igaz történetek szülésről, születésről

385. nap: Ma az ég és a föld összeér (Sámuel születése)

385. nap: Ma az ég és a föld összeér (Sámuel születése)

Szép szeptemberi nap. Ez a nap is úgy kezdődik, mint a többi. Fél nyolc-nyolc óra körül lehet. Liliom kislányom (26 hónapos), aki szintén otthon született, a szokásos reggeli szertartását végzi az ágyban: hozzám bújva szopizik. (A várandósság alatt végig szopott, pedig semmi tej nem jött már, de őt nem zavarta.) Jók ezek a reggelek, amikor nem kell sietni, lehet kicsit pihengetni. Jönnek a szokásos kontrakciók is, már egy-két hónapja gyakran jelentkeznek, főleg az utóbbi hetekben. Nem tulajdonítok neki jelentőséget, csak „gyakorlatozik” a méhem.

De egyszer csak egy pattanást érzek alul, mintha erőteljesen meglökte volna a gátamat a kis magzatom. De ismerős ez az érzés… Liliomnál is így indult, csak ott sokkal erősebb, fájdalmasabb volt. Igen erős méhösszehúzódások következnek, elkezdek vacogni, remegni, és valami kicsordogál belőlem. Csak nem a burok repedt meg? Kijött a nyákdugó? Na, gondolom, ennek fele sem tréfa…

Egyszer csak valami különleges, földöntúli érzés töltött el: Igen, ez az a nap, most, ma indul a nehéz útra az én pici babám.

Még kicsit maradok az ágyban, hagyom a „nagyot” szopizni, talán ez az utolsó napunk így együtt, kettesben, így, hogy nem kell még „osztoznia” rajtam senkivel. Szegény, nem is sejti, milyen nagy változás következik be az életében. És, hát az enyémben is…

Egy idő után már fölkelek, szerencsére van alattam egy nagyméretű textilpelenka, így nem lett nedves az ágy. (Pontosabban egy óriási matrac, amin mindannyian alszunk.) Kimegyek vécére. Enyhén véres ez a víz, de semmiképp sem zavaros.

Rendbe teszem Liliomot is (átöltöztetés, pelenkacsere), talán ma már az orrát sem kell leszívni. Hetekig náthás volt ugyanis, velem együtt. Egyik kívánságom az volt, hogy mire a baba megszületik, keveredjünk ki a náthából. Ez (is) teljesült.

Még rendszertelenek az összehúzódások, szerencsére kis- és nagydolgot is sikerül még elvégezni a vécén, amit Liliomnál nem tudtam, mert ott azonnal kétpercenkénti kontrakciókkal indult, iszonyú intenzíven, így akkor már semmit sem tudtam csinálni.

Meg kéne még etetni-itatni Liliomot. És a Három kismalacos kirakót is rakjuk ki, kéri. (!?) Úgy érzem, ez a mai napon már meghaladja az agyi kapacitásom. A tudatom kezd beszűkülni, és egyre azon gondolkodom: Telefonáljak? Ne telefonáljak? Mikor telefonáljak? Kinek először?

Még nem. Várok, hátha nem is történik semmi. Elkezdek pakolászni. Jaj, de nagy a rendetlenség mindenhol! Azért az Áginak mégiscsak kéne már szólni… Kilenc óra körül felhívom. Jelentkezzek majd, ha lesz változás, illetve óránként, mi a helyzet. Még mindig rendszertelen.

Kéne szólni a szüleimnek is. Liliom náluk lesz majd a megbeszélés szerint a szülés ideje alatt. Édesanyámnak szólok először: valami kétségtelenül elkezdődött. Még nem kell jönni, majd szólok, hogy mikor vigyék el Liliomot. Először is a kislányom cuccait pakolom össze: váltóruha, ha pisis vagy vizes lenne, pelenka, kirakó, mesekönyv, filctollak stb.

Aztán mi is kell a szüléshez? Átfutom a listát, és mindent a nappaliban halmozok fel egy kupacba. Nekiállok emberi állapotokat teremteni: szétszórt játékokat elrakni (a nappali egyben Liliom játszószobája is), összesöpörni, elmosogatni, tiszta ruhákat elrakni stb. Jaj, csak legyen időm még mindent elrendezni! Sikerült a tűzhelyet is lepucolni, konyhakövet felmosni, kádat újra kisikálni. Milyen jó, hogy vasárnap mégsem jöttek a vendégek, és ki tudtam takarítani, magos zsemlét tudtam sütni és egyebek.

Szólok édesapámnak, hogy Liliomot mégiscsak el kéne vinni, mert addig nem „mernek” jönni a rendszeres kontrakciók. Nem tudok addig befelé figyelni. Jön, elviszi. Most már egyedül vagyok, kicsit összeszedem magam. Még nem végeztem a tennivalókkal, így továbbra sem rendszeresek a kontrakciók. Ágit hívom, mondom, nem sürgős, ráérnek még.

Édesanyám dél körül jön, itt akar lenni addig, amíg egyedül vagyok. Hátha szükségem van valamire. Nagyon rendesek a szüleim, mindig mindenben számíthatok rájuk, sokat köszönhetek nekik. Már minden összekészítve, csak várunk. Csendes és csodálatos ez a várakozás. Valami megfoghatatlan békesség és nyugalom tölt el. A kontrakciók tízpercenként jönnek, majd ötpercenként.

Eszembe jut, ennem kéne már valamit. Néhány barackot, többet nem merek, nehogy ez akadályozzon szülésnél. Kimegyünk a kertbe. Süt a nap. Időnként eltakarják a felhők, kicsit hűvös van. Nagyon jó itt kinn. Ez a mi saját kertünk, ez a mi házunk. Nem kell elmenni sehova. Itthon maradunk. Jó, hogy kiköltöztünk ide falura, sokkal nyugalmasabb, mint a városban. De jó, hogy nem a negyedik emeleten, albérletben kell szülnöm, mint először…

Be kéne fűteni, szüléshez nincs elég meleg. Lemegyek a pincébe a gázkazánhoz. Szét van szedve, azt se tudom, hogy üzemeljem be. (Később kiderült, mikor Attila, a férjem hazaért, hogy nincs is feltöltve a rendszer vízzel.) Áthívjuk a szomszédot, tudja-e, mit lehetne kezdeni vele. Nekik másmilyen van. Inkább nem nyúlunk hozzá.

Attila a héten nyirokmasszázs-tanfolyamon van Budapesten. Ezen izgultam, nehogy pont akkor legyen szülés. És ma még csak kedd van… Szegény, hajnalban kel, és csak este ér haza. Mégiscsak kéne már szólni neki, hátha előbb haza tud jönni. Jó lenne, ha itthon lenne ő is. Délután kettőkor szólok neki. Nem veszi fel, biztos tart még a tanfolyam. Kicsit később visszahív. Mondom: elkezdődött, szóltam Ágiéknak is, jöjjön haza hamar! Szerencsére elérte a háromórás vonatot.

Tovább vajúdgatok. Adok magamnak egy beöntést, így nyugodtabb vagyok. Már kezd erősebb, fájdalmasabb, mélyebb lenni. Egyszer fázom, egyszer kipirulok, melegem lesz. A kertben vagyok, arcom a nap felé fordítom, átszellemülök. A kontrakciókor négykézlábra ereszkedem a fűben, hintázom előre-hátra, belemélyedek. Aztán felállok, tovább sétálgatok. Végignézek a kerten, hova milyen emlék fűz. Ami eddig volt, az most megszűnik, valami új jön. Persze, tudom, minden itt marad, de sose lesz többé olyan, mint régen. Ma meg kell halnom, hogy egy új ÉLET megszülethessen. Erre készülni kell.

Körülöttünk minden úgy zajlik, mint máskor, senki nem tud róla, hogy mi készül. Senki nem tudja rajtam kívül, hogy ez nagy nap lesz, itt valami történni fog. Valaki elindul, világra jön, véglegesen, visszavonhatatlanul. Vállalva a földi lét minden örömét és fájdalmát, és mivel megszületik, egyszer meg is kell halnia. Hogy aztán majd az öröklétben folytatódhasson az élete… A szülés, születés a legmisztikusabb dolog a világon. Sokkal misztikusabb, mint a halál. Bár a kettő nagyon közel áll egymáshoz. A szülésélmény halálközeli élmény. Ezt az első szülésemnél megtapasztalhattam.

Az égen mégiscsak van egy jel: egy szivárvány jelenik meg a dombok előtt, a szántóföld fölött, amire rálátunk a házunkból. Egészen a földig hatol. Benn, az anyaföldben ér véget. Ma az ég és a föld összeér. A Bibliában akkor jelenik meg a szivárvány, amikor Isten szövetséget köt népével…

Sámuel lesz a neve, ha tényleg fiú lesz. A név jelentése: Isten meghallgatott. A névválasztásnak külön története van. Nem véletlen. Már az első gyerekemet így hívták volna, ha fiú lett volna. Mert vagy tíz éven keresztül nem volt peteérésem, nem is menstruáltam, csak néha, gyógyszerrel, a női hormonok valahogy sehol se voltak. Engem Isten gyógyított meg, ima és közbenjárás által. Valóban meghallgatott. Dicsőség és hála Neki! És persze hála a férjemnek (akit szintén Istentől kaptam), mert akkortájt jöttem rendbe, amikor megismerkedtünk. A nőgyógyászok nem tudtak segíteni, nekem rá volt szükségem…

A teraszról nézem a szivárványt. Már csak csukott szemmel és négykézláb vagyok képes megélni az összehúzódásokat, mert egyre erősebbek és hosszabbak. Örülök, hiszen minden kontrakcióval közelebb a kisbabám. Ágiéknak szólok: Most már el kéne indulni, hogy időben ideérjenek, kezd komolyra fordulni a dolog… Ági ígéri, elindulnak 20 perc múlva, sietnek. Juli is jön, nagyon örülök, hogy tud jönni. (Azt hiszem, bábainas minőségben is jön.) Ő volt először is a doulám, őt kértem ismét, hogy velem legyen a szülésnél. Hozzá jártam „feldolgozni” előző szülésemet, amit kudarcként, csalódásként éltem meg. Sokat segített a vele való beszélgetés.

Zenét kezdek hallgatni. Több CD-t is idekészítettem pár napja. A pánsíposat választom. Kellemes, ellazító dallamok, sok emlék fűz hozzá. Szép is, fájdalmas is. A többi CD-t aztán elfelejtjük betenni később, mert felgyorsulnak az események és nem is jut eszünkbe.

Attila is hazaér délután öt óra körül, édesapám eléje megy az állomásra, kocsival hazahozza. Liliomra addig a nővérem vigyáz. Szüleim hazamennek. Kiteszem a kapura a gólyát, jelezvén: Itt megszületik valaki.

Attila feltölti a fűtésrendszert, és mire megérkeznek Ágiék, elindítja a fűtést. Hat órakor megérkeznek Ágiék. Üdvözöljük egymást. Most már teljesen megnyugszom, tudom, a legjobb kezekben vagyok. Megmutatom a szülőszéket, amit egy asztalossal csináltattam. Pénteken érkezett meg, épp időben. Tetszik nekik, jónak találják. Megnyugtat, hogy van saját szülőszékem.

Már szinte állandóan kontrakcióim vannak, egyre intenzívebb, egyre tovább tart. Mivel látják, hogy négykézláb helyezkedem szívesen, így felhuzatolnak néhány nagyobb párnát „vízhatlanra”, hogy azon térdeljek kényelmesen. Micsoda figyelmesség! Olyan jó, hogy már itt vannak, hogy ŐK vannak jelen a szülésemnél! Juli vérnyomást mér, szívhangot hallgat. Minden rendben. Nincs bennem félelem. Megágyaznak, megmutatom, mit hol találnak, ami a szüléshez kell(het). Megvizsgálnak. Megkérdezem, mennyire vagyok kitágulva. Ági mutatja és mondja: felére.

Beülhetnék-e egy kád vízbe? Kérdezem. De Ági talán még előbb is felajánlja ezt a lehetőséget, mielőtt még kérdezném. Készül a vizem. Már nagyon várom. Talán 15 éve utoljára, hogy kádban fürödtem. Mindig zuhanyozni szoktam. Szép nagy, világosbarna kádunk van. Ennél jobb már csak egy mélyebb medence lenne… De örülök ennek is. De jó, hogy még egyszer kisikáltam a kádat! Akkor még nem tudtam, milyen nagy esemény színtere lesz a fürdőszoba…

Megkértem Attilát, még egyszer, utoljára, fényképezze le a pocakomat. Már hetek óta mondom neki, most végre megörökíti. Itt, a fürdőszobában, mielőtt a kádba lépnék. Beleülök a kádba, jólesik ez a meleg víz. (Csak sajnos, elfogyott a bojler tartályából, újra kell melegíteni, egy darabig nem jön. Így utánpótlásként, amikor hűl a vizem, fazékban hoznak forró vizet, elkevergetik.)

Kérdezik, nem zavar-e a nagy fény. De igen. Attila hoz zöld gyertyákat, a kád végébe teszi. Attila itt van velem kicsit. Már se látok, se hallok, nem tudok beszélni se. Ágiék nem zavarnak, kinn vannak az étkezőben, Attila kínált nekik enni-innivalót. Ági mondja, szóljak, ha szükségem van valamire.

Már olyan erősek a kontrakciók, hogy el kell fordulnom oldalra, bele kell kapaszkodnom a kád szélébe. Nem jó ülni, de nem akarok kiszállni, mert akkor fázom. Legjobb lenne most is négykézláb, csak akkor nem venne körül a víz. Attila simogat közben, velem van. Aztán kimegy valamiért ő is. (Talán azért, mert elkezdtem hangot adni, vagy forró vízért, már nem emlékszem.)

Egyszer csak valami elementáris erővel fellépő kontrakciót érzékelek. Már határozottan ki kell adnom hangot. Nem is tudom, milyen hangot adhattam ki, de erre már bejöttek. Azt hiszem, azt mondták: Jön a gyerek! Jó volt hallani. Egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy nyomjak. Ilyet még sose éreztem. Nem tudtam nem nyomni. A pici Sámuel nyomult előre, muszáj volt segítenem neki. Azt akartam mondani, hogy nagyon kell kakilnom, de nem tudtam már beszélni, előtte is csak annyit nagy nehezen, hogy fázik a hasam. Locsolgatták meleg vízzel.

Furcsa, mikor az ember kívülről hallja a saját hangját, ami nem hasonlítható semmi eddigi ismert hanghoz, olyan állati, olyan ösztönös, olyan nyögő torokhang. Ez a hang egészen mélyről jövő, ősi. Tényleg én adom ki? De jó, hogy itthon nyugodtan adhatok ki hangot, nem kell semmit visszatartani, vagy attól tartani, ki mit szól. Jó így szabadon, gátlások nélkül, mikor tudom, elfogadnak, nem kell senkinek semmiben megfelelnem.

És igen, most éreztem azt az ERŐ-t, amit előző szülésnél nem éreztem. Igen, eljött, megjött az az ERŐ, ami kozmikusan, természetfölöttien összeköt, egybekapcsol minden asszonyt, aki valaha szült a Földön… De nagyon vágytam erre, hogy egyszer átéljem, megéljem ezt az ERŐ-t, ami ilyenkor eljön az asszonyokhoz, és magával hoz egy gyermeket…

Már csak befelé figyelek, nyomok, és közte pihenek. Bíztatnak. Már ott van a feje, ha akarom, megfoghatom. Akarom. Csodálatos. Már itt van, már jön, megállíthatatlanul. Van értelme és tudok is nyomni. Hiszen van ERŐ-m. Istentől jön, tudom, nem vagyok egyedül, felülről is segítenek és itt a Földön is, ezért vannak itt velem. Biztonságban érzem magam, mindenki itt van, akire szükségem van. Valaki megsimogat. Nagyon jólesik. Nem tudom, ki volt, csukva a szemem, de köszönöm.

Próbáljak kicsit a lábamba kapaszkodni, hallom Ágit. Valaki alátámasztja, tartja a fejem is. Ilyen félig ülő-fekvő pózban nyomok a kádban. Már nincs megállás, ki kell jönnie. Most semmi nem számít, koncentrálok, nyomok teljes erőbedobással. Szívhanghallgatás. Jó. De a baba már nagyon szeretne kijönni. Rendben van, Sámuel, segítek neked.

Locsolgatnak meleg vízzel, hogy ne fázzak. Végig a meleg esik jól. Juli védi a gátam (ezt utólag tudtam meg, mivel már ki se nyitottam a szemem). Még nyomok párat, egyre erősebben, de a késztetés is megvan hozzá. És egyszer csak érzem, csúszik ki a baba, jön ki a szülőcsatornán, érzem, ahogy halad. Nem is feszül úgy a gátam, olyan elviselhetetlenül, mint az első szülésnél.

Kicsúszott. Megkönnyebbülök. Olyan hihetetlen. Én szültem. Megszültem. Egyedül. (Persze, nem úgy értem, hiszen itt vannak, segítenek, de mégis…) Ági gyorsan leszívta a légutait (úgy emlékszem), majd meg is foghattam. Milyen hamar kijött! Szinte csak most ültem bele a kádba…(este hét-fél nyolc között zajlott mindez). Kicsit sírdogál, magamhoz ölelem… Gyönyörűséges… Bárcsak megállna az idő, és ez a pillanat örökké tartana…

Mintha rövid lenne a köldökzsinór. De megoldható. Mármint a szoptatás. Próbálom mellre tenni. Kicsit keresgél, de aztán sikerül. Megnézem, tényleg fiú-e? (A 32. héten azt mondták ultrahangon.) Igen, ott van a pici „ormánya” a két lába között. (Én legalábbis így hívom, szeretem az elefántokat.) Ő az, valóban ő az, az én fiam, Sámuel.

Még sokáig bent vagyunk a kádban. Locsolgatják a kicsi fiam, nehogy megfázzon. Tartom a karomban, és még mindig nem tudom elhinni, hogy már meg is szültem. (Első szülésemnél kb. négy órát tartott a kitolási szak.) És lám, Sámuel nézeget, kíváncsian körülnéz nagy szemekkel. Nem zavarja erős fény, félhomály van, víz és meleg. Igazi „gyengéd születés”!

Hát szia, szia! Csak ennyit tudok mondani… Jó itt lenni. Együtt, hármasban, örülünk. Magunk vagyunk kicsit.

Lassan meg kéne szülni a lepényt is. Nyomok egyet-kettőt, a csücske még bent van. Egy kis csavargatással sikerül az egészet szépen, épségben kisegíteniük. Később Attila elássa a kertünkben egy barackfa tövébe. Elég hosszan pulzál a köldökzsinór. Ági mondja, fogjam meg, figyeljem, honnantól nem pulzál. Megfogom, érzem a lüktetést. Még össze vagyunk kötve. A köldökzsinórt Attila vágja el, ott, ahol már nem lüktet. Egész hosszú csonk marad.

Lassan ki kéne mászni a kádból… Odaadom a picurkámat Attilának, gondolom, megtörlik, bebugyolálják, amíg kicsit lezuhanyozom, törölközöm. Ági segít, betétet, bugyit adnak, mondom, hol van. Ági megtörli a lábam, mielőtt kilépek. Ez a szolgálat. Ez, ahogy ők körülveszik, segítik, kísérik az embert, kitalálják és teljesítik szinte minden szükségletét. Ezt a figyelmes szolgálatot, alázatot érzem végig, mintha anyám lenne… Pedig hány szülésnél végzi ugyanezt, hány szülésnél tölti be ezt a fontos szerepet… És mégis, az ember mindig úgy érzi, hogy ott és akkor személyesen neki szól ez a figyelem. Hálával, szeretettel gondolok rájuk, amíg élek.

Bemegyünk a szobába, lefekszünk a babával, összebújunk, pihenünk, szoptatni próbálom. (Fekve, sajnos, még nem tudja bekapni, ülve sem könnyen, de nem adom fel.) Kapok Árnikát. Vérnyomás- és pulzusmérés, minden rendben, mintha semmi nem történt volna. A gátam is szinte teljesen ép, nincs vele semmi teendő.

Még kicsit beszélgetünk. Odaadom nekik a szülőszéket, hátha tudják valahol, valakinél használni. Nekem most úgysem kell egy darabig. Megígérik, hogyha újra szülök, nálam lesz. Igen, szeretnék még szülni. Szeretném átélni újra és újra ezt a csodálatos élményt! Akár holnap is szülnék, olyan jó volt. Pedig rettenetesen fájt. De jólesett. Végtelenül sajnálom, akinek ez a csoda nem adatik meg. Szegényebb marad.

Elmennek. Egy másik szüléshez, ami velem egy időben indult, csak hozzám jöttek először, mert előbbre tartottam. Hogy van erejük, energiájuk hozzá?

Nem tudok betelni a csodával: sikerült szülnöm, minden beavatkozás nélkül… Persze, szükségem volt rájuk, a szakértelmükre, tudásukra, és nem utolsó sorban az emberségükre, megértésre, elfogadásra, az általuk nyújtott biztonságra, melegségre. Amit jólesett megtapasztalni… Hát nem volt szükség papírvattákra, illóolajokra, borogatásra, szülőszékre stb… Környezetbarát szülés volt. Nem hagytunk „szemetet” magunk után… Csak egy kád meleg víz kellett… Mindig is vízben szerettem volna szülni… Hála Isten, sikerült.

Telefonálgatunk mindenkinek, aki számít. Liliomot hazahozzák. Teljesen megkergül. Ugrál az ágyon. Majdnem összenyomja örömében a kistestvérét. Szemléli, tapogatja, csodálja. Alig tudjuk elaltatni… De mi se tudunk aludni. Attilának muszáj, holnap tanfolyam lesz. És egész héten.

Kezdek kijózanodni, nekilátni a tennivalóknak. Bepelenkázom, felöltöztetem Sámuelt, Liliomot is. Sok feladat, nehézség, de öröm is vár ránk… Eljönnek a hétköznapok, de a csoda mindörökre megmarad, velünk marad. Köszönöm. Hogy nemcsak TÚLéltem, hanem ÁT- és MEGélhettem.

Összegzésként annyit jegyeznék meg: az első szülésnél semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem, ahogy szerettem volna. A második szebb, jobb, idillikusabb volt, mint amit valaha is elképzeltem, hogy velem megtörténhet… Nem gondoltam, hogy ez valaha velem is megtörténhet.

Az első szülésnél szinte maga volt a pokol a hosszú, eredménytelen, erő híján erőltetett négyórás kitolási szakasz, és a félelem, hogy nem sikerül. A másodiknál maga a mennyország, amikor megtapasztaltam az erőt, azt, amikor minden jön magától. Mindig is erre vágytam, hogy megtapasztalhassam ezt az érzést, ami szükséges ahhoz, hogy normális, egészséges nőnek érezzem magam, aki a természet rendje szerint „jól működik”.

Az első szülés után azt gondoltam, én nem vagyok normális nő, nem működik úgy a testem, ahogy kellene, hogy nem vagyok képes segítség, beavatkozás nélkül szülni. (Akkor a végén, mert nem ment másképp, volt egy kis gátmetszés is, mert Liliomnak minél előbb ki kellett jutnia.) És az első szülésnél nem hittem el, hogy tényleg ki fog férni azon a pici lukon. Már tudom, kifér.

Most, a második szülésem olyan csodálatos volt, mondhatni elégtétel, olyan katartikus, hogy azt hiszem, kijelenthetem: gyógyító szülés volt. Érdekes, hiszen mindkettő otthon történt… Mégis mekkora a különbség… Vajon miért? Valahol legbelül már tudom a választ…

T. Zs.

Abigél > > >
Árnika > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.