálátni az egész kivilágított Budapestre, hidakra, épületekre, a Dunára…

Szokatlanul enyhe volt az idő, gyakran az eső is esett. A lenyugvó őszi nap sugarai áthatoltak a sárga-narancssárga-piros leveleken, magamba szívtam ezt a gyönyörűséget – utoljára. Merthogy azt gondoltam, most majd mindennek vége lesz. Pedig dehogy volt vége.

Csütörtök este, visszatérve a sétámról, elmentem a Gellért-hegyen át a Déli pályaudvar melletti Vérmezőre, betértem a Sziklakápolnába misére, ami délután öt órakor kezdődött. Telve félelemmel, szorongással, nem tudtam, mi vár rám, csak történne már valami. Csak már lennék túl ezen az egészen. Úgy éreztem, azon a ponton vagyok, hogy már nem bírom tovább ezt a bizonytalan várakozást. Még mindig nem mondtak semmit, hogy pontosan mikor lesz az a borzasztó császározás.

Másnap hajnalban fél három körül szabályosan ismétlődő (kb. ötpercenként, egyre erősebben) kontrakciók kezdődtek kb. négy órán keresztül. Reggel aztán bementem a kórházba szokás szerint, de ott elmúltak a kontrakciók, illetve csak időnként jelentkeztek, sokkal gyengébben. Az orvos azt mondta, ha elmúlt, csak jósló fájás volt, de én tudtam, éreztem, itt többről van szó. (De mivel ők ezt nem tudták, így legalább hazaengedtek még aznap is, hála Isten.)

Délben végre bemutattak annak az orvosnak, aki majd a császárt végzi. Ő azt mondta, tulajdonképpen meg tudnám szülni, és a baba is meg tudna születni hüvelyi úton. Csak a baba rendellenessége miatt, a gyerek ellátása szempontjából kedvezőbb, ha tervezett időpontban jön világra. Hétfőre tűzték ki az időpontot. Kicsit megnyugodtam, hogy végre tudok már valamit.

3

Na, Abigélnek se kellett több, úgy gondolta, akkor semmi akadálya, hogy kijöjjön, dehogy vár ő hétfőig! Mikor visszamentem a szállásomra, majd szokás szerint fölmentem a Gellért-hegyre, ahogy minden nap, a kontrakciók folytatódtak. Kétszer másztam meg a hegyet és keresztbe-kasul bolyongtam rajta a parkos részeken. És én balga, azon imádkoztam, hogy maradjon még, ne jöjjön ki, hiszen nem lenne neki optimális az időpont a születéshez. És hogy Isten adjon még időt. Aztán már csak azt mondtam, beletörődve mindenbe: „Istenem, legyen meg a Te akaratod, Te jobban tudod, hogy lesz jó.” De azt hiszem, tudat alatt én nagyon is meg akartam őt szülni… titkon nagyon is vágytam arra, hogy megszülhessem természetes úton. Mint említettem, nagyon félek a császármetszéstől és következményeitől, és úgy gondoltam, Abigélnek sem lenne jó. És Isten ezt is nagyon jól tudta.

Hazaértem. Lezuhanyoztam jó meleg vízzel, de a kontrakciók nem múltak, hanem erősödtek. Volt, hogy már kétpercenként jöttek. Azért még megvacsoráztam, jó nagy bögre teát ittam, éreztem, hogy szükségem lesz az erőmre. Valahol sejthettem, hogy nem császár lesz, hiszen az előtt nem szabad enni-inni.

Vacsora közben a nővéremtől kölcsönkapott fülhallgatós CD-lejátszóval Bocelli: Sacred Arias című CD-jét hallgattam. Gyönyörű volt. Kár, hogy a szálláson a fürdőkádban nem lehetett szülni. Na, mondtam magamban, ennek fele sem tréfa, ha nem indulok el, sokat várok, akkor itt fogok megszülni. Persze, a dúlámat már az első jeleknél értesítettem, most is kapcsolatban voltunk. Ő is azt javasolta, hogy menjek be. Ő is jön.

Elindultam hát, összeszedtem néhány cuccot, ami még nem volt bent a kórházban. Nagy részét már hét közben apránként bevittem, számítva arra, ha hirtelen kell bemenni.

Időnként kicsit nehéz volt menni, néha megálltam a kontrakcióknál, rátámaszkodtam valamire, de szépen el tudtam jutni odáig. A klinikán jelentkeztem a várandósosztályon (ahol elvileg feküdtem – papíron) az ügyeletes szülésznőnél, elmondtam, mi a helyzet. Lejött velem a szülőszobára, ahol megvizsgáltak. Mivel a papírjaimból kiderült, hogy programozott császár volt előírva, megkérdezte az ottani orvost a szülésznő, akihez irányítottak, hogy mihez készítsen elő, császárhoz vagy szüléshez. Hiszen azt is tudták, hogy kettőt már spontán hüvelyi úton hoztam világra. És akkor hallottam egy csodálatos varázsszót: Lehet szülni!!! Meg lehet szülni!!! Szüléshez készítsenek elő!!! Hatalmas megkönnyebbülés, bár tudtam, így se sok jó várható, de mégis… Annyira éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy Valaki ott fenn csodálatos módon irányítja a mi életünket… Hogy nincsenek véletlenek, csak a GONDVISELÉS!

Az a szülésznő, aki aztán végig vezette a szülésem, megvizsgált, bő három- (vagy négyujjnyira, nem emlékszem pontosan) voltam már kitágulva. Aztán borotválás, beöntés stb. a protokoll szerint szigorúan.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire fogok örülni egy kórházi szülésnek, mint ahogy most, szinte röpködtem az örömtől. Pedig közel sem volt természetes vagy ideális. De NEM császár! Egyszerűen el sem mertem hinni. És valahogy arról se voltam hajlandó tudomást venni, hogy Abigél súlyos beteg és talán életveszélyben is van. Nem! Úgy éreztem, hogy Abigél igenis erős, és én is, és meg tud születni, és én meg tudom szülni! Pillanatnyilag nem érdekelt, hogy mi lesz utána, csak az, hogy most szülök, és semmi más nem fontos jelenleg.

Közben még korábban beszéltem a dúlámmal, Szilvivel, hogy bejövök a kórházba, mert elindult a folyamat. Bejött utánam a szülőszobára, mint hozzátartozó, azt mondta, hogy ő az unokatestvérem, így beengedték, dúlaként nem engedték volna be, ezt még előzőleg megkérdeztük a vezetőségtől. Csak hozzátartozó jöhet be, dúla nem.

Attilának nem tudtam szólni időben, mert nem értem el telefonon, de a szüleimet igen, így amikor hazaért a munkából, megtudta a szüleimtől. És persze azonnal jött hozzám, bár erről én akkor még nem tudtam.

Olyan jó volt, hogy Szilvi itt volt velem, nem voltam egyedül, és ami a legnagyobb jótett volt a részéről, hogy kérésemre behozta az orrcseppemet, mert az osztályon maradt, és persze az egész hátizsákom telefonostul, vizes flakonnal, zsebkendővel stb., a legkellemetlenebb az volt, hogy még nem keveredtem ki a náthából, és folyton eldugult az orrom, és rettenetesen köhögtem.

Beöntés után vécé, aztán zuhanyozás, majd kaptam egy kórházi hálóingfélét. Kicsit még engedtek függőlegesen, aztán le kellett feküdni a hátamra egy ágyra, rám kötötték a CTG-t, innentől kezdve nem lehetett megmozdulni, főleg nem felkelni. Aztán egy idő után kértem, legalább oldalra hadd fordulhassak, mert nagyon rossz volt ez a pozíció. Csak olyankor meg nem lehetett hallani rendesen a szívhangot – nem jelzett a műszer, mert elmozdult –, így vissza kellett fordulni hátra. Azért elfordultam, próbálkoztam helyzetet változtatni, mert éreztem, hogy úgy a jó. Egyébként nem sokat néztek rám, otthagytak Szilvivel (hála Isten).

Közben persze infúziót is bekötöttek, azt nem tudom, minek, hiszen mondtam is nekik, hogy rendesen ettem-ittam, mielőtt eljöttem… Azzal magyarázták a cukrosvíz-infúziót, hogy nem lehet enni-inni már (kivéve vizet), és azért kell. Nem értem, egyébként sem szoktam szülés közben enni, csak vizet inni, és ebből még sosem volt semmi probléma. Mindegy, ez most lényegtelen.

Közben vért is vettek, és időnként fájás közben megvizsgáltak, hogy mennyire van kitágulva a méhszáj. Egyre erősödött minden. Kértem, hadd pisiljek, mert tele hólyaggal nem jó kinyomni a babát, okulva az első szülésemből… Hoztak egy ágytálat, amibe – alám téve, gravitációval szemben – szinte fölfelé kellett pisilnem. De hála Isten sikerült, amitől nagyon megkönnyebbültem.

Kérdeztem a dúlámat, ugye most már tényleg szülés lesz, nem kell közben mégis császár? Még mindig nem mertem elhinni. Igen, egyre valószínűbb, hogy eljutunk odáig. Végig a baba szívhangját figyeltem. Félve, hogy rendben van-e, bírja-e a picurka. A kontrakcióknál sokszor nagyon lelassult, de aztán visszatért normálisra. Szilvi biztatott, hogy rendben van ez így. Közben sikerült telefonálnom Attilának is. Úton volt már, nagyon sietett.

Közben burkot repesztettek egy marha nagy tűvel, gondolom, hogy a baba minél előbb kijöjjön. Ez ugyanis felgyorsítja a folyamatokat. Valóban egyre erősebb és hatékonyabb kontrakciók jöttek. Jelentkeztek nálam a szokásos tünetek. Az egész testem elkezdett remegni, úgy vacogtam, mint aki fázik.

Természetesen kontrakció közben vizsgáltak meg, ami elég szörnyű volt. Otthonszülésnél ezt nem így csinálják. Sajnos, vissza kellett fordulnom teljesen a hátamra, mert elmozdult a CTG, és nem lehetett hallani a szívhangot. A méhösszehúzódások között beszélgettem Szilvivel. Pontosabban akkor már csak egy-egy szóval, mert nem tellett többre, kifejeztük örömünket, hogy milyen nagyszerű, hogy megszülhetem, és nem kell császár. És annak is nagyon örültem, hogy Szilvi itt lehetett velem, és idehozta az orrcseppem, és végre kaptam levegőt!
Na, elérkezett közben az az összehúzódás, ahol már muszáj volt hangot adnom egy kórházi, fegyelmezett halk ÁÁÁ… formájában. A következőnél már határozottan éreztem, hogy nyomnom kell, szóltam is Szilvinek – mivel ő volt ott mellettem. Ő szólt a szülésznőnek, orvosnak, akik egy másik helyiségben voltak, velem szemben.

Bejöttek, a szülésznő és az orvos is. Lejjebb kellett csúszni az ágyon, és sík vízszintesbe kerültem, lábaim felpakolva kétoldalt a lábtartóra. Kiterített, kiszolgáltatott pózban. Kértem, hogy emeljék meg legalább a fejvéget. Azt nem lehet, de kaptam egy párnát a fejem alá. Sebaj. Ha kettőt már megszültem, akkor egy harmadikat is meg tudok Isten segítségével, akár hol is vagyok. (Hozzátenném, hogy Liliomot százszor nehezebb volt megszülnöm, pedig az otthon volt, igaz, ő volt az első babánk…)

Örültem, hogy közeledik a vége, és eddig minden jól ment! Péntek volt. Nem tudom, miért, de amikor elviselhetetlen nagy fájdalom jött, akkor mindig Krisztus keresztjét láttam magam előtt, amikor becsuktam a szemem. Ő értem és minden emberért a földön ennél sokkal többet, borzasztóbbat elviselt. És mi az én fájdalmam ahhoz képest, amit ő elviselt értem, szeretetből… És ő erőt adott. Végig. Valóságosan megtapasztaltam ezt. Arra is gondoltam, hogy kiért, miért ajánlom fel ezt a szenvedést… És még ami utána jön… Persze, erre most nem gondoltam, talán jobb is.

Közben mondta a szülésznő, ha legközelebb érzem, hogy nyomnom kell, akkor tartsam vissza a levegőt és préseljek. Én jobban szerettem volna közben kifújni a levegőt, de azt mondta, az úgy nem túl hatékony, és jó lenne, ha a baba minél előbb ki tudna jönni. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtak, de ez volt a lényege. Hogy így jobban tudok a babának segíteni. Hát én nyomtam. Nem törődve semmivel, itt most az a lényeg, hogy kijöjjön. Akkor is, ha szétszakadok, most semmi sem számít. Hát nem szakadtam szét egyáltalán. Szépen, sérülés nélkül, gátvédelemmel (nem vágtak!) megszületett Abigél. (Egyébként a szülésznő meg is dicsért utána, hogy jól „együttműködtem” vagy valami hasonló…)

És megmutatták – felmutatták – és fölsírt!!! És olyan volt, mint aki teljesen jól van. Ez nem igaz, nem lehet igaz. Alig tudtam elhinni. Kapott levegőt. Semmi légzéstámogatás nem kellett, 8/8 APGAR-ral, 2880 g, kb. 50 cm-rel jött világra. (Újszülöttgyógyász – egy szimpatikus férfi orvos volt – megvizsgálta, nem messze tőlünk egy kisasztalon, fél szemmel, füllel odafigyeltem.)

Abigél történeteÉjszaka, fél 11 előtt öt-tíz perccel jött közénk Abigél a földre. Végigverekedte magát a szülőcsatornán, és kijött, ki tudott jönni, nem lett volna indokolt a császár. Így is el tudták látni utána, és később kiderült, hogy egyáltalán nem is lehet műteni. Legalábbis egyelőre biztos, hogy nem. Majd ahogy nőnek, fejlődnek az erek, meglátják, lehet-e tenni valamit. Akkor még így látták. Még nem tudták…

Nagyon boldogok voltunk a dúlámmal együtt, hogy minden ilyen szépen sikerült. Szinte eufórikus állapotban voltam, annak ellenére, hogy folyamatosan valami kórházi rutin beavatkozást kaptam. Rögtön oxitocint kötöttek be, hogy a méhlepény megszülessen. Aztán feküdni kellett egy órát, homokzsákot tettek a hasamra, hogy a méh mielőbb összehúzódjon.

Aztán, mielőtt elvitték Abigélt a Cherny-mentősök az Országos Kardiológiai Intézetbe, odajöttek hozzám, és megmutatták őt inkubátorban, ahová tették. Még azt is megengedték, hogy benyúljak hozzá és megsimogassam. Erre nem számítottam, nagyon örültem neki. Keresztet rajzoltam a homlokára és ELENGEDTEM. Ki tudja, mikor láthatom legközelebb. Szegényke keresgélt a csöpp kis szájával, de sehol a Mami, sehol a megnyugtató, meleg anyamell…

4

Még kb. két hetet kórházban, intenzíven töltöttünk, ahol megfigyelték, és elég szörnyű, nem éppen baba- és anyabarát szabályoknak kellett megfelelni, de túléltük…

Otthon már nagyon várták a testvérei, főleg Liliom, aki akkor ötéves volt. Végre szoptathattam, amikor csak szeretett volna, hordozhattam, szerethettem, együtt alhattunk (immár öten), ahogy a másik két gyerekkel is.

Aztán háromszor is szívkatéterezték Budapestesten, amit szintén nehezen viseltünk, de ettől eltekintve végig velünk volt otthon. Kaptunk ajándékba Abigéllel tíz hónapot a földi életben…

T. Zs.

Sámuel > > >
Árnika > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.