igaz történetek szülésről, születésről

1116. nap: Összekócolt energiákkal (nem is vettem észre, hogy nem volt jó – Ágnes)

1116. nap: Összekócolt energiákkal (nem is vettem észre, hogy nem volt jó – Ágnes)

Ez az első szülésem története. A megszületett gyermekemnek írtam le, hozzá szól. Az írás első fele a szülés után két-három héten belül született, a második fele mintegy kilenc hónap múlva. Nem változtattam rajta, bár nehéz volt ezt megállnom.

Már hétfőn reggel, felkelés után elkezdtem vajúdni veled, Kisnyau, akkor még így hívtunk Apával. Amíg a pocakomban laktál, legtöbbször így szólítottunk. Először még nem tudtam, hogy ezek jósló fájások vajon, vagy már a születésed kezdődik. Apa elment dolgozni 9-10 körül, mondtam azért, hogy siessen majd haza.

Délelőtt a sámlin ültem a ház előtt, és azt olvasgattam, hogyan zajlik le a születés. Volt vagy négy könyvem. Nagyon békés, szép, nyári idő volt és nyugalom. Ha jöttek a fájások, akkor lélegeztem a hasamba, néha felálltam, az ajtónak dőltem, és attól jobb lett. Nagyon megkívántam a mákos kalácsot, amit a sarkon sütnek, úgyhogy elmentem venni, nemcsak mákosat, hanem diósat is, meg egy perecet. A nyolcforintos bácsinak meg adtam egy százast.

Délután már egy kicsit nehezebb volt, egyre többször és egyre jobban fájt, és néha úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon fáradt vagyok. Az ágyon feküdtem oldalt, egyszer el is bóbiskoltam 10-15 percre. Kettőkor felhívtam apádat, hogy jöjjön haza. Aznap menni kellett volna magzati ultrahangra is, de már nem tudtam elmenni, nem bizony. Annamari is volt itt pár percig, de vele se tudtam többet beszélgetni. A telefonon mértem a fájások idejét.

Aztán Apa megérkezett, akkor már tudtuk, hogy ma van a napja a születésednek. Apa mondta, hogy hívjam már fel az orvost, végül fel is hívtam, azt mondta, akkor menjek be, ha úgy érzem, ott már biztonságosabb. Így hát még vártam. Jó volt itthon. Szeretem a nyarat.

Öt körül beleültem egy kád vízbe, ez nagyon sokat könnyített a dolgokon. Egyre gyakrabban jöttek a fájások, de a víz segített, és jól lehetett pihenni a kádban. Apa közben a szobában harcolt. A kádban félig öntudatlanul töltöttem az időt, vettem a levegőt a hasamba, az mindig jólesett.

Hétkor már háromperces fájások voltak. Mondtam Apának, hogy most már hívja a taxit, hívta, felöltöztem, és mentünk is, be, szülni a kórházba. Nem is tudom, hogy akkor féltem-e. Valahogy már csak a jelenre figyeltem a kád óta. Fáj, nem fáj.

A kórházban nem volt nagy forgalom, az ambulancián felvettek, kétujjnyira voltam kitágulva. Apa elrohant még citromot meg rágót venni, ő eléggé izgult, azt hiszem.

63 kg voltunk együtt, Kisnyau.

Fönn a szülészeten átöltöztünk, én hálóingbe, Apa zöld ruhába, találkoztunk a szülésznővel. Nagyon kedves volt, és rögtön szimpatikussá vált azzal, hogy örült, hogy az alternatív szülőszobában akarlak a világra hozni.

Borotválás, beöntés, aztán egy fürdőszobában egyedül, hogy jöjjön ki a kaka. Hát jött is ki, de akkor már nagyon fájt. Annyira, hogy hánynom is kellett, jött a mákos kalács meg a málna, alul-fölül. Rossz volt a fürdőszobában egyedül, azt se tudtam, mit csináljak, nem tudtam hogyan lenni.

De jött a szülésznő, és bementünk az alternatív szülőszobába. Nagyon hangulatos fények voltak, félhomály, semmi műszer. Ebben a szobában van egy hatalmas nagy kád, abba engedtünk meleg vizet, és ebben töltöttünk mi ketten még két órát, Apa közben hideg vizes kendővel borogatta a homlokom, hátam, mellem, és citrommal nedvesítette a szám.

Aztán jött az orvos, hogy szálljak ki, mert megnéz, mennyire tágult ki a méhszáj. Már négyujjnyira, így vissza se mentünk a kádba. Kinn elég rossz volt. Nagyon fájt. Megrepesztették a magzatburkot, erre emlékszem. Ezután két nagyon nehéz óra következett. A szülésznő borogatta a derekam, forró vizes ruhával, apád is próbált segíteni, de irgalmatlanul fájt, hánytam közben, bár már nem volt mit, és ez teljesen összezavarta az energiáimat, összekócolta, nem tudtam a hasi légzést se alkalmazni, teljesen állatias hangokat adtam ki a fájdalomtól.

Aztán kiderült, hogy nem elég erősek a fájások, azaz, ha jól értettem, a méhösszehúzódások nem elég erőteljesek, így át kellett menni a másik szülőszobába, ahol kaptam oxitocint, de nem nagyon használt, de akkor már éreztem, hogy hogyan kell nyomni, mintha nagyon-nagyon kellene kakilni, nyomtam, Apa tartotta a nyakamat, az orvos könyökölt a hasamba, hogy segítsen, csináltak gátmetszést, aztán hoztak egy vákuumpumpát.

Apa kiabált: „Látom a fejét!” Aztán rátették a pumpát a fejed búbjára, de nem volt jó a pumpa, hozni kellett egy másikat. Akkor már tele volt a szoba nővérekkel és orvosokkal, de én már jól voltam, mert éreztem, mit kell csinálni: nyomni, és nyomtam és nyomtam, nyomtam. És végül egyszerűen kirepültél belőlem.

Szerencsére nem rögtön vágták el a köldökzsinórt a harcedzett, időközben beáramlott nővérek, hanem azért vártak egy kicsit, viszont hamar kiszívták az orrodból, a szádból a váladékot valami szívóberendezéssel, hát ezt nem akartam, hogy így történjen. De legalább nem világítottak a szemedbe.

Még úgy véresen odaadtak nekem, a mellemre, nem volt már rajtam a hálóing, vagy nem is tudom. De csak azt tudtam mondani, hogy milyen szép vagy, ilyen kemény munka után: „Milyen gyönyörű!” – nagyon meg voltunk hatódva Apával.

Azután pár percre elvittek, lemostak és megvizsgáltak, bepólyáltak, aztán Apával voltál, amíg belőlem kijött a méhlepény, aztán összevarrtak engem, és katéter. És közben jött Olgi, Nóri, Annamari, Dénes, hogy lássanak, Apa megmutatott nekik.

Aztán visszahoztak, és megszoptattalak először! Egyből tudtad, hogyan kell. Olyan nagyon finom és csiklandós, furcsa, de ugyanakkor magától értetődő érzés volt. Nagyon-nagyon jó volt. Másfél óráig együtt voltunk mind a hárman.

Aztán elváltunk. Apa ment haza, te az újszülöttosztályra (sajnos), én meg a gyerekágyra. Iszonyú fáradt voltam, de szinte semmit sem bírtam aludni, annyira nagyon hiányoztál. Hiszen még nemrég váltunk ketté. Vártam, mikor lesz már reggel hét, hogy újra lássalak. Fáradt és izgatott voltam, és gyenge, és szomjas.

De aztán hoztak, és utána már nem váltunk el, csak ha vizsgáltak reggelente. Szopiztál iszonyú ügyesen, én meg szoktam, hogy anya vagyok. Nagyon jó veled lenni, ahogy Apa mondaná, sokkal jobb, sokkal jobb, mint valaha gondoltam, gondoltuk volna.

Lassan nyolc éves lesz az első gyermekem. Ma már másképp látom ezt a szülést, ilyen messziről, másik két szülés után.

Körülbelül egyéves lehetett az első gyermek, és már vártam a következőt, amikor találkoztam két nővel, akik otthon szültek! A velük való beszélgetés indított el azon az úton, ami idevezetett, hogy erre a honlapra írok.

Még most sem tudok teljesen indulat nélkül visszagondolni az első szülésre, pedig ez történt, ez van, és nem véletlen, hogy ez jutott nekem akkor, és nem is hiszem, hogy nagyon lehetett volna más. Mivelhogy akkora naiv hittel voltam a kórház iránt, hogy az így visszatekintve félelmetes.

Nagyon jó volt gyereket várni, csodálatos és problémamentes is volt a kilenc hónap. A könyveket mindig csak a szülésig olvastam el. A szülés lefolyásáról csak tényleg aznap olvastam, hogy tágulási szakasz meg kitolási szakasz, a közte lévő lehetséges szünet lehet, hogy említve se volt.

De hittem magamban, hogy képes vagyok megszülni a gyereket, és nem félek a fájdalomtól, és azt hittem, hogy a kórházban majd a lehető legsegítőkészebben állnak majd hozzám, és ahhoz, hogy én nem akarok fájdalomcsillapítót, hanem hogy én képes vagyok, és ők meg majd támogatnak. Nagyon bíztam bennük. Öntudatlanul és alapvetően.

Persze fogalmam sem volt a valóságról, kórházi protokollról, meg az egész mindenről, ami ott fogadott. (Később valaki szememre vetette, hogy tájékozódnom kellett volna, nem voltam elég felelősségteljes!)

És amint a leírásból is látszik, nem is vettem észre, hogy nem volt jó. Mint a gyerek, amikor megszületik, és mindenképp „szereti” az anyját, mert feltétlenül bízik. Szóval, több mint egy évig azt gondoltam, hogy milyen jó szülésem volt, és milyen jó, hogy nem lett császármetszés.

Aztán lassan-lassan és végül az első, születésről szóló információs héten leesett, hogy mi történt. Hogy a nagy-nagy bizalmammal visszaélés történt, ha nem is direkt gonoszságból, de a rendszer természetéből adódóan mindenképp. Megtudtam, hogy lehet gátmetszés nélkül is szülni, hogy nem kell ambulancián felvétel, borotválás és beöntés, mindenféle megzavarás, nem kell feltétlenül egy napig szomjazni, hogy nem kell egyedül szenvednem a fürdőszobában, hogy nem kell feltétlenül kiszállni a kádból, mert az orvosnak úgy kényelmesebb, és magzatburkot repeszteni, és oxitocinnal gyorsítani, és nem venni észre a szünetet, és az egész szülészeti osztálynak beáramlani, és hallani a főorvostól, amint rászól az én orvosomra, hogy „Ne balfaszkodj, Gábor!”, és gátat metszeni, és gépeket beledugni, és megfürdetni idegen kezek által, és több órára elszakítani.

Iszonyú dühös voltam akkor, amikor erre rájöttem. Sokáig. Több évig. És még most sem tudok teljesen indulat nélkül visszagondolni rá…

Még visszatérve a szülésre, szeretném itt és most leírni, hogy a fürdőszobában egyedül nagyon féltem, nagyon fájt, és teljesen egyedül voltam. És az a két óra, amit még említek, az is minden szülésem közül a legrosszabb két óra, nem találtam a ritmust és féltem. És ami a legjobban fáj, az a néhány óra, amikor elvitték a kisbabámat az első szoptatás után éjszakára az újszülöttosztályra, na ez még egy seb, ami nem gyógyult be teljesen.

Furcsa módon azonban a legnagyobb örömre is itt emlékszem a végén, amikor anya lettem, amikor kirepült belőlem az első gyermekecském.

M. Sz.

abortusz > > >
Júlia > > >
András > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.