igaz történetek szülésről, születésről

451. nap: Hóesésre várva (Luca születése)

Megjelent: 2011. dec. 30.

Én még házasságom előtt találkoztam az otthonszüléssel, Ágival is többször találkoztam már, így szerettem volna, ha az összes gyermekünk itthon születik, de természetesen ehhez a férjem beleegyezésére is szükség volt. Ahogy megfogant az első gyermekünk, elmentünk az információs estre, amit Ági tartott, és amikor hazafelé ballagtunk, már nem volt kérdés, hogy hol és kivel szeretnénk szülni.

A várandós időszak problémamentes volt, eltekintve attól, hogy mivel a vizsgálatokra a Margit kórházba jártam, ott kivétel nélkül minden alkalommal megjegyzést tettek arra, hogy én milyen felelőtlen vagyok, milyen nagy kockázatot vállalok… Ezzel együtt nagy szeretetben készültünk gyermekünk fogadására.

Luca lányunk 17-ikére volt kiírva, és decemberben, amikor megvizsgált Ági, azt mondta, hogy még akár ez évben is megszülethet a gyermekünk. Ehhez képest január 17-én még semmi jele nem volt annak, hogy elérkezett volna az idő a születésre. Eltelt egy hét, és akkor már naponta kellett CTG-vizsgálatra mennem a Margit kórházba (Áginak még nem volt saját gépe), ahol újra és újra meg kellett hallgatnom a bölcs tanácsokat („Ilyenkor a kórházban szülő kismamák már bent fekszenek a kórházban…”).

Mindketten jól voltunk, de ez a várakozási időszak sok tekintetben megváltoztatott engem is. Most tudatosult bennem, hogy valóban „nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát…”, s hogy ez a folyamat egyáltalán nem az én akaratomtól függ, itt nekem egy feladatom van, hogy bármikor készen álljak gyermekünk fogadására.

Mindezen közben Ági javaslatára nem tétlenül várakoztam, hanem minden ment a megszokott kerékvágásban: vásárlás, főzés, kirándulás… 26-án ismét a kórházba kellett mennem, nemcsak CTG-re, hanem áramlásvizsgálatra is, hogy lássuk, a méhlepény jól működik-e. Minden rendben volt, de engem nem akartak elengedni, az osztályvezető főorvost is lehívták, és fölcitáltak a szülészetre. A kismamakönyvembe be volt írva Ági neve, így tudták, hogy otthonszülésre készülök. Ezekkel a kérdésekkel zaklattak: „Miért nem akar nálunk szülni? Látta már egyáltalán a szülőszobákat? Ugye, nem is olyan barátságtalanok?…” Nekem ez már egyáltalán nem tetszett, egyre feszültebb lettem, és nem értettem az egész helyzetet, hogy mit is keresek én itt egyáltalán, amikor is minden rendben van. A tehetetlenség érzésétől elkezdtem sírni, mire megkaptam: „Most miért sír, hisz a legszebb anyai örömök elé néz?”

Borzasztóan kiszolgáltatottnak éreztem magam, de akkor ijedtem meg igazán, amikor az orvos odaszólt az asszisztensnek, hogy öltözzön be az amnioszkópiához. Ezt az eljárást már végképp nem értettem, és szóvá is tettem: „Úgy tudom, hogy az amnioszkópiával nagy az esély a burokrepesztésre, és evvel megindíthatják a szülést.” A válasz így hangzott: „Milyen jól tájékozott, de különben is mit akar maga már a 42. héten?” Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy kértem, legalább a férjemmel vagy valakivel beszélhessek (mobiltelefon még nem volt, de megengedték, hogy használjam a helyit). Így végül Ágit sikerült felhívnom. Ő már tudta, hogy bent vagyok a kórházban, mert utólag elmesélte, hogy a „kedves” főorvos már fölhívta őt, és üvöltve mondta neki, hogy „Beszélje rá a betegét, hogy feküdjön be a kórházba!” Áginak mondtam, hogy amiket kért vizsgálatokat, rendben vannak, ő megnyugtatott, hogy akkor neki másra nincsen szüksége. Letéve a telefont már teljesen megnyugodtam, és tudtam, hogy nem engedek semmilyen plusz vizsgálatot. Aláíratták velem azt a papírt, hogy nem vetem magam alá semmilyen orvosi beavatkozásnak, majd mentem egyenest Ágihoz. Ő megvizsgált, és mondta, hogy ennek a gyereknek már szinte itt van a feje. Javasolta, hogy este menjünk el egy jó filmet megnézni, majd szerelmeskedjünk (mivel ez egy természetes szülésindító), és ő hajnali háromkor várja a hívásunkat.

Háromnegyed háromkor furcsa fájdalomra ébredtem. Kimentem vécére, majd visszafeküdtem. Háromkor újra éreztem ezt a fájdalmat, ekkor már fölébresztettem a férjemet, fél négytől pedig már elég sűrűn jöttek a fájások. Szabi gyertyákat, mécseseket gyújtott, amikor szükségem volt rá, mellettem segédkezett, majd telefonáltunk a doulának és Áginak, hogy most már jöjjenek.

Közben ez a furcsa erő teljesen magával ragadott, és vitt, vitt egy új, ismeretlen világ felé. Ettől kezdve a külvilág szinte megszűnt számomra. Közben befutottak Ágiék, két fájás közti pihenőben előkészítették az ágyat, masszíroztak különböző olajokkal, vagy éppen forró vizes borogatással enyhítették a fájdalmaimat. Nekem elég volt egy-egy szóval jelezni, hogy mit szeretnék, mi esne jól, az rögtön úgy történt. Ha szomjas voltam, inni kaptam, ha fáztam, beburkoltak… Vécére mentem, majd hirtelen melegem lett, és már a forró vizes borogatás sem esett jól. Ekkor kezdődtek a tolófájások…

Luca_2Ez az erő jött, mint egy hullám, és sodort, kényszerített, hogy nyomjak. Elvonult a hullám, és én kaptam egy kis pihenőt, majd érkezett a következő, majd a harmadik. Ekkor már guggoltam az ágyon, férjemre és Andira, a doulára támaszkodva, majd az ő biztatásukra fölálltam. A harmadik tolófájásra már kibújt Luca feje, ami viszont nagyon feszített, így pihenőidőm sem volt. Először azt kiáltottam: „Nem bírom!”, majd miután Ági mondta, hogy már kint van a feje, így bíztattam a kicsinket: „Gyere, gyere!” És jött a következő hullám, én az összes erőmet összeszedve segítettem, és ekkor már ki is csusszant a várva várt gyermekünk.

Én félig eszméletlenül csuklottam össze férjem ölébe, és zokogtam a boldogságtól, kimerültségtől. Luca egy kicsit fölsírt, majd békésen feküdt a két lábam között. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de amikor eszméltem, már nyúltam is érte, és ölelhettem. Hihetetlen boldogság járt át. Hálás voltam mindenkinek ezért a pillanatért. Csak pihegtünk, és csodáltuk ezt a kis teremtményt.

A hajnalból észrevétlenül átléptünk a reggelbe, és csodálatos, hatalmas pelyhű hóesés köszöntött ránk. Örök emlék ez a reggel, ez az ébredés. Senkinek nem kívánhatok ennél nagyobb csodát, ennél szebb születést. Át- és átjárt a melegség, a szeretet és a hála.

Mikor kezdtünk föleszmélni, Ági elkezdte kitölteni a papírokat. Megkérdezte, hogy fiú vagy lány ez a kisgyerek? Kérdőn néztünk egymásra, de senki nem tudta. Ez idáig ez nem volt fontos. Ekkor óvatosan benéztem a kis takaró alá, és így mondtam: „Úgy látom, lány.”

Hogy pontosan mikor jött a világra? Ki tudja? Ki nézi ilyenkor az időt, amikor az mindannyiunk számára megszűnt? Mekkora volt a súlya? Nem tudjuk. Talán nem is fontos. Valami egészen különleges csoda történt, aminek mi a részesévé válhattunk.

Köszönöm.

Sz. V.

Küne >
Réka >
Katica > 
Kolos >

Véletlenül kiválasztott mesék.