Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1060. nap: Pont fordítva (Ármin születése)

1060. nap: Pont fordítva (Ármin születése)

Megjelent: 2013. aug. 30.

A terminus után több mint egy héttel a szülés minden várható előjele nélkül elindultunk egy vidéki kisvárosba. Vihart jósoltak hétvégére, gondoltam, most már igazán meg kell érkezned. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy nyolc hónapnyi küzdelem után végleg le kell mondanom róla, hogy otthon szüljelek meg. Farfekvéses voltál, a vidéki kórházat is csak azért választottuk az utolsó hetekben, hogy a normális születés esélye még megadasson.

Hiába igyekeztünk, a következő öt nap is eseménytelenül telt a rekkenő hőségben. Minden nap bejártunk a kórházba NST-re, kilószám ettem az ananászt meg lépcsőztem meg szeretkeztünk, de semmi.

Huszonkettedikén végre elment a nyákdugó. Épp jókor, gondoltam, mert másnap be akartak fektetni: „biztos, ami biztos”. Az esti film alatt (valami rémesen bugyuta) aztán gondoltuk, rásegítünk még kicsit az indulásra: a mellem ingerlésével gyakorlatilag megindítottuk a szülést, elrepedt a burok és szivárogni-folydogálni kezdett a víz.

Ez a kisváros tényleg kis város, én pedig nem akartam nagyon sietni, így gyalog indultunk el a kórházba, este tíz körül. A második sarokig jutottunk, ott hívtunk taxit, mert azt sem tudtuk, hogy ilyenkor mentőt is lehet. Nem emlékszem, hogy nagyon fájt volna, de a hosszas gyaloglást a cuccokkal mégis túlzott hősködésnek éreztem.

Amikor beértünk a kórházba, csönd volt és sötét mindenütt, az oldalsó bejáratnál és az egész földszinten, ahol nappal a rendelők működtek, fiatal békák nyüzsögtek. Az emelet is kihalt volt, én voltam az egyetlen szülőnő aznap este. Nagyon örültem, hogy nem kell küzdeni az alternatív szobáért, az esetleges segítségért vagy a csendért – legalább ez biztosan a vidéki kis kórház nagy előnye volt.

Érkezésünkkor az ügyeletes szülésznő kedvesen fogadott. Megmutatta, mi-hol-merre, és a felvételkor vizsgálat során kérésemre eltekintett a bevilágítástól, csak a méhszájamat nézte meg. Arrafelé nem centikben, hanem ujjban mérik a tágulást, de azt hiszem, négy centi körül jártunk.

Az érkezésünk este 11 óra körülre esett, aztán eltelt szépen az éjszaka: néztek CTG-t, próbáltam aludni, ücsörögtem a labdán, fájdogált is, de nem volt az igazi. Közben átbeszéltük a szülésznővel a szülési tervemet – mint megtudtam, még a főigazgatóhoz is eljutott, nem nagyon láttak még ilyesmit korábban.

Délelőtt megérkezett a főorvos úr is. Megvizsgált, beszélgettünk. Azt mondta, hogy ezek a fájások picik és ritkák, a szüléshez ennél több kellene. Valami időpontban állapodtunk meg, amikor oxitocint kapok, ha addig nem jutunk érdemben előre.

Bálint ez után elment, már nem is tudom, hova. Úgy emlékszem, már éjszaka is hívtam Ágit, de az orvossal folytatott beszélgetés után biztosan. Nagyon örültem, hogy legalább telefonon elérem, olyan megnyugtató volt, helyettem is tudta, hogy mi történik, és pontosan azt mondta és annyit, amit és amennyit kellett.

Hogy elkerüljem az oxitocint, ismét saját magam próbáltam többet termelni. Úgy tűnt, sokáig dolgoztam ezen egyedül, de hiába az általam jól érezhető haladás, az eredmény csak némi halasztásra volt elég. Délután három körül mégiscsak megkaptam a gyorsítót és rám kötötték a CTG-t is, hogy folyamatosan figyeljen. Az ágyon és az ágy mellett a labdán töltöttem vagy három órát.

Előző este, a kórházba érkezés után nem szabadott volna enni, inni. Ezt persze nem tartottam be, de némi csokin meg szőlőcukron kívül valóban nem ettem rendesen és inni is kicsit szégyenkezve, lopva ittam egy-egy kortyot. Éjjel még valamennyit aludtam ugyan, de ahogy telt a nap, a CTG és a macerálás miatt egyre kevésbé tudtam pihenni.

A fájások alatt és között mégis úgy éreztem, mintha valami furcsa álom lepne meg: magunkat láttam Opatiában, a nászutunkon. Zúgott, zsongított a tenger és a szél, bágyasztott a nap. Úgy fájt, hogy akkor nem tudtam: ez nem a fáradtság, hanem a szülés.

Estefelé elkezdtek körülöttem nagyon nyüzsögni, csöveket hoztak a baba leszívásához, szemeteszsákot a lepénynek (jaj). Én éreztem valami ingert, nyomást a fenekemnél, de nem gondoltam, hogy már a végén lennénk. Megvizsgáltak: 7 vagy 7,5 centi és magasan ül.

A főorvos úr azt mondta, szerinte sajnos műteni kéne, de ha nagyon akarom, még várhatunk egy órát. Én meg nagyon megfontolt, okos, felelős akartam lenni, hirtelen eltűnt a horvát tengerpart, a duruzsolás, és a rideg tárgyak lettek helyette: menjünk, hiszen biztos nagyon kimerült vagyok, mondtam.

A császárosoknak fiú- és lánynevet is kell mondani a műtét előtt, biztos, ami biztos. A műtősfiú egy másik, viszonylag új politikai pártnak a tagja, mint akiknek én dolgozom, gratulálunk az eredményekhez. Az anesztes nagyon részletesen elmagyaráz mindent. Amíg a férfiak dolgoznak, lepereg előttem a császármetszésről korábban látott videó.

A gyerekemnek éppen csak az arca látszik ki a csomagból, azt teszik rá az én arcomra, mit lehet így vele kezdeni. Sírok, azt hiszem. Elviszik, mert szülési terv ide vagy oda, minden újszülöttnek legalább 20 percet az inkubátorban kell töltenie, nehogy kihűljön.

Mikor kihozzák, lila és fagyos, de néz. Segítségképp belegyömöszölik a mellemet a szájába.

Később kiderül, hogy apukáját genetikai rendellenességgel riogatta a neonatológus, és megkérte szépen, hogy engem ezzel ne izgassanak.

Egy kedves orvos bekapcsol egy Kardos-Horváth Janó számot, Üdv néked, földlakó, sírok, de azért megkérdezhetett volna. A hasamon homokzsák és néha még nyomogatják is, de fáj.

Hajnalban kitessékelnek zuhanyozni – „Csak nem így akarja fogadni a babáját?” – Két órával az előtt, hogy felkelhettem volna. Öt napig posztspinális fejfájás, szerintem bárki belehalna.

Nem tudom ellátni a gyerekem, a gyerekágyas osztály nem látogatható.

Ötödik nap anyukám belép a megmentő szerepbe és egy 30 fokra fűtött betegszállítóval hazaszállíttat. Két óra múlva elmúlik a fejfájás.

Innentől egy csoda a dolog: tejszag, testközel, vigyorgás. Néha ugyan nem értettem, hogyan került oda az a gyerek, de imádom. És azóta se győzök betelni vele.

H. H.

Ármin beszélget édesanyjával a születéséről > > >