igaz történetek szülésről, születésről

807. nap: Kutacs és Holdvilág

Megjelent: 2012. dec. 20.

Pár hónapja mondom már Fecónak, olvassa el A születés művészetét szülés előtt, mert az fontos. Fél egykor fejezte be. Egy óra után nem sokkal hirtelen az volt az érzésem, kiharapta a burkot! Egy pattanást volt, szóltam Fecónak: „Elment a víz.” „Jó, jó.” ‒ és aludt tovább. Nagyon kellett nevetnem, de a matracot nem akartam tönkretenni. „Hozz légyszi papírvattát!” „Mit? Honnan?” Látszik, kezdők vagyunk a javából. Én már éreztem ezt az emberszagot, de ez most az én kis emberem illata!

Hívtam a Mamát, aki persze az Ibolya szülésénél volt (régóta mondom, az az érzésem, valamiért nem lesz ott végig Ibolyánál ‒ pedig azt hittük, kb. egy hónap van a babáink közt). Lelkiismeret-furdalás, hogy elhívom, amikor ez az egyetlen hely, ahol szeretett volna ott lenni. Még nem jön ‒ mérjek lázat, feküdjek le aludni. 35,4. Kihűltem ‒ mondom Fecónak, majd pár perc múlva már nem látszik reálisnak, hogy aludni fogunk.

Hajat mostam. Ötpercesek. Rosszul mérem az időt? Nem 20?! Aztán 15?! Megállt az órám?! Nem. Ötpercesek. Két óra után újra hívom a Mamát, jöjjön, bocsánat, nyugodtabb lennék. Fél három körül itt volt. Adott puszit. Izgatott volt. Érkeznek a Várva Vártak.

A törzshely a kanapé. Fáj. Mondom is sokszor. Nagyon fáj. Láttam már másoknál, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Álmos vagyok. Ásítozom végig. Én ilyenkor aludni szoktam, nem hajnalig „dorbézolni”!

Totális, teljes bizalom. Sehol egy félsz. Sehol egy békétlen szellő a lakásban. Biztos kezekben vagyunk. A legjobb kezekben. Pedig a mi anya-lánya kapcsolatunkban is benne volt, hogy a másik szobába küldöm, hogy zavarni fog. De a gyerekek várása nagyon sokat változtatott rajtunk. Nem volt kérdés, hogy azt akarom, ő ott legyen. Egyszer ment ki a szobából emlékeim szerint, végtelenségnek tűnt az az idő, már azon gondolkoztam, kikiabálok, hogy AZONNAL jöjjön vissza.

Jön Edina is. Érzem, nem akar beavatkozni, láthatatlanná szeretne válni, nehogy zavarja a családot. Kívül marad, de itt van, annyira, amennyire nekem kell. Ahogy nekem jó, ahogy évek óta érezzük egymás igényeit. Fontos, hogy itt legyen.

Mama becéz. Kiscsillagom. Ez jó. Kád. „Mama, vedd le a láncom, nem lehet vizes a benne lévő fénykép csak azért, mert szülök! Nem szenvedhet kárt semmiképp!!!” Meleg a víz, locsolgatják a hasam. Ez is jó. Illetve semmi nem jó. FÁJ. Nem is olyan rossz dolog az az epidurális ‒ gondolom közben. Milyen jó lenne, ha lenne a Mama táskájában, nem mondjuk el senkinek, becsszóóóóó.

Megint kanapé. Fecó mögöttem. Sok-sok biztatás a fülembe, jéghideg víz, homloktörlés. Érzem, ahogy segít egész testével, rám figyel, koncentrál, segít, sokat segít. Mint egy japán gyárban, mindenki pontosan érzi, tudja, mi a dolga, hol a helye. Szerelnek össze ‒ vagy szét?!

Mama kezét látom ‒ azt az anyai kezet, ami a sütőből rongy nélkül veszi ki a sütis tepsit ‒, kapkodja az ujjait a hasamra készülő tűzforró borogatásról, de hát miért olyan HIDEG?!

A méhszáj fennakad (szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik) ‒ hat kontrakció a matracon. Rettenetes!!! Borzalmas!!! Szörnyű!!! Nem értem, hogy lehet fekve szülni. Próbáltam négykézláb is (láttam otthonszülős filmeken, hogy azt így dívik legtöbbször), nekem az is fájt. De fekve! Elmondhatatlan, természetellenes, rám erőltetett kínzás. De segít.

Vissza a jól bevált kanapéhoz. Sosem lesz vége. Mama szerint igen. Szerinte túl vagyok a nehezén. Én nem hiszem. Csinálja végig, akinek hat ujja van! Gondolatban olvasom az e-mailjeimet. Tényleg megváltozott tudat. Mit keresek én ott, amikor szülnöm kellene?!

„Befordult már?!” „Még nem.” ‒ hangzik a válasz, de mindjárt. És tényleg. Befordul. De hát ez már nem is fáj annyira! Fájásgyenge lennék?! Oxitocin?! Vagy csak a kitolás a tágulás, a tolás pedig már egy más dimenzió? Együttműködünk vele. Érzem, hogy jön! Hogy dolgozik, hogy dolgozunk! Fáj, de ez jó fájdalom. Érzem a fejét, elmondhatatlan. Mama szipog, látja az unokája fejét! Kint van a feje!!! Még egy kontrakció. Kint van a Lényem!!!

Fecó sír és nevet, talán én is, Mama, Edina is. Csak ő nem sír, talán lenne rá oka??? Hiszen a nagymamája fogta először életében. Mama kérdezi: kérem-e. Hát ilyen hülye kérdést! Tudom én, hogy meg szokta kérdezni, de hagyjuk már ezt ‒ IDE VELE!!!

Gyönyörű. Fiú vagy lány? Kit érdekel ‒ minket csak jóval később. Ő körbenéz. Jobbra, balra, föl a Papára, megnézi, hova jött. Jó lesz. Marad. SAMU marad.

De mi a helyzet a testvérrel? Mama folyamatosan mondja: „Edina, hallgassunk szívhangot!” Most izgul. Tudom, miért, de bennem teljes a nyugalom. Jön majd ő is, jól van, érzem. Bízom benne. Állítólag 18 perc telt el Samuval, nekem kettőnek tűnt. Fecó mondta, hogy kimegy vécére.

„Nem, fogd meg, jön a másik!” Elindult, jött, mint egy üstökös. Pattant a burok, két perc alatt kint volt a Lényeg! Ez is gyönyörű! Ő sem sír, csak kicsit krákog. Nyakán volt a zsinór, kap homeopátiás szert, hogy később tudjon garbót hordani, és lehessen belőle barlangász is, ne csak vadakat terelő juhász ‒ egyenlő esélyek. FÜLÖP.

Bemutatom őket. Ő Samu, ő Fülöp. Két kedvenc nevem! ‒ mondja Mama sírva.

Még megszülöm a lepényt. „Ma már többet nem szülök!” ‒ mondom, elég volt egy napra. Mellém fekszenek. Szopnak. Mindkettő bekapja a bal kezén a gyűrűs és a középső ujját. Minden(ki) tökéletes. A legfantasztikusabb utazás életemben.

Nem ketten születtek. Újabb szálak jöttek létre köztünk általuk. Még inkább lett anyukám, szerelmem és barátnőm. Született egy nagymama, egy apa és egy anya. A különbség csak annyi: mi fölsírtunk.

H. D.

Nem én táncolok (Ibolya szülése) > > >
Bába/nagymama mese > > >
Lotti > > >
Maxim > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.