igaz történetek szülésről, születésről

456. nap: Három királyfi – Az első

Megjelent: 2012. jan. 4.

Három kisfiú születéséről szól ez a történet és a családunk újjászületéseiről. A születés misztériumáról és a tanulságokról. Az első döbbenetes élmény arról, hogy milyen hatalmas erők léteznek. Arról, hogy nem lehet mindent eltervezni, és nem én irányítom az életem. És arról, hogy mekkora ereje van a gondolataimnak, amivel erősíthetem, de akár gátolhatom is önmagam. Belátni, hogy a gátjaimat nem kívül, hanem belül kell keresnem. És hogy nem érdemes más sorsát élni.

A várva várt első gyermekünk egy januári délutánon született. Otthon indult a szülés, de kórházban fejeződött be, és én ezt sokáig kudarcnak éltem meg. Csak a harmadik szülésem után értettem meg, hogy e nélkül a tapasztalás nélkül talán nem lett volna részem utána még két igazán felemelő szülésélményben. Ez ébresztett fel, és indított el az önismeret útján. Előtte nem volt bátorságom szembenézni önmagammal. Még nem bíztam meg eléggé testemben sem, és az ösztöneim is túlságosan el voltak temetve.

Vidékről utaztunk fel Budapestre, amikor úgy éreztem, hogy megindult a szülés, de még egy hétig, karácsony és újév között laktunk a születésháznak kijelölt lakásban. Emlékszem a koraesti sötétekre, a lámpák fényére, ahogy bevilágítanak az ablakon, és a villamos dübörgésére a ház előtt, és hogy mindennek fahéj íze volt.

Éjfélkor indult. Ági arca, hogy ez még semmi, fürdőkád, forró víz, illatok, jó nagyon, elrévedek, néha bele-belealszom, idő-tér megszűnik, utazom. Egyre jobban fáj, masszírozó kezek, ismeretlenül kedves arcok, alázatos segítők. Becsípődő méhszáj, kegyetlenül fáj, nem jön a baba, fáradok. Már érzem a haját, közel van, én mégis távol, kizökkenek.

Órákat küzdök, küzdünk a kitolással, mire Ági dönt, kórház. Nem akarom, félek. Ő nem jön, higgyem el, nekem jobb lesz. De én nagyon félek a kórháztól, Ági mégis velünk jön.

Folyamatos fájások közt öltözködni, le a lépcsőn két emeletet, közben a lépcsőházban sálat nyomok a számba, hogy nehogy fellármázzam a szomszédokat, elvégre félig illegális a létünk. Kocsiba be, kórház közel, lépcsők megint, folyamatosan fáj, és nem nyomhatok.

Lift, szülőszoba, ügyeletes orvos, durván vizsgál. Oxitocin, semmi.

A doki nem figyel rám, Áginak menőzik, próbál alternatívkodni: „nem kell CTG”, közben alázza Ágit, ő hiába mondja, hogy a baba szívhangjai már otthon sem voltak teljesen jók, ezt ő meg sem hallja. A dokinak a hiúság fontosabb, én félek, mit keresek vidékiként egy vadidegen budapesti kórházban egy vadidegen, ellenszenves dokival, aki letegez, és a fejem fölött kér szikét a szülésznőtől, hogy „sliccoljon”. Üvöltök, hogy nem akarok gátmetszést, a fájások egyre jönnek, a baba sehol. Félek, az egész addigi életem romokban, eltűnt az addigi látszatbiztonságom, itt állok a magam meztelen valójában magam előtt, kiszolgáltatottan. Félek a kórháztól, féltem a testi-lelki épségemet, és most már a gyermekemért is aggódom. Ági a szemével biztat, most olyan, mintha az anyukám lenne. Fájnak a kontrakciók, és fáj, hogy bántják őt.

Tartja a lábam, amikor érkezik a baba. Lassan bújik ki, három-négy fájásra jön ki a feje, a testem ellenáll, görcsös vagyok, iszonyúan feszül a gátam, a doki könyököl a hasamon, a szülésznő pedig ujjával tágítja a már így is túlfeszült gátamat. Felsikítok, és talán meg is rúgom, amikor kirepeszti a legapróbb, ám annál érzékenyebb pontomat, utána enged a gátam, lefelé is reped, és megszületik a kisfiam.

Lila, hatalmas, szép nagyon, odaadják. Aztán csak sír, mintha elpanaszolná, hogy neki sem volt könnyű, sokára néz rám, pislog, gyönyörű. Cicit keres és talál, szopik, szívja erősen.
Nagyon furcsa érzés.

Ági már menne, hajnaltól koraestig velünk volt, én valami köszönetfélét próbálok rebegni, de nem találom a hála szavait. Zavart vagyok, még mindig egyfajta tekintélytisztelettel nézek rá. Tudja? Nem tudja? De az anyukám lett azzal, hogy végigkísért az anyává válásom útján.

Babócámat kérésünkre csak sokára viszik el felöltöztetni, a párom elkíséri, és kikönyörgi, hogy ne kefével sikálják le, hajában még napokig ott maradt a máz.

Miközben varrja a gátsérülésemet a doki, a páromnak egy kacsintással felajánlja a „férjöltést”, mintha ott se lennék, mintha csak egy darab elrepedt anyag lennék. Ki vagyunk szolgáltatva.

Engem ez annyira „megerőszakolt”, hogy három hétig nem tudtam ülni, és „oda” még hosszú hónapokig nem nyúltam, annyira idegen lett a saját intimzónám. Pedig, mint később megtudtam, a gátsérülésem a lehető legenyhébb volt, és a legjobban gyógyuló helyen történt, otthoni gyakorlatban talán meg sem varrták volna.

A lelkem fájt és a megalázás, ami ott ért minket. Az egész negatív szülésélmény kivezetésére kb. egy év kellett, de teljesen csak a második szülés ‒ két és fél év múlva ‒ tudta felülírni.

N. T.

A második >
A harmadik >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.