igaz történetek szülésről, születésről

1849. nap: Lehet bába, doula nélkül szülni, de nem érdemes (Bíborka születése)

1849. nap: Lehet bába, doula nélkül szülni, de nem érdemes (Bíborka születése)

Első szülésem után teljesen elveszítettem azt a magabiztosságot, amit a szülés előtt magaménak tudtam. Továbbra is éreztem, hogy csak háborítatlanul szeretnék szülni, de azt, hogy kivel és hogyan, már egyáltalán nem tudtam. A bizonytalanság érzete mindennapos volt. Valahogy akartam is tervezni, meg nem is.

A várandósság vége fele egyre többször kezdtem emlegetni a páromnak, hogy egyedül akarok szülni, senkit nem akarok magam mellé, mármint, ami a szaksegítséget illeti. Elfogadta, de mivel tudta, hogy ő nem tud lenni az én támaszom, ajánlotta, hogy hívjak doulát, mondogatta is, hogy a doulára inkább neki van szüksége, mint nekem, sokat jelentene neki, ha nem egyedül kellene mellettem lennie, de én nem foglalkoztam ezzel. Hagytam, hogy történjen minden úgy, ahogy „meg van írva”.

Szombat volt, a nap szokásosan indult, mindenki a feladatai után látott. Még vendégünk is volt, sőt egy szakemberrel az előszobai cipős polc méreteit, elhelyezkedését is megvitattam, ami azóta sem készült el. Én kitakarítottam a ház nagy részét, de mire a konyháig értem, azt mondtam, hogy akkor szusszanok egyet, és majd a délutáni alvás után a konyhát is pontra teszem. Edéd után nagy nehezen sikerült elaltatni a fiamat, én is elaludtam mellette.

Öt óra körül felébredtem, hogy vécére kell mennem. Csendben visszalopóztam az ágyba, de már nem bújtam vissza a takaró alá, hanem ülve maradtam és figyeltem, mintha várnék valamit. Közben a párom belépett az előszobába, mondtam neki, hogy mintha éreznék valamit a derekamban, majd eltelt egy kis idő és megint jött valami, erre azt mondtam Attilának, ha még egy hasonlót érzek, akkor kezdjük mérni az időt és jegyzetelünk. Az első lejegyzett időpont 17.32 volt.

Közben felébredt a fiam. Én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi is az, amit pontosan érzek, mert olyan lehetetlen volt az egész, mert jöttek az „összehúzódások”, a derék-alhasi régió volt érzékenyebb, viszont úgy éreztem, hogy a méhem tónusa nem a legmegfelelőbb, szóval nem voltam biztos abban, hogy ez tutira elindult szülés. Tanakodtunk, mit tegyünk, mindenhol tüzet gyújtani, biztos, ami biztos, de legelőbb fel kellett fújni a fitnesszlabdát, ez nekem eszembe sem jutott, de Attila úgy gondolta, erre is szükség lesz (egyáltalán nem használtam a vajúdás alatt). A fiam is nagy örömmel segített pumpálni, közben jött megint egy hullám, de ekkor már kicsordult a könnyem is, mondtam Attilának, hogy ez erős volt, közben meg arra gondoltam, hogy mennyire megváltozott az érzékelésem, kényesebb lettem talán? Csegével nagyon könnyű vajúdásom volt, amikortól úgy éreztem, hogy a kontrakciók bivaly erősek, és úgy gondoltam, csak akkortól kezdek igazán vajúdni, már kitolásban voltam. Kicsit össze voltam zavarodva, mert azt hittem, hogy most is így lesz, és valahol vártam is, hogy így legyen.

Labdafújás közben eszembe jutott, hogy még lefekvés előtt elindítottam a mosógépet, szaladtam, hogy szedjem ki a holmikat, és az udvaron kiteregettem, közben három kontrakcióm volt, amiket jeleztem Attilának. Bent a házban ránéztem az időpontokra, és három-négy percenként voltak a fájások. Azért írom, hogy fájások, mert amikor rám törtek, intenzíven mozognom kellett ahhoz, hogy ne jajgassak hangosan.

Kiszaladtam a konyhába, mondtam a páromnak, hogy aktív szakaszban vagyok, erre ő kérdte, hogy az mit jelent, én mondtam, hogy tutira szülni fogok, és rohantam be, hogy tegyek ki neki mindent szem elé a szobába, amit az otthonszülésre előkészítettem, mert a párom az a típus, aki néz, de nem lát. Elővettem a pásztortáskateát is és kimentem megint a konyhába, hogy leadjam a rendelést, főzzön le előre egy adagot, legyen mit megigyak szülés után.

Siettem a fürdőbe, mint a szélvész, hogy a kádat készítsem elő, óriási mennyiségű betadint locsoltam el, de aránylag hamar meglettem, és úgy néztem, hogy a víz is kezdett már melegedni. Közben megérkezett a fiam is, kérdi, mit csinálok, én elmagyaráztam, hogy most fog megszületni a tesója, és a kádba fogok mindjárt beülni. Ő is velem akart „fürödni”, és erősködött, hogy hárman is elférünk a kádban, de sikerült megbeszélni vele, hogy most nem jöhet be hozzám, és a kád mellé készítettem egy nagy tálat, amibe külön neki vizet engedtem, levetkőztettem, és már pancsolt is.

Én hamar kibújtam a ruháimból és beleültem a vízbe. Arra vártam, hogy enyhülnek a kínjaim, de alig-alig éreztem enyhülést. Közben Csegének állandóan valami „baja” volt, hol ez kellett, hol az, állandóan elkérte a zuhanyrózsát, aztán amikor vacsoráért kezdett nyávogni, akkor eldurrant az agyam és éreztem, hogy ezt már nem bírom, becsengettem telefonon Attilát, ő a fahordással volt elfoglalva, mert sehol nem voltak feltöltve a fásládák. Kértem, valamit csináljon a gyerekkel, mert q’vára zavar, de hozza már a szívhanghallgatót is, hogy lássam, mi a helyzet odabenn. Döbbenten vettem észre (holott tudhattam volna), hogy a leányzó szívverésének hallgatózási helye alapján nagyon lent van már (a frekvencia oké volt, megnyugodtam).

Félredobtam a cuccot és mondtam, hogy azonnal hozza be a homeopátiás bogyókat és a gyereket tüntesse el. Visszakaptam végre a zuhanyrózsát és most jólesett a meleg víz a hasamra. Már a kádban is erősen ringatóztam, nemsokára visszajött Attila és kérdte, van-e szükségem még valamire, én meg csak annyit tudtam mondani, hogy rosszul vagyok és felálltam. Kérdte, hogy ő ilyenkor mit kell csináljon, én meg kurtán odavágtam, hogy nyissa ki az ablakot, mert jólesne a hideg levegő és kiküldtem.

Kiszálltam a kádból és ráültem a vécére, gondoltam, egyszer már bevált, most is működni fog, de nagyon rosszul voltam, sem a hideg nem esett jól, sem a meleg, sem a vízben nem volt jó, sem szárazon, sem ülve, sem állva nem volt jó, valami elsöprő kínlódás tört rám. Térdre ereszkedtem, a kádra könyököltem, és Jézust emlegettem (előző szüléskor eszembe sem jutott), majd egy oltárit üvöltöttem, erre kint elkezdtek ugatni a kutyák, erre meg bekattant az agyamban, hogy ezt biztos a szomszédok is hallották, és még inkább kínlódtam, egyszerűen úgy éreztem, hogy elvesztem az ép eszemet.

Ösztönösen benyúltam a lábam közé és láttam, hogy friss vér cseppen a tenyerembe egy masszív kontrakció alatt, de már káromkodva üvöltöttem Attilának, hogy jöjjön már be a fürdőbe. Én közben visszaugrottam a kádba, gondoltam, mentsem még, ami menthető, hátha segít ebben a meleg víz, de sajnos már nem sokat segíthetett. Továbbra is ott tartottam a kezem a lábam közt és éreztem, hogy jön a buroksapka és megpattan a burok, ekkor mondtam Attilának, hogy jön a feje. Utólag elmondta, hogy ezt egyáltalán nem hitte el, úgy gondolta, hogy érzéki csalódásom van.

Jött a fejecske is, feltartóztathatatlanul és gyorsan, jóformán nem is nyomtam, csak kiadtam magamból a fájdalmat olyan hangosan, ahogy csak tudtam. Ez volt a szülésem legszebb része, és az egészből úgy gondolom, ez az élmény az, ami miatt megérte itthon szülni, hogy végig a tenyeremben éreztem a fejecskéjét, ahogy pikk-pakk kigördült a gáton. A fej után szinte azonnal jött a teste is, másodpercek alatt kint volt a lányom (vízben térdelve és félig a kád peremére támaszkodva szültem). Ekkor 19.56 volt.

Én azonnal a mellkasomhoz emeltem Bíborkát. Nagyon erőteljesen felsírt, azt hiszem, köhögött és tüsszentett is. Gyönyörű színe volt és azonnal cicire került, de szívott is ám nagyon, úgy éreztem, hogy a vállamat is beszívja. Meg is lett az eredménye, 24 óra múlva már volt tejem.

Próbáltam vizet locsolni rá, hogy ne nagyon fázzon, közben megérkezett a párom a törölközőkkel és a fényképezőgéppel. Én felálltam, hogy jól betakarhassuk a kicsit, és már nem akartam a vízben sem maradni, nagyon véres volt már. Állva fotózkodtunk egy kicsit (közben filmezés volt, amit akkor fel sem fogtam, mert Attila bizonyítékot akart arra az esetre, ha netalán valahol valaki megkérdőjelezné az otthonszülés miatt, hogy a gyerek nem az enyém), de igen keveset lehetett, mert nagyon párás volt a helyiség, és a lencse is állandóan párásodott.

Állva vártam meg az is, hogy hozza a dekubituszlepedőket és a papírvattát is, majd kiszálltam a kádból, és nem tudom miért, de továbbra is állva maradtam, és amíg a párom megint odavolt valamiért, a placenta is megszületett, úgy, hogy azt már a bal kezemmel fogtam szépen és engedtem, hogy saját súlyától ereszkedjen lefelé, mert a jobb kezemben a baba volt.

Ezek után leültem a földre, a lányom továbbra is szopizott, Csege végig mellettem kuporgott. Megvizsgáltam a placentát, minden rendben volt, majd elvágtuk a köldökzsinórt is. A vérzéssel sem volt gond, hála Istennek. Nagyon jól voltam végig, frissnek, könnyűnek éreztem magam.

Attila átvette a kicsit addig, amíg lezuhanyoztam és felöltöztem, majd bevonultunk a szobába. Ott megvizsgáltam tükörrel a gátamat. A látvány nem tetszett, de ez van, másodfokú gátrepedésem volt.

Megigazítottam az ágyat, Bíborka köldökét elláttam, pelenkáztam, felöltöztettem, majd sikerült egyszerre ágyba tenni mindenkit. Sok időt nem vett fel, mert Csege is jól kimerült a nagy esemény miatt. Bíbor meg amúgy is aludt már. Én is melléjük feküdtem és teát kortyolgattam, amit Attila hozott. Sokáig nem tudtam elaludni, és többször is hálát adtam Istennek, hogy sikerült épen, egészségesen világra segítenem a lányomat.

Tanulság: lehet bába, doula nélkül szülni, de nem érdemes! Tervezetten volt segítők nélküli szülés, de úgy gondolom, hogy jobban jártunk volna mindannyian, ha van legalább egy személy, aki intézkedik körülöttem. Én jobban belemerülhettem volna a szülésembe (csak a vajúdással lettem volna elfoglalva és közben nem gondolkodtam volna ezerfele), és talán nem lett volna ekkora gátsérülésem, és a párom is tudott volna támogatni, jelen lenni, mert jóformán mellettem sem volt.

K. E.

Csege > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.