1004. nap: Királynő voltam (Zoécska születése)

Az utolsó napig tanítottam. Este nyolckor, óra után anyukám felrakott a metróra. Fél kilenckor szálltam le róla. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a metróajtón, éreztem, hogy valami megpattant. Ezt az érzést már átéltem egyszer: három évvel ezelőtt a kisfiam, Lala születése ugyanígy kezdődött. Most biztosan tudtam, hogy megpattant a magzatburok. Lassú léptekkel indultam felfelé, és telefonáltam a férjemnek, jöjjön ki elém a metróhoz kocsival, mert nem bírok hazamenni. Ági szavai csengtek a fülembe, csakúgy, mint három évvel ezelőtt: „Attól, hogy megreped a magzatburok, még nem biztos, hogy egyből megindul a szülés…” Elszörnyedtem a gondolatra (csakúgy, mint három évvel ezelőtt), hogy esetleg napokig, hetekig „sterilen” kellene feküdnöm… Eközben szép lassan felvonszoltam magam a lépcsőn, át az úttesten a szokásos járdaszigetig. Nekitámaszkodtam egy lámpaoszlopnak, nehéz táskámat hagytam kicsúszni a kezemből a földre. Azt gondoltam: „Aki most lát itt engem, biztos azt mondja, na, ez a nő ma szülni fog!” De tudatosan még nem voltam biztos ebben.
Megérkezett az autónk, benne férjem és hároméves kisfiam. Izgatottan, boldogan mosolyogtak, és azt mondták: „Lehet, hogy ma éjjel megszületik a kistesó!” Éreztem, hogy szivárog a magzatvíz. Hazaértünk, hívtuk Ágit. Amikor beszéltünk, már biztos lettem benne, hogy minden rendben lesz. A hangja, hozzáértése megnyugtatott, ugyanakkor rajta is éreztem azt a kellemes izgatottságot, ami a férjemen és a kisfiamon is uralkodott. Előző nap vettünk részt a Várótermi beszélgetésen, ami nagyon meghatározó élmény volt. Valami különleges kapcsolatba kerültünk ott a többi szülőpárral, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Talán a szülésben is segítettek az erejükkel, nagyon ott voltak a gondolataimban. Ágival gyorsan megbeszéltük, hogy Juli nagyon jó lesz bábatársnak még ma éjjelre. Ezek után megnyugodtam. Nagyjából.
A férjemet gyorsan elzavartam az Alma utcába kellékekért, mert persze most is, mint három évvel ezelőtt, tíz nappal későbbre voltam kiírva, tehát jó előrelátóan semmivel nem készültünk még fel. Több telefont is lebonyolítottunk, végül Ági és Juli szerencsésen felajánlották, hogy elhoznak minden szükséges holmit. Kicsit aggódtam, mert nem volt meg az utolsó ultrahang. Keddre voltam kiírva ultrahangra – már amikor a kórházi nőgyógyász megadta az időpontot, felháborodtam: „Olyan későn?! De hiszen akkor én már szülök!” És milyen igazam lett…
Rövid időre valamiért el kellett küldenem a férjemet, már nem emlékszem pontosan, miért. Arra az időre átjött hozzánk az anyukája, akit nagyon szerettem, bár nem szerettem volna, ha részt vesz a szülésen – kicsit aggódtam is, hogy ott akar lenni. De nem, szokásához híven nagyon tapintatos volt: amikor a férjem megjött, egyből hazament. A sógornőm is átjött, hogy tud-e valamit segíteni, nagyon kedves (bár inkább rémült) volt.
Ágiék előtt érkezett meg anyukám és keresztanyukám, szintén Julcsi, ő volt az előre felkért doulám. (A doula fogalmát szintén az első szülésem után értettem meg, amikor a kórházban az egyetlen együtt érző tekintetet a takarító nénitől kaptam.) Julcsi rögtön felmosott, ésszerűen átrendezték a dolgokat, és Anya és a kisfiam felmentek az emeletre aludni.
Amikor Ágiék megérkeztek, tényleg megnyugodtam. A születés két angyala érkezett meg a házunkba. Örök életemben hálás leszek nekik, amiért vigyáztak ránk és segítettek nekünk. Lekapcsolták a villanyokat, gyertyát gyújtottak, és minden szabad volt, ami elősegítette a folyamatot. Királynő voltam, akinek a legfontosabb a megszülető pici babája. Egyre erősebbek voltak a fájdalmak, és hihetetlennek tűnt, hogy egyszer vége lesz. Ági megnyugtatott: „De, vége lesz.” Elhittem neki.
Minden gyönyörűen zajlott, és nagyon hasonlóan a kisfiam születéséhez. A férjem végig mellettem volt, és a legideálisabban segített mindenben. A szülés maga gyors volt és szép. Éjfélre megszületett Zoé Eszter. Ép volt, egészséges és a mi szemünkben gyönyörű. Felsírt, meglepően pici orrocskája volt, és rögtön tudta, hogyan kell szopizni.
Utána még külön meg kellett szülnöm a lepényt. No, ez nem volt az előző szülésnél, ott a lepényhez oxitocint kaptam. Nem gondoltam volna, hogy ez ugyanakkora feladat, mint maga a szülés, de szinte majdnem.
Hihetetlen élmény volt otthon szülni Ágival és Julival, és természetesen a férjemmel és Julcsival. A kisfiam és anyukám végig fent voltak (Lala azóta is emlegeti, hogy olyan hangos voltam, hogy nem tudott elaludni), ébren és a tetőtérben, és lejöttek, amikor megszületett Zoécska.
Nagyon hiányoztak Ágiék, amikor elmentek. „Már?” – kérdeztem.
Szép volt, jó volt, tökéletes volt. Köszönet érte.
P. S.: Érdekes, hogy utána mennyire féltem. Hogy jön az ÁNTSZ, a titkosrendőrség stb. Addig nem voltam nyugodt, míg Laci el nem égette a méhlepényt. Utólag sajnáljuk, hogy nem jutott eszünkbe nekünk is elásni és fát ültetni rá.
Rémálmaim voltak, hogy figyelik a házunkat, hogy fel fognak jelenteni. Tudom, butaság, de talán ez is hozzátartozik a hormonális ingadozáshoz. Most utólag visszagondolva, a kisfiam születése utáni közvetlen időszakban is voltak rémálmaim. Akkor attól féltem, hogy elveszik a metrón, illetve, hogy visszatérek a lumpos szingli életmódhoz, miközben ott van a fiam – akkor a felelősségvállalást kellett feldolgoznom. Most pedig az otthonszülés társadalmi és intézményes kriminalizálása okozta a lelki gyötrelmeimet. Annyi biztos, hogy egy otthonszüléssel szembeni elfogadóbb össztársadalmi hozzáállás sok rettegést megspórolt volna a szülés utáni napokban.
A. K.