igaz történetek szülésről, születésről

1593. nap: Jó kis EDA (Marcus születésének története)

Megjelent: 2015. febr. 14.

A mai napig fáj megnéznem elsőszülött kisfiamról, aranyos Marcusomról a születése után készült képeket. Mondjuk, nincs nagyon összehasonlítás, mármint a képeket tekintve, mert második fiunk, Babusz, aki itthon háborítatlanul születhetett meg, annyira háborítatlan volt, hogy még (vakuzási lehetőség híján) fényképünk sem nagyon született az első pár órájáról.

Marcuskám képein a rémületet és elhagyatottságot, kitaszítottságot látom. Ki tudja, mennyivel alakulhatott volna másképp az élete, ha nem egy ilyen szülésélmény indítja el a pocakon kívüli világba?

Várandósságom (akkoriban még terhességnek hívtam) szépen telt. Ahogy kell, minden vizsgálatra eljártam, és mindenhol minden rendben volt. Szerencsére én is jól éreztem magam (a kezdeti hetek émelygéseitől eltekintve). Az utolsó pillanatig mozgásban voltam, például a szülés előtti heteken még épp varrótanfolyamra jártam. Nagyon élveztem. A varrást és a babavárást is.

Tudatosan készültem a szülésre (ahogy a szoptatásra is). Ennek ellenére így utólag, kicsit tapasztaltabb fejjel szemlélve, mégsem úgy sikerült egyik sem, ahogy én szerettem volna. Volt választott orvosom, szülésznőm is. Volt szülési tervem is. Beavatkozásoktól mentesen, természetes úton szerettem volna szülni. Szerencsére legalább a természetes (de nem háborítatlan) út sikerült.

Nem sok jele volt, hogy a szülés indulgatna, pedig már elértük a terminust. Utólag esett csak le, hogy a dokim igyekezett besegíteni az indulásba. Végül három nappal a számított után délután fél négy körül indultak az összehúzódások (ekkor már túl voltunk egy hajnali vizsgálaton, piacozáson…). Este hét körül hívtuk a szülésznőt, aki javasolta a meleg kádba való beülést, hogy kiderüljön, vaklárma-e a dolog. Nem bizonyult annak, a fájások sűrűbbek és intenzívebbek lettek. Így fogtuk magunkat, és örömmel útnak indultunk.

November 22-e volt, ebben az évben ekkor esett először. Gyönyörű hóval borított volt a táj, így párom óvatosan vezetett. A rázkódás még így is rosszulesett. Hamar beértünk a kórházba, hisz elég közel laktunk hozzá. Szülésznőm is bejött, vizsgálat, borotválás, beöntés. Tudtam ezekről, nem értek váratlanul, és nem is bántam őket. Akkor (még) abban hittem, hogy ez így a jó. Burokrepesztés is volt, ami után felerősödtek a fájások.

Tizenegy körül szülésznőm javaslatára a zuhany alá álltam, elég kellemes volt. Majd ő javasolta azt is, mikor jöjjek ki. Meg azt is, hogy kérjek EDA-t, azzal nem fog fájni. Igaza is lett. Előtte még elfoglaltuk a szülőszobát. Na, innentől lett kényelmetlenebb a dolog, mivel CTG-t tettek rám, és az kvázi állandóan rajtam volt. Fájások alatt nagyon szorított, szóltam, hogy kellemetlen, de nem változtattak rajta. Szinte végig hanyatt feküdtem, közben vizsgálgattak.

Valamikor bekötötték az EDA-t, na, onnantól kezdve már tényleg semmit sem éreztem. És csodák csodája, sitty-sutty kitágultam. Ebből a szempontból fantasztikus találmány. Annyira elmúlt minden fájdalmam, hogy emlékszem, mennyit viccelődtünk a vajúdás óráiban. Kicsit morbid, nem? Míg szegény kicsikém küzdött kifele, én nevetgéltem.

Aztán megmondták, mikor jön a kitolás, felfektettek az ágyra, lábam kiköt, és akkor most nyomjak. Persze semmit sem éreztem, gondolom a jó kis EDA-tól. Mondták ugyan, hogy mikor nyomjak, de nem jól nyomtam, nem igazán sikerült. Még jó, hogy erős férfi dokit választottam, így ki tudta nyomni a hasamból a gyereket.

Az persze már mellékes, hogy szanaszét szakadtam, a gátmetszés ellenére is, mivel a hüvelyemet nem vágták fel, de az extra nagyfejű babám az erős kinyomásra sajnos csak így tudott kiférni. Ezután volt kis izgalom, mert rengeteg vért vesztettem, a doki vagy fél órán át varrogatott. Persze ekkor is poénkodtam, hisz érezni még mindig nem éreztem (csak véreztem), a babácskámat meg épp mosdatták-öltöztették, szóval ennél fontosabb dolgom nem is lehetett, mint a dokimat szórakoztatni.

Miután a babácskám és én is készen lettünk, összebújhattunk (ja, még meztelenül is pár percet a mellkasomra tették, a párom vágta el a zsinórt stb., szóval ez a része rendben volt). Kb. másfél órát lehettünk együtt a szülőszobán, mi, az újdonsült család. Ekkor próbáltunk meg szopizni is, több-kevesebb sikerrel. Utána a szobába kerültem, és reggelig nem kaptam meg a babácskám.

A kórházban töltött pár nap nem volt jó élmény, bár saját szobám volt. Nem segítettek a szoptatásban, de adtak cumisüveget a kisfiamnak, amitől persze cumizavaros lett. Így aztán be is sárgult, emiatt meg éjszakára mindig elvitték. Szóval, sajnos jó sok időt kellett egymás nélkül töltenünk.

A hazamenetelünk utáni első pár hét is arról szólt, hogy a kórházi rossz tapasztalatokból meggyógyítsuk magunkat. Hogy sikerült végül szoptatni, szoptatási tanácsadómnak, Renátának köszönhetem.

Később kiderült, kisfiam nagyon nyugis, lassabban fejlődő „fajta”. Emiatt különösen sajnálom, hogy a születése nem alkalmazkodhatott a jelleméhez. Talán neki olyan élmény lehetett, mintha áthajtott volna rajta egy gyorsvonat.

A második fiunkkal átélt szülésélmény, azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy mindannyiunk számára gyógyítólag hat, és egész életünkön át elkísér majd mindannyiunkat.

De a szülésélmények mellett a legfontosabb, hogy Marcus személyében november 23-án megérkezett közénk életünk első legnagyobb tanítója. Azóta sincs nap, hogy ne adnánk hálát azért, hogy minket választott!

H. V.
Martin > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.