igaz történetek szülésről, születésről

858. nap: Kértem a testemet, biztattam a babámat (Csilla)

Megjelent: 2013. febr. 9.

Az esküvőnk után, egy hónap múlva fogant meg első gyermekünk. Nagyon élveztem a babavárást, jártam jógázni, szülésre felkészítő tanfolyamra, megnéztem kórházakat, szóval, készültem a nagy eseményre, amikor megszületik a gyermekünk. Megtanultam mindenféle vajúdó testhelyzetet, légzőgyakorlatot, hogy majd ezek sokat fognak segíteni a vajúdás és a szülés idején. Érdekes, hogy akkor felmerült az otthonszülés, de Zsolt nem mert belevágni, nélküle pedig elvetettem ezt a lehetőséget. Találtunk egy bababarát kórházban egy helyes doktornőt.

Ebben az időben jöttem rá, hogy csak női személyzettel vagyok hajlandó szülni, és egyáltalán, női orvosnak engedem, hogy megvizsgáljon. Azóta ez az elv nem változott, sőt erősödött, most már a fogorvosom is csak nő lehet. A mai napig nem tudom elfogadni és megérteni, mi keresnivalójuk van számunkra idegen férfiaknak a szülésnél és a nőgyógyászai vizsgálatoknál.

A babavárás ideje alatt készítettünk szüléstervet, az orvossal átbeszéltük. A gátmetszés elkerülésére nyitott volt, ami nekem akkor nagyon fontos volt. Mivel a kórházban volt kád, nagy reményekkel készültem arra, hogy majd kádban vajúdom, összességében háborítatlan kórházi szülésre készültünk Zsolttal.

A baba nevét sokára találtuk meg. Zsolttal mindketten készítettünk listát, de nem tudtuk a listánkat összedolgozni. Hónapokig érleltük a névválasztást, többször újra és újra nekifutottunk. Majd már a várandósság végén egy kellemes tavaszi séta közben egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, mi lenne, ha Csillának hívnánk, Zsolt pedig szinte gondolkodás nélkül rávágta, rendben. Sok év távlatából most már tudom, ekkor sikerült megéreznem, milyen nevet szeretne ez a gyermek magának.

A kiírt időpont utáni napon még elmentem reggel jógázni, igaz, éreztem, valami készülődik. Este 11-kor elfolyt a magzatvíz, Zsolt ekkor már aludt. Felébresztettem, és nagy izgalommal indultunk a kórházba. Megérkezésünkkor még nem voltak érezhető méhösszehúzódásaim, így egy kicsi pihenőszobába kerültünk, és lefeküdtünk aludni.

A kórházról az a képünk alakult ki, hogy rugalmasak és tiszteletben tartják a szülőnő szuverenitását, kívánságait, és értünk vannak (nem pedig fordítva, mintha mi lennénk értük). Szülésznőt sem választottunk, mert azt láttuk, minden szülésznő képviseli azokat az értékeket, amelyek nekünk fontosak, és nincs jelentősége a szülésznőválasztásnak.

Éjjel egykor, félálomban éreztem, hogy elkezdődnek a rendszeres, egyre erősödő fájdalommal járó méhösszehúzódások. Az első időben sokat zuhanyoztam, a víz nagyon jólesett. A kádas szobába nem kerülhettünk be. (Most azt gondolom már, hogy azért, mert nem volt választott szülésznőnk, aki ezt elintézi.)

Valamikor kora hajnalban átköltöztünk az egyik szülőszobára, amit akkor nem találtam barátságosnak: kórházi hangulat és műszerek vettek körül bennünket. Nagyon sokat segített, hogy Zsolt velem volt, nem is volt szükségem senki más jelenlétére. Körülbelül félóránként bejöttek megnézni a szívhangokat, de egyébként nem zaklattak, belső vizsgálat sem volt sok, minden rendben haladt.

Kezdetben próbáltam mindenféle testhelyzetben vajúdni, kipróbáltuk a labdát, no meg amiket tanultunk, de ahogy egyre erősebb volt a fájdalom, már csak állva, Zsoltba kapaszkodva, egyre intenzívebben kiabálva tudtam elviselni. Amiről azt gondolom, hogy nagyon sokat segített, az volt, hogy folyamatosan kértem a testemet, hogy nyisson utat a babának, és a babámat biztattam, legyen erős, segítsen és tartson ki. Éreztem, hogy az intenzív hangkiadás is a testem megnyílását segíti.

Bíztam magamban, a testemben és a természetben, ami jól elrendezte a dolgokat, csak egyszer-egyszer tört rám az érzés, hogy nem bírom. Eszembe sem jutott fájdalomcsillapítást kérni, szedtem a homeopátiás bogyókat, amivel készültünk. Még a vajúdás végén is el tudtam másodpercekre aludni, így nem merültem ki a vajúdás végére sem.

Reggel hét óra körül eltűnt nagyjából a méhszáj, megjött a doktornő is, és nagy buzgalommal tenni-venni kezdtek körülöttem, és örömmel jelezték, hogy szülünk, mindjárt megvan a baba. Felfeküdtem a szülőágyra, mert erre kértek, mást választani nem volt erőm és lehetőségem. Nagyjából ekkor leálltak a fájások, és vártunk. Elég sokáig. Egyébként is be kellett kötni a Streptococcus-fertőzésem miatt az infúziót. És mivel akármeddig nem lehet várni, különben is be volt kötve az infúzió, kaptam egy kis oxitocint. De ez sem hozta meg a várt eredményt. Így elkezdtünk vezényszóra szülni: diktálták az orvos és a szülésznő a tempót, mikor nyomjak, hogyan lélegezzek. Közben a szülésnő masszírozta a gátamat, vagyis, talán jobb szó, nyúzta, ami nagyon fájt, és elvonta ez is a figyelmemet. De arra gondoltam, jobb, mintha vágnak.

Zsolt közben a fejemnél próbált segíteni, gyakran nem is jutott el a személyzet utasítása hozzám, ő közvetítette, valahogy azt jobban meghallottam, amit Zsolt halkan a fülemnél mondott, mint amit a szülésznő, doktor hangosan, kissé pattogva. A tanult légzőgyakorlatokat nem tudtam használni, úgy éreztem, semmi közük nincs ahhoz, ami zajlik bennem.

De előrelépés semmi, így a doktornő elszánta magát arra, hogy könyökkel nyomja ki a babát. Így, a fájdalomtól üvöltve, két óra kínlódás után, kilenc órakor megszületett Csilla. Zsolt sírt örömében, és elvágta a köldökzsinórt. Emlékszem, neki gratuláltak. Majd elkísérte a babát mérésre, én pedig pihegtem.

A gátam kicsit repedt, egy öltéssel összevarrták. A méhlepényre nem vártak sokat, körülbelül negyed óra után kihúzták, majd könyékig felnyúlva, körültapogatták belülről a méhemet. Ez elég sokkszerűen ért, erre egyáltalán nem számítottam, hisz jó volt azt érezni, túl vagyok a nagy fájdalmakon, most már élvezhetem a gyümölcsét, erre – számomra felkészületlenül – újra egy kínt kell kiállni.

No, de ezután másfél órát élvezhettük a babánk társaságát még a szülőszobán.

Első éjszaka szinte semmit nem aludtam, gyönyörködtem a babácskámban, és újra és újra átéltem a szülést. Néztem őt, és arra gondoltam, mennyire vártuk, hogy megláthassuk azt a kis emberkét, akit a pocakomban már ismertem, de látni még nem láthattam soha.

A szülés után nagyon gyorsan felépültem, örültem annak, hogy nem volt gátmetszés. Viszont a kórházban nehézségeim voltak a baba ellátásában, annak ellenére, hogy előtte a szoptatásra is felkészültem, és amit csak lehetett, megtudtam a babagondozásról. Szerencsére a csecsemős nővérek és a kórházi védőnő sokat segítettek, és értettek is hozzá.csilla2

Így négy nap után, amikor hazamentünk, jól működött a szoptatás, Csilla is és én is megtanultuk, hogy kell együttműködnünk. Kifejezetten jólesett az a négy nap a kórházban, mert megfelelő segítséget kaptam, amikor szükségem volt rá, és idilli volt, ahogy egy másik, frissen szült anyukával eltöltöttük az időt, tanultuk a babánkat, a babagondozást, és gyakorlatilag feldolgoztuk a szülésünket a sok-sok beszélgetéssel.

Csilla születése több mint tíz éve volt, ma már gyönyörű nagylány. Nagyon érdeklődő, a világ egész tudását magába szívó gyerek, aki szívesen irányítana mindenkit maga körül.

O. Sz.

Száva > > >
Levente > > >
Zorka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.