igaz történetek szülésről, születésről

1022. nap: Nemtudomka szülése kis doulámmal

1022. nap: Nemtudomka szülése kis doulámmal

Kislányom kétéves volt, amikor megfogant egy következő baba. Valahogy furcsa érzésem volt. Éreztem, amikor megfogant, de nem éreztem úgy, hogy most valóban terhes leszek. Szerettem volna, már nagyon ideje volt, és mégis, úgy éreztem, ez most nem olyan. A fogantatás után nem sokkal Magyarországra utaztunk. A teszt terhességet mutatott, én mégsem éreztem magam terhesnek. Aztán kezdtem elfogadni a dolgot, hát, ha így van, így van. Teltek a hetek, mégsem mondtam el senkinek, annyira nem éreztem.

Aztán körülbelül öthetes terhesen a tesómék bejelentették, hogy babát várnak, hathetes, az egész család boldog volt, hát én is elmondtam ímmel-ámmal, hogy elvileg terhes vagyok én is. Nemsokára indultunk vissza külföldre, így az utolsó Magyarországon töltött napot kihasználtam, és elmentem egy orvosi vizsgálatra. Ott megállapították a terhességet, és ultrahangvizsgálatot javasoltak. Túl akartam esni a dolgon, még mindig úgy éreztem, ebből nem lesz baba.

Az ultrahangon először mosolygósan közölte a kedves vizsgáló (fizetős vizsgálat volt), hogy itt a pici baba, de azután ráfagyott a mosoly, és tovább utalt egy másik helyre, mert komolyabb vizsgálatra volt szükség, biztos, ami biztos. Nem voltam meglepve. Ott elmondta az orvos, hogy a magzat beágyazódott, de nincs szívhang, lehet, hogy azért, mert még túl korai, így aztán pár hét múlva meg kell ismételni az ultrahangvizsgálatot. Nem voltam meglepve, de azért szomorú voltam. Hazafelé sírtam, emlékszem. Másnap elutaztunk.

Három héttel később elmentem a helyi kórházba ultrahangvizsgálatra. Nem volt szívhang. A vizsgálatot végző hölgy nem is mondott semmit, csak hogy másnap menjek vissza éhgyomorral. Nekem kellett utánakérdeznem, hogy miért, mit akar csinálni. Természetesen kaparni.

A délután felindultságban telt, nem akartam visszamenni. Egy barát orvossal konzultáltam, de nem volt megnyugtató az sem, azon a véleményen volt, hogy jobb, ha kiveszik a babát. Lelkileg egyáltalán nem voltam készen erre a dologra, a kislányom még szopott napközben, és most ott kellett volna feküdnöm egy napot és talán egy másnapot, semmi kedvem nem volt hozzá. A tisztogatás pedig egy régi sebre is emlékeztetett, nem, köszönöm.

Aztán valamiért mégis odamentünk másnap reggel, és már nem is emlékszem, miért, talán nem láttam más megoldást. A férjem a kislányommal kint várt. Egy sokkal kedvesebb orvosnő volt, aki, amikor mondtam, hogy ha lehet, nem szeretnék semmilyen beavatkozást, elmondta, hogy lehetséges, hiszen nagyanyáink is így csinálták. Azt mondta, várjak még két hétig, és ha nem jön ki, vegyem be az általa felírt gyógyszert (citotex), és attól majd kijön a magzat. Utána menjek vissza, hogy megnézzék, minden eltávozott-e, vagy mégis kell „tisztítás“.

Kiszaladtam a férjemhez, már attól féltem, elmentek, de jó, megszabadultam innen, most elmehetek, és nem akarok visszajönni soha. Boldogan telt a nap, olyan szabadnak éreztem magam, hogy nem egy szörnyű műtéttel telik, hogy a családommal lehetek együtt. Azt is tudtam, nem megyek vissza!

Aztán elkezdődött a várakozás. Eltelt egy hét, semmi, aztán egy másik, semmi. Gondoltam, akkor még egy hetet ráhúzok, még mindig semmi. Már azért ideges voltam kicsit, és a három hét alatt olvastam sokat spontán vetélésről és a citotexről. Ágit is kérdeztem, azt mondta, ne vegyem be. Kiderült, hogy sokkal gyakrabban fordul elő a vetélés, mint gondoltam, csak erről a nők nem szoktak beszélni. Hirtelen több barátnőm is mesélni kezdett élményeiről.

A citotexről is megtudtam dolgokat, ami mind az ellen szólt, hogy bevegyem. A kislányom meg elég gyakran szopott, és nem akartam abbahagyni. Ha beveszem a gyógyszert, nem szophat legalább egy hétig. Szóval, nem akarom bevenni, jöjjön már ki ez a baba. Na, de hogyan, és egyáltalán, mi vagy ki tartja bent ilyen sokáig? Aztán adtam magamnak egy ultimátumot, hogy ha péntekig nem történik valami, beveszem a gyógyszert. (Már kb. 12 hét telt el a fogantatástól.)

Egy kedves barátnőnk sokat foglalkozik várandósokkal, és amolyan házi boszorkány és homeopata. Elpanaszoltam neki a dolgot, mire átjött péntek reggel beszélgetni. Kérdezte, hogy Padménak elmondtam-e az egészet. Hát úgy valamelyest igen, de inkább csak úgy félig-meddig, hogy van egy baba, meg nincs is… Szóval nem rendesen. A barátnőm azt javasolta, beszéljek Padméval, és váltsam legalább ki a gyógyszert, aztán meglátom.

Ezután Padméval beszéltem. Elmondtam neki egyszerűen, de érthetően a tényeket, hogy most megyünk gyógyszertárba, és veszünk egy bogyót, amit ha beveszek, kijön a baba. Teljesen felfogta. Így már nem volt előtte tabu semmi. (Valószínűleg érezte ő is az elmúlt hetek feszültségét, és most végre világos lett, mi történik.) A gyógyszertárban nem volt citotex, azt mondták, menjek vissza délután ötre. Hazamentünk.

Délután négy óra 15-kor készülődni kezdtem, hogy visszamegyünk a városba. Egyszer csak erős görcs jött rám. Onnantól kezdve gyorsan erősödtek a fájások, egy idő után már csak a vécén ülve, lábamra borulva tudtam létezni. Padme mellettem állt, és amennyire tudtam, próbáltam vele beszélgetni. Mondtam, hogy nagyon fáj, úgy látszik, ki fog jönni a kisbaba most. Kértem, hogy hozza oda a telefonomat a nappaliból. Annyira fájt, hogy felállni sem akartam. Nem akarta odahozni egyedül, így együtt mentünk, és négykézlábra ereszkedve másztam ki a nappalihoz, Padme is utánam, mint két kiskutya. Ez tetszett neki. Visszamásztunk a vécéhez. Megpróbáltam felhívni a férjemet, de nem válaszolt, olyan helyen dolgozott, ahol nincs térerő. Azután néhány barátot is próbáltam hívni, senki nem válaszolt.

Egyre erősebbek voltak a kontrakciók, aztán egyszer csak elkezdett kijönni belőlem, kis véres darabkák estek a vécébe. Padme még mindig mellettem állt. Aztán megunta a dolgot és cicizni akart. Felvettem az ölembe és szopott, amitől még erősebbek voltak a fájások. Éreztem, ahogy tágítanak, a keresztcsontomban sajgott a fájdalom. A méhemben is éreztem, tágultam. Egyre csak jött kifelé belőlem minden, óriási darab véres cafatok…

Közben az volt a jó, hogy Padméval kettesben voltunk, két nő, egy kicsi és egy nagy, és hogy nem féltem, mert már szültem. Ha ez szülés előtt történt volna velem, az elég ijesztő lett volna. De most örültem, és tudtam, hogy mi történik a testemben. Fájt, de tudtam, hogy miért fáj, hogy ez jó, és bíztam a testemben… Mint a szülésnél. Úgy éreztem, mintha egy beavatás lett volna számomra, és ezt megoszthattam Padmével, aki számára ez az egész teljesen természetes volt, és a maga szintjén pontosan értette, hogy mi történik. Ő sem félt, érezte, hogy én rendben vagyok, hogy tudom, mi van a testemmel, és elfogadom, örülök neki.

Már vagy két órája ültem a vécén, amikor megjött a férjem. Éppen jókor, mert éreztem, hányni fogok. Kértem egy vödröt, és nagyot hánytam, ő meg csak nézett, hogy mi van…

Innentől már négyesben (ezt véletlenül írtam, igazából hármasra gondoltam, de ki tudja) voltunk. Padme Ralffal is tudott lenni, és abbahagyta a cicizést, én pedig tovább vajúdtam a vécén, még jó sokáig. Közben besötétedett, ők megvacsoráztak. Aztán végre úgy éreztem, kijött minden, gyengült a fájdalom, vagy talán abba is maradt. Éjjel 11 óra lehetett. Végre lemerészkedtem a vécéről. Nagyon kimerült voltam. A férjem áttámogatott a kanapéra, néhány törülközővel a lábam között, mert még mindig minden csupa vér volt. Végre ledőltem.

Nemsokára megjött a barátunk, a „jó boszorkány”, és hozott levest meg homeopátiát, és mondta, igyak egy kis vörösbort is. Olyan volt, mint közvetlen szülés után lenni, otthon. Elgyengülten feküdtem a kanapén, a fájdalom véget ért, megkönnyebbüléssel, de még szédülten, és kis hiányérzettel (amit azóta is érzek). Kisbaba nem volt, aki bearanyozzon mindent, aki ott piheg valamelyik sarokban egy takaró alatt – benne a jövő. De így is volt valami varázslatos az egészben, olyan meghitt „szüléses hangulat”. Koccintottunk, aztán levest kortyoltam.

Egyszer csak újabb kontrakció jött, és újabb valami távozott belőlem a törülközőbe (ez olyan, mint szülés után a méhlepény megszülése). Kicsit vártunk, aztán a barátnőm meg akarta nézni, mi van velem a törülköző alatt, és akkor láttuk, hogy nagyon véreztem, még és újabb nagy darab jött ki. Vártunk, még egy pár fájás volt, aztán újra csend.

Tanakodtunk, hogy vajon nem kéne-e kórházba menni a sok vérveszteség miatt, én nem akartam, eszem ágában sem volt. Aztán férjem lefektette a lányunkat, aztán barátnőm segített kicsit kimosakodni. Ennyi véres törülköző még sosem volt a házban. Elvitte a mosást, és lefeküdtem két nagy betéttel aludni.

Másnap csak pihentem. Még jó pár napig véreztem, de egyre kevésbé. Valamikor elmentem a kórházba ultrahangra, ahol megnézte a kedves nő (akinek nagyon hálás voltam), hogy nem maradt-e bent semmi, szerencsére nem. Így aztán beavatkozás nélkül túlestünk második „otthonszülésünkön”.

A. J.

Padme > > >
Milo > > >
Milo születése doulaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.