igaz történetek szülésről, születésről

1661. nap: Újabb hétköznapi történet: elvették a lehetőséget (Zali)

1661. nap: Újabb hétköznapi történet: elvették a lehetőséget (Zali)

Lassan kilenc éve történt, mégsem vetettem még soha papírra. Kicsit sajnálom, hogy csak most kezdtem jelentőséget tulajdonítani annak, hogy írjak róla. Más lett volna, ha kilenc éve írok, más, ha néhány évvel ezelőtt, és teljesen másképp látom most az első szülésemet.

Problémamentes, gondtalan várandósság volt az első, fiatal voltam és boldog. A közelben lévő kórház ambulanciájára jártam terhesgondozásra, az orvosomat a várandósság előtt ismertem meg. Természetes volt, hogy vele szülök. Ahogy tudtam, készültem a szülésre és az utána következő időszakra, de valahogy éreztem, hogy amíg nem tapasztalom meg a születés élményét, addig nem fogok tudni teljes mértékben felkészülni.

Két dolog volt fontos számomra: természetes úton, fájdalomcsillapítók nélkül szerettem volna világra hozni a kisbabámat, és nagy vágyam volt, hogy képes legyek anyatejjel táplálni őt. Úgy gondoltam, ez a két dolog kell ahhoz, hogy igazi nővé, anyává érjek. Ez a két dolog megadatott. Örök hála érte. De ma úgy látom, sok mindentől megfosztottak közben.

Tizenhatodikára voltam kiírva, persze semmi jele nem volt annak, hogy a kisfiam érkezni szeretne. Eltelt a kiírt időpont, naponta kellett CTG-re mennem a kórházba, s az orvosom közölte, hogy ha huszadikáig nem történik semmi, akkor be kell feküdnöm. Nem örültem neki, de nem is kérdőjeleztem meg a döntését, elfogadtam, hogy szükség van erre. Hiába az órákig tartó séta és egyéb trükkök, még csak jósló fájásaim sem voltak…

Így huszadikán késő délután megérkeztünk a kórházba, ahol az orvosom ügyelt. Életem legfájdalmasabb vizsgálatán estem át néhány perccel később, de még akkor sem gyanakodtam, azt hittem, ez ennél a terhességi kornál már ilyen. Elmondta, hogy egyujjnyira nyitva van a méhszáj (most már tudom, hogy a vizsgálatnak köszönhetően), és hamarosan megszüljük a kisbabát. A szülőszobára irányított, ahol megtörtént a szokásos előkészítés.

Nem sokkal ezután megérkezett az orvos, aki megrepesztette a burkot. Ezután elkezdődött egy nagyon lassú, egész éjszakán át tartó vajúdásféle, legalábbis én azt hittem…rendszertelen, menstruációszerű görcseim voltak, s mivel egész éjjel talpon voltam, csak arra voltak jók, hogy teljesen kimerüljek hajnalra.

Persze kipróbáltunk mindent, hogy a fájások erősödjenek és rendszeressé váljanak, de a vízben fürdés, injekció sem segítettek, sőt, mintha az egész folyamat leállt volna. Az orvos gyakran bejött és megnézett, törődött velünk.

Hajnaltájt döntött úgy, hogy oxitocinnal gyorsítunk a folyamaton. Ezután elviselhetetlen, összefüggő, ív nélküli fájdalomsorozat következett, aminek hatására végre eljutottunk a kitolás szakaszához.

Természetesen a kórházakban szokásos hanyattfekvő pozícióban buzdítottak a nyomásra, de mivel egyáltalán nem éreztem a tolófájásokat, csak nyomtam ész nélkül, amikor az orvos felszólított. A szemeim bevéreztek, az arcomon pontszerűen pattantak el a kis erek. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de arra emlékszem, hogy az orvos nyomta a hasamat, hogy segítsen.

Aztán végre kicsusszant a babuci, óriási megkönnyebbülés volt. A szokásos procedúra után megkaptam őt, és szopizhattunk. Huszonegyedikén hét óra előtt született Zali, 3060 grammal és 56 cm-rel.

A szülés utáni rendbetételt már nagyon fájdalmasnak éreztem, és nagyon erősen kezdtem vérezni, ami miatt infúziót kaptam.

Akkor maradéktalanul boldog és büszke voltam. Ma végtelenül csalódott.

Úgy érzem, nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy én is a császármetszések riasztóan magas statisztikáit gyarapítsam. Ami miatt akkoriban hálás voltam az orvosomnak, amiatt most dühöt érzek, amit nem tudok megbocsátani. Elvették tőlem a lehetőséget, hogy igazán úgy szüljek, ahogyan képes lehettem volna rá.

S. E.

Zéti > > >
Zádor > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.