igaz történetek szülésről, születésről

1028. nap: Miért menjek kórházba, ha makkegészséges vagyok? (Kislányom-szépségem, Zoé)

Megjelent: 2013. júl. 29.

Kezdetektől tudtam, hogy szeretnék beavatkozásmentesen szülni, és hogy szeretnék egy kislányt. És el is jött az ideje. Az otthonszülésről a nagyfiam előtt nagyjából azt gondoltam, mint a magyar populáció akkori (és talán mai is) többsége, hogy szép-szép, hogy fontos a szülésélmény, de akkor keressenek egy „rendes” dokit, és ne veszélyeztessék a gyereküket. Aztán szültem, és utána kérdéseim lettek, és olvastam. És újra szültem, kérdéseim még mindig voltak, és olvastam, és beszélgettem más anyukákkal, és azok hatására megint olvastam, neten kutakodtam.

Amikor a lányom létezése a pocakomban bizonyossá vált, egyre erősebbé vált bennem a kétely, hogy azt, amit a szülésem közben és után én szeretnék magunknak, megkaphatjuk-e egy kórházban. Az orvos, akivel a nagyfiamat szültem, közben „felkapott” magánorvos lett, ráadásul már azt is megtapasztaltam, hiába a jó orvos, még akár a jó szülésznő is, a kórház akkor is arról szól, hogy mi, az „okosok” eldöntjük, mi a jó neked. Elvárjuk, hogy hogyan viselkedj, akkor is, ha ennek semmi pozitív hatása nincs senkire, kitesszük a babát olyan hatásoknak, amire esetleg nincs is szüksége.

Ráadásul, a fő kérdés (amit nem értek, hogy előbb miért nem merült föl bennem?), hogy miért menjek kórházba, ha makkegészséges vagyok? A kétségek és kérdések egyre gyűltek, így én is kikötöttem az információs esten. Ahol megtudtam azt is, hogy ellentétben a kórházi világgal, ahol csak akkor ígérnek tisztességes ellátást, ha jó sokat fizetsz (egyébként meg szerencsejáték), itt olyan emberek tanítanak, segítenek, akik a mi anyagi korlátainkra is tekintettel vannak. Az infó hét két gyerek után is bőven tudott új tudással szolgálni, és arra is rádöbbentett, hogy mi mindent lehetett volna másképp csinálni, másképp hagyni a fiúknál. (Azt azóta is sajnálom, hogy Ágival nem tudtam megismerkedni akkor, de úgy gondolom, hogy nagyszerű embereket hozott össze, nagyszerű tudást halmozott fel és osztott meg, és az ő munkája és elhivatottsága ugyanannyira feltétele sokunk háborítatlan szülésének, mint annak a bábáénak, aki éppen a kezünket fogja.)

Az infóhéten még nem voltam benne biztos, hogy melyik utat választom, ugyanakkor megadta azokat a kapaszkodókat, amelyek mentén dönteni tudtam. És megtaláltam azt az embert, akinek a nyugodtsága és válaszai valódi válaszok voltak a zaklatottságomra és kérdéseimre. Szerencsére, a férjemet is sikerült elindítani a kérdések, és ezzel a válaszok (vagy újabb kérdések) felé.

A pocakom egyre gömbölyödött, én egyre kacsásodtam, a hol rendszereződő, hol eltűnő jóslófájások pedig egyre megszokottabb jelenséggé váltak. Talán ennek köszönhető az is, hogy azon a napon sem, amikor a lányunk valóban elindult, nem nekem jutott eszembe, hogy talán szólni kéne a bábánknak, hanem a férjemnek váltak egyre gyanúsabbá az általam kiadott hangok. Aznap reggel kezdődtek az összehúzódások, de én a megelőző napok történései alapján csak reménykedtem benne, hogy talán most nem marad abba. Férjem elvitte a fiúkat oviba, én pedig egyedül maradtam az ágyban, egyedül a házban.

Az oldalamon feküdtem, és minden összehúzódásnál egyre erősebben szorítottam a párna csücskét és a takarót. Egy idő után valószínűleg hangot is adhattam, mert férjem bedugta a fejét a hálóba: „Nem kéne-e hívni a bábát?” „Nem tudom.” „Szerinte ez már az lesz.” „Jó – mondtam –, ha gondolod, hívjad.” Nem sokkal később én hívtam őt, térdelés, térdelésből előre dőlés lett a fekvésből, kellett a keze a derekamra, keresztcsontomra, csípőmre.

Nem sokkal később a bábánk megérkezett, és emlékszem, valami halvány vigyorra, amikor két fájás között megkérdeztem tőle, ugye ez már biztosan az, ugye, szülni fogok? Megkérdezte, hogy megvizsgálhat-e (kérdezte! – nem ukáz kiad, hogy „ide feküdjön föl, és megvizsgálom”), és megvárta a fájás végét, és nem kellett lefeküdnöm hozzá. Hogy mit mondott a vizsgálat után, arra nem emlékszem, csak arra, hogy a férjem elment valamiért (talán vizet forralni?), de nekem kellett a férfiúi két erős keze a csípőmre, és a bábánk szólt neki, hogy jöjjön vissza, most nekem itt van szükségem rá. Kaptam meleg borogatást, de nekem nem esett jól, csak egy hideg vizes rongy az arcomnak, a meleget így mellőztük. Magamban fohászkodtam a hatékony fájásokért, próbáltam erre koncentrálni, amíg fájt, hogy nem baj, hogy fáj, csak hatékony legyen.

Vécére kellett mennem, és nem kellett érte a folyosó túlfelére mennem, és nem sürgetett senki, hogy mit és meddig csinálok ott, csak megkérdezte, hogy mit érzek, meg gondolom, a sziszegés, huhholás és egyéb akusztikus élmények odakintre is jutottak.

A mosdó után már nem jutottam vissza a hálóig, a kanapé elé borulok le. „Sok van még hátra?” „Szeretnéd tudni?” „Igen.” „Akkor megvizsgálnálak. Szabad?”

A méhszáj még peremes, feküdni kellene az oldalamon. A fájások brutálisak. Meghalok, érzem, hogy meghalok. Ezt is mondogatom, mint valami mantrát. A fájások teljesen szabálytalanok, néha egy-két perc(?) szünet, aztán két-három, egymás után összefolyva. Fáj, nagyon fáj, de mégis valahogy ezek a kis rövid szünetek erőt adnak. Még meddig kell várnom? Újabb vizsgálat: a perem még nem tűnt el még hat-nyolc fájást jó lenne, még ötöt, még egy kicsit. Nyomhatsz, ha úgy érzed.

A férjem kezét szorongatom (vagy néha harapom is?) nekifeszülök, és végre érzem azt a semmihez sem hasonlítható szétszakadokérzést, de már tudom, hogy nem szakadok, csak nyomni kell, csak segíteni kell ennek a gyereknek megszületni.

És itt van. Csend, Úristen, „minden rendben vele?” (valami ilyesmit kérdezek). Igen, rendben van, odaadhatom? És itt van, de addigra valami elszakadt bennem, a szívgondokkal született középsőm, a meg nem született harmadik összhatása talán, és egy hónap kell, mire elhiszem, hogy ez az én lányom, és él, és rendben van. Talán nála gyászolom le, amit a meg-nem-születettnél nem tudtam. A bábámmal beszéltünk róla. És ért. És talán most már én is értem magamat.

Amíg ezt írtam, a csodaszép kislányom fölébredt a másik szobában és dumál. Már mondja, hogy „anya”, „apa”, „golyó” és „enyém”, és még tucatnyi egyéb szót, és tudom, hogyha egyszer még eljutok oda, hogy fontosabb lesz egy újabb baba a családunkban, mint bármely felhozható ellenérv, akkor, ha körülmények is megengedik, ő is itthon fog születni. És nem viszik majd el orvosi vizsgálatra órák hosszat, nem kiabál körülöttünk napokig egy tucat idegen, és Apa valóban mellettünk tud lenni a szülés közben (nem kórházi közvetítőként a kórház és a személyzet közt) és nem babrálnak és böknek fölöslegesen. Csak egy dolog lesz más, mint Zoénál. Ide kérem őt rögtön.

H. A.

Első gyermekem > > >
Beni > > >
A meg-nem-született > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.