igaz történetek szülésről, születésről

1848. nap: „Csináljon azt, amit akar, mert eddig is azt csinált, amit akart!” (Csege)

1848. nap: „Csináljon azt, amit akar, mert eddig is azt csinált, amit akart!” (Csege)

Egy történet arról, hogy alapos felkészülés sem tudja kiküszöbölni a váratlan eseményeket.

Az otthonszüléssel már 2002-ben találkoztam (közelről érintve), de komolyan csak 2005-től kezdett érdekelni. Faltam a könyveket. Születés Hetékre jártam, megismertem mindazokat, akik ezen a téren számítanak, beszélgettem, leveleztem velük. A fiam születése előtt két évvel már hordozni tanultam, szóval próbáltam minél felkészültebb lenni a gyermekszülés, babagondozás terén. Tudtam, hogy szülni csakis háborítatlanul érdemes, és meggyőződésem volt, hogy úgy is fogok szülni, tudtam, hogy a testem képes rá, és amit lehet, a magam részéről megteszek ennek érdekében. Rendíthetetlen voltam.

Történt, hogy elsején, kedden, elmentünk a párommal ahhoz a szülész-nőgyógyászhoz, aki a várandósságomat kísérte. Ekkor léptem a 36. hétbe, de én inkább 35-nek számoltam (ő következetesen két héttel többet mondott). Az ultrahangos vizsgálat során fény derült arra, hogy kevés a magzatvíz. Azonnal megírta a beutalót a kórházba ezzel a mondattal: „Ezt a gyereket ki kell venni.”.

Én nem ijedtem meg, még a hüvelyi vizsgálatot is megengedtem neki, bárcsak ne tettem volna, mert azt hittem, hogy kinyomja az agyamat, volt is fejfájásom egész nap (utólag derült ki, hogy megpróbálta betuszkolni az ujját a zárt méhszájon). Amúgy a gyereket 38+4 naposra mérte, ami számomra erős túlzás volt, ezért sem vettem komolyan a beutalását sem, meg a méhszájleletét sem, hisz’ néhány nappal előtte a bába (akit a szüléskísérésre felkértem) másként tapasztalta.

A délelőtt és a délutánunk egy része arra ment rá, hogy keressünk olyan helyet, ahol ultrahanggal újra megnézi egy másik doki a gyereket, hadd legyen egy másik szakvélemény is a kezünkben, de mindenhol zsúfolásig tele voltak, leghamarabbi időpontot egy magánklinikán kaptunk, csütörtökre.

Hívtam a bábámat, akartam hallani az ő véleményét is, de nem igazán bíztatott, de mivel nem hajlottam arra, hogy kórházba menjek, próbált ötleteket adni. El akartam kerülni a kórházba menetelt, mert tudtam, ha egyszer bemegyek, akkor már nem lesz visszaút.

Délután végül is úgy döntöttem, hogy felmegyünk az ambulanciára, tudtam, hogy profi gépeik vannak, flowmetriát is tudnak végezni, akartam tudni, hogy valóban olyan súlyos a helyzet, ahogy azt a dokim lefestette? Két rezidens fogadott, nagyon alaposan megnéztek, már-már zavart, hogy olyan sokat van az érzékelőfej a hasamon. Számoltak, mértek, számoltak, mértek, és valóban kevés a magzatvíz, sőt a pici hólyagjában több vizet találtak, mint a méhemben (ők 36 hetesnek látták a babát).

Mindenképp akarták, hogy a főnök is lásson, M. doktor (akinek egyébként igen jó híre van és én is csak dicsérni tudom mint szakembert) egy jóval érzékenyebb gépen, ezért felmentünk a kilencedikre. Ott is alaposan megnéztek, összesen két orvos és négy rezidens. Már szó szerint idegesített az érzékelőfej, igen hosszasan néztek, nem voltam ehhez szokva. Természetesen románul megvitatták az esetemet a fejem fölött, M. doki sem volt valami jó passzban (ideges volt és úgy kezelt, mint egy idiótát, gondolom, mert már későre járt).

Sajnos alig láthattam a monitort, így csak az orruk alá dünnyögő szakszövegek foszlányait tudtam összeszedni. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy a gyereknek semmiféle malformációja nincs, mindene jól működik, de sajnos a placentáról sem kaptam jó hírt, szerintük még öregebb annál, mint amennyire délelőtt a kezelőorvosom mondta. Az orvos azonnali befekvést és a bébi monitorizálását rendelte el.

Én tiltakoztam, hogy azt nem lehet, hisz nem úgy jöttem, hogy befekszem, amúgy meg mennünk is kellene, mert a legutolsó esti buszt negyed óra múlva lekéssük. Az egyik rezidens príma ötlete volt, hogy fussak le a büfébe és vegyek magamnak pizsamát és papucsot, és el van intézve miden, persze én határozottam nemet mondtam. Mondom, majd holnap reggel jelentkezem az ambulancián a saját cuccaimmal.

M. doki nem akadt ki, viszont a rezidensek megrettentek attól, hogy ilyen könnyen nemet mondok, elkerekedett szemekkel figyeltek a doki háta mögül. Egy utolsó hüvelyi vizsgálat (egy intelligens rezidens, aki bemutatkozott és nagyon finoman vizsgált, alig éreztem, és aki megerősítette a három nappal előbbi bábai vizsgálat eredményét, zárt méhszáj, nincs megrövidülve a méhnyak), papírmunka, méricskélés, majd pirossal alá kellett írnom, hogy visszautasítottam a befekvést.

Nagy rohanás a buszmegállóba, még elcsíptük a buszt. Éjszaka nem alvás, másnap nem mentem be. Egész nap gondolkodtam és próbáltam lazítani, de valahogy nem tudtam megnyugodni. Este elkezdtem pakolászni férjem nagy megdöbbenésére. Elmondtam neki, hogy nem vagyok nyugodt, mert nincs semmiféle gép kéznél, amivel a gyerekem állapotát figyelemmel tudnám követni. Ugyan van egy szívhanghallgatónk, de azt csak a szülők szórakoztatására találták ki. Tettem be egy-két babaholmit, biztos, ami biztos alapon.

Csütörtökön a hajnali busszal bementünk, ismerős rezidens, finom vizsgálat, intelligens hozzáállás, fel a kilencedikre, egyből szülőszobára. Én megrettentem. Az ismerős szülésznőnek (volt csoporttársam) mondtam, hogy nekem semmi keresnivalóm a vajúdóban, én a patológiára kellene menjek. Körbekérdezősködött, telefonálás, és kiderült, mégis a vajúdóban kell maradnom. Totál bepánikoltam. Nekem van még bő egy hónapom, igaz, hogy a pocakbeli állapot nem a legjobb, de akkor is.

Épp hogy elhelyezkedtem a számomra kijelölt ágyon, hívtak is ultrahangra. E. professzor vizsgált néhány rezidenssel és egy csoport diákkal a háta mögött. Mosolyogva vizsgált, sőt nem túlzok, ha azt mondom, hogy örömmel közölte a diákokkal azt, hogy engem biza fel kell vágni, mert ugyan most oxira kötnek, de tuti, hogy nem fogok reagálni rá. Mindezt nekem hátat fordítva csak a diákoknak mondta.

K., a szülésznő elkísért az ágyamig, és nem tudta, hogy mit mondjon nekem. Hozta is az oxis perfúziót, de engem már zokogásban talált, ami nagyon meglepte. Mondta, hogy ezt kívánja a baba állapota, próbáljam elfogadni a műtétet. Mondtam, hogy eszem ágában sincs felvágatni magam, én még több gyereket szeretnék szülni, és úgy bőgtem tovább, mint még soha. Erre a szülésznő azt mondja, hogy ezt le kellene filmezze, mert ők még ilyet nem láttak, hogy valaki ennyire sírjon, hogy császározni akarják, amikor mindenki épp azért sír, hogy műtőbe vigyék.

Még az első nap a folyósón összefutottam egy nagyon kedves, addig virtuális ismerőssel, akit néhány napja császároztak a kisfiával. Megdöbbenve jött oda hozzám, tudta, hogy otthonszülést szerettem volna, és beszélgettünk. Érdekelt, hogy milyen megélni magát a műtétet és milyen műtét után. Fontos volt, hogy elmondja. Amíg csak tudott, mindig jött és szóval tartott, sőt, elhalmozott homeopátiás bogyókkal is (természetes oxitocinnal). Nagyon hálás vagyok neki azokért a pillanatokért, legalább arra a rövid időre is sikerült elterelnie a gondolataimat. Én a párnám alatt tartottam a bogyókat, és suttyomban szedegettem belőle.

Az első nap egyáltalán nem kaptam semmiféle kaját, mondván, hogy nem lehet tudni, mikor jönnek értem, hogy toljanak a műtőbe. A párom egy bent dolgozó srác segítségével becsempésztetett szendvicseket és málnalevélteát. Én egész nap egy fél szeletet tudtam magamba gyömöszölni. Egyszerűen nem adódott olyan alkalom, hogy többet ehessek.

Egész nap monitorizálták a bébimet. Nagyon megnyugtató volt hallani a szívhangokat és látni, hogy a magzatmozgásokra gyorsul a szívverés. Csak éjszakára vették rólam le a gépet, hogy tudjak pihenni, amúgy a két szülésznő nagyon kedves, segítőkész volt végig.

Éjszaka az egész szülészeten egyedül voltam, jöttek a rémesebbnél rémesebb gondolatok, bőgtem, mint egy kisiskolás, hívtam a páromat, muszáj volt beszélnem vele. Egyik pillanatban csődtömegnek éreztem magam (az oxi semmit nem indított el, pedig jártak az agyamra eléggé a rezidensek érdeklődni, hogy „na, van valami?”), másik pillanatban a babámért aggódtam (mi okból nincs magzatvizem, minden rendben van-e a babával, tényleg nincs malformációja? stb.), a harmadikban azon filóztam, hogy hogyan tudnék megszökni a kórházból, szóval rettenetes volt.

Végre eljött a hajnal, vele érkezett két vajúdó is. Reggel gyors vizit, hüvelyi vizsgálat, a helyzet változatlan. Rezidens jön és mondja, hogy nemsokára tolnak a műtőbe (ugye, nem történt semmi az oxi hatására), előkészítenek. Én megragadtam az alkalmat és megkérdeztem, hogy ez a műtét feltétlenül szükséges? Azt válaszolta, hogy majd jön E. prof., és beszéljem meg vele.

Úgy 11 óra fele meg is jelent a kisöreg díszkísérettel (mindenki beöltözve) az ágyamnál és mondta, hogy a baba állapota arra sürget, hogy mielőbb kivegyék a hasamból. Én szépen felültem és mosolyogva közöltem (fogalmam sincs, miért mosolyogtam), hogy ezt a babát természetes úton szeretném világra hozni. A kisöreg kihúzta magát, mély lélegzetet vett, felemelte a fejét, hogy még magasabbnak látszódjék, és otthagyott engem, mint tehén a trágyáját.

A kis rezidens doktornő még egyszer visszajött és annyit mondott, hogy hozzák a következő adag oxit. Ekkor megint „fülön csíptem”, és megkérdeztem, hogy mi lehet az oka annak, hogy csak úgy elfogyott a magzatvizem (nem szivárgott sehol sem). Erre odafordul hozzám, határozottan a szemembe nézett és azt mondta (persze románul), hogy nagyon jól tudja, hogy én is szakmabeli vagyok, tehát tudhatom, hogy ennek több oka is lehet, azzal sarkon fordult és elment.

Már második nap vagyok benn és nem tudok elkapni egy orvost sem, hogy normálisan megbeszéljük a pocakomban uralkodó állapotot. Végre megtudtam, hogy T. doki az ügyeletes. A folyóson siettem utána a perfúziós állvánnyal egyetemben, feltettem sokadszorra is ugyanazt a kérdést, erre a válasz: „Beszélje meg kezelőorvosával.” Basszus, gondoltam, mi van itt? Ezek nem tudnak válaszolni, vagy nem akarnak???

Közben ugye már más volt körülöttem a személyzet is. A két szülésznő megdöbbenve vette tudomásul, hogy mertem visszautasítani egy életmentő császárt, sőt E. professzornak mondtam nemet, látszik, hogy nem tudom, hogy kit utasítottam vissza (dehogynem), nem mindegy, hogy ki csinálja a műtétet, ha már arról van szó. Aztán jött a lelki terror, felelőtlen vagyok, veszélyeztetem a babám életét, nem is tudják, hogy ezt miért csinálom, mikor szakmabeli vagyok, tudhatnám, hogy mivel játszom, oxigénhiányos gyereket akarok-e magamnak stb.

Közben egy gyors vizsgálat, kiderült, hogy kinyíltam egyujjnyira. Olyan nagyon boldog voltam, én úgy örvendtem ennek a haladásnak, mintha már legalább 7 cm-nél tartottam volna. A föld felett jártam örömömben.

Meghozták az ebédet, kaptam egy tányér levest, amit azonnal elfogyasztottam. Napközben beszélgettem telefonon barátokkal, ismerősökkel, mindenki nagyon-nagyon drukkolt. Sokat jelentett a támogatásuk így is. A rezidensek továbbra is kérdezősködtek, hogy jönnek-e a fájások, de annyi nemleges választ kaptak, hogy délutánra már senki nem jött és nem kérdezett semmit. Szedtem tovább a golyócskákat, és amikor csak tudtam, vizualizáltam (elképzeltem, hogy felszedődik szépen a méhnyak és nyílok ki).

Közben jött a mellettem levő ágyra egy lány négyperces fájásokkal, amik szép lassan hétpercesek lettek, és azok is maradtak hosszú ideig.

A fiatalabbik szülésznő próbálta kideríteni, hogy miért nem mentem bele a műtétbe, én elmondtam neki, de mint aki meg sem hallja, annyira futotta tőle, hogy megvetőleg azt mondta, hogy amikor vajúdni fogok, akkor nem ez lesz a véleményem, és akkor majd rimánkodni fogok azért, hogy vágjanak. (A vele való „beszélgetés” során sikerült elfogadnom, hogy ha császár lesz, akkor az lesz, nem fogok kiborulni, és ez után teljesen megnyugodtam, mintha mindent elengedtem volna és belesimultam volna a jelenbe.) Ekkor tudtam felvenni a kapcsolatot a babámal is, egész várandósság alatt nem sikerült, most meg minden ment, mint a karikacsapás. Mikor meséltem neki a közelgő születéséről (hangok, érzetek), akkor éreztem, hogy minden idegszálával rám figyel, megdöbbentő élmény volt.

A legnagyobb szerencsém ezzel a kora délután érkező lánnyal volt, mert mindenki figyelmét lekötötte (T. doktor, az ügyeletes, páciense volt). Ha kellett, ha nem, őt figyelték, teljesen körbevették.

Néha megkérdezték tőlem, hogy hogy érzem magam, van-e fájás, én mondtam, hogy nincs semmi, nem érzek az égvilágon semmit. Délután négy óra volt, amikor T. doki először rátette kezét a pocakomra, megállapította, hogy jó a tónus, aztán annyi. Én közben megtudtam, hogy mit kell érezzek (húzódást, feszülést), no, azt én már jó ideje éreztem, de nem tudtam, hogy az fájás, hisz nekem nem fájt egyáltalán. Ez után akárhányszor rákérdeztek, én mindig azt mondtam, hogy feszülést, keményedést, nyomást érzek, nem fájást.

Nyugodtan sétálgattam állványostól a folyósón, néha leguggoltam, persze az idősebbik szülésznő igyekezett azonnal lábra állítani, merthogy milyen rossz, amit csinálok. Közben elgondolkodtam a történteken, és kezdtem még jobban megnyugodni. Ha valóban olyan rossz lenne a kicsinek odabenn (prímán volt), akkor nem teketóriáznának, nem kísérleteznének oxival, vinnének műteni azonnal.

Valamikor öt és hat között rám kötötték a CTG-t, hogy lám, mi a helyzet, és gyönyörű méhösszehúzódásaim voltak, amin én magam is meglepődtem, tudni illik én végig azt vártam, hogy mikor kezdek olyan hosszasan szenvedni, ahogy már olyan sokszor olyan sok nőnél láttam.

Nemsokára érkezett a fiatal szülésznő és feltekerte a perfúziómat. Kérdem, hogy miért teszi, erre fölényesen azt válaszolta, hogy nem tudok arról, hogy az indított szülések emelkedő cseppszámmal történnek? Én azt mondtam, hogy tudom, csakhogy itt egy kicsit más a helyzet, és vigyázni kellene, nehogy a babám rosszul reagáljon és kapkodós műtét legyen a vége. Nem szólt semmit, elment, közben a kicsimnek a szívfrekvenciája kétszer 98-ra leesett, azt hittem, megőrülök, de megjelent a doki, és azonnal letekerte a perfúziót. Szerencsére csak fél órát volt rajtam a gép, elvitték máshoz.

Közben a lányt már nagyon kínozták, az orvos kézzel tágította, szegény csaj nagyon-nagyon kínlódott.

Nekem sem kellett több, megragadtam az alkalmat és kimentem a vécére, hisz ekkor valóban éreztem fájásokat, és nagyon kellett a csend és nyugalom. A kutya sem figyelt rám, hisz olyan nyugodt, rezzenéstelen arccal csináltam mindent. A vécén nem érdekelt a higiénia, körbeterítettem az ülőkét papírral és leültem. Hőhullámok jöttek, magamra nyitottam az ablakot, és nagyon-nagyon jólesett a hideg levegő, közben a perfúziós állvány rúdjába kapaszkodtam, arcomat rányomtam a hideg vasra, az is jólesett. Most már egyértelműen éreztem, hogy vannak kontrakcióim. Mikor elkezdődött egy hullám, nagyon mélyen és hosszasan be- és kilélegeztem. Ez nagyon sokat segített a fájdalom elviselésében.

Fogalmam sincs, mennyit ülhettem ott, de egyszer csak éreztem, hogy ülve sem jó, és mindjárt végem van, vagyis erős rosszullét tört rám. Hamar szedelőzködtem, hogy még az ágyamig érjek vissza, és ott eldőltem, mint egy zsák krumpli. Közben a másik szobában a csaj megszült. Én oldalamra fordultam és próbáltam betakarózni, mert dideregtem, de nem igazán futotta az energiámból, csak behunytam a szemem, és elöntött egy nagy kontrakciós hullám. Elkezdtem remegni, de úgy, mint még soha (talán még az ágy is pattogott velem). Ekkor már semmi nem volt jó, nem tudtam úgy lélegezni (kontrollálva), ahogy addig.

Odasietett az idősebbik szülésznő, be akart takarni, de előtte rám parancsolt, hogy a remegést hagyjam abba, meg hogy ne feszítsem magam (nem feszítettem). Én nem tudtam abbahagyni, erre még erélyesebben szólt, hogy nyissam ki a szemem és nézzek rá, én nem tettem, mert úgy éreztem, ha megteszem, a folyamat megszakad, kiesek valamiből, amiből most nagyon nem szabad kiesni. Kérdezte, hogy hány percenként vannak a fájások, én ingattam a fejem, hogy nem tudom, erre ő rám parancsolt, hogy fogjak hozzá és mérjem az időt, aztán rám dobta a takarót és azt mondta: „Csináljon azt, amit akar, mert eddig is azt csinált, amit akart!”.

Mikor elment, kezembe vettem a mobilt és megnéztem, hogy hány óra, 20 óra 28 perc de nem volt, mit mérjek, mert egybefolyt minden. Kis idő múlva jött a fiatal szülésznő, kezdte tapogatni a pocakomat, ez nagyon felhergelt, elkaptam a kezét és ellöktem. Oxigént tartott az orrom elé, jólesett. Megjelent az idősebbik is, mondtam neki, hogy úgy tűnik, egypercenként vannak kontrakciók (hogy mondjak valamit), erre ő a hátamra fordított és a lábam közé nézett és egy erős „Doktor úr!” – felkiáltással elrohant. Én akkortól már hangokat adtam ki, nagyon mély hangokat, elcsodálkoztam, hogy mire vagyok képes, minden úgy jött magától, nagyon mélyről, és ahogy a hang feljött a torkomon, úgy éreztem odalenn kellemes feszülést belülről.

Visszajött és parancsolva utasított, hogy menjek át a szülőszobába, másszak fel arra a rohadt „ágyra” szülni (ezek már az én gondolataim voltak). Segítséggel lemásztam az ágyamból, a szülőágyig menet kétszer elkapott az a „nyomhatnék”, de nem én nyomtam, a testem nyomta ki magából a bébit. A két kezemet végig a lábam között tartottam. Közben kitört a pánik, össze-vissza futkorásztak, emlékszem, a szülésznő elkiáltotta magát, hogy még le sem vagyok borotválva, kb. úgy, hogy az is az én hibám.

Közvetlen a szülőágy előtt kapott el egy újabb inger, és akkor már bőgtem, mint egy tehén és begörnyedtem. Elkezdtek csépelni, hogy mit képzelek, odaszülök nekik a földre, meg hogy tudnom kellene, hogy mit kell csináljak, azonnal másszak fel. Én felmásztam arra a rohadt „ágyra” (hogy aszalódjon meg az, aki ezt szülésre kitalálta), azonnal lekötözték a lábamat, de úgy, hogy a bal lábfejem három hétig tapintásra érzékeny volt a kötözés helyén. Borotváltak (szerencsére csak minimálisat, nem volt idő többre), fertőtlenítettek, és éreztem, beszúrják az érzéstelenítőt. Már semmi nem érdekelt, nyomtam a következőt.

Közben az orvos átvergődött a tömegen, ami addigra begyúródott a szobába. Érdekes módon csak ez az egy volt, amitől tartottam, hogy diákok szeme láttára szüljek, de frankón összejött péntek este, hogy nézőközönségem legyen, de már az sem zavart. Szóval a doki átvergődött a diákokon, odabotladozott hozzám, hallgatta a bébit, nem találta a szívhangot, bepánikolt és belekönyökölt a hasamba, gondoltam, kivédem, és megfeszítettem, amennyire csak lehet a hasfalamat, de szerencsére jött a következő tolóinger, és félig felülve nyomtam, persze azonnal lenyomtak, fekve kell szülni, de már éreztem, hogy kicsusszant a drága kicsi magzatom. 20.45 volt ekkor.

Megint feltápászkodtam, de csak a válla felső csücskét láthattam, mert azonnal visszanyomtak, de ekkor már éreztem a placentát is kicsusszanni. A szülésznő ezt mondta: „Óriási ez a placenta!”, épp ezért nagyon sajnálom, hogy egyáltalán nem láthattam. Közben éreztem, hogy jól vérzek és húzódik össze a méhem (az oxit végig engedték folyni).

Ekkor kezdtem felfogni, hogy mi történt, teljesen odavoltam, nem tudtam hova nézzek, a babámat nem láthattam, mert körbevették a neonatológusok és az asszisztensek, körülöttem pedig egy rakat diák, köztük srácok is, így inkább a plafont bámultam.

Egyszer csak megkérdték, hogy mi a neve, én mondtam, hogy Anna. Néztek rám szótlanul, én meg lassan elismétlem még kétszer, hogy jól értsék. Egy rezidens maga előtt elismételte az Annát és gondolkodott, aztán az idős neonatológus felemelte a babámat, mint egy békát, és azt mondta, fiú (2200 g és 49 cm).

Én nem tudtam, hogy meglepetésemben hova legyek, sírtam és nevettem, legfőképp azon, hogy először látom őt ebben a világban. Nem tudtam nevet mondani, ott nem jutott eszembe semmi, de amíg összevarrtak, kitaláltam. Olyan édesen és nyugodtan nézelődött a fiam, olyan szép volt és annyit pillogtatott! Szerencsére az egyik neonatológus rezidens a tenyerével árnyékot tartott neki a nagy fényben. Bebugyolálták és odaadták egy pillanatra nekem, én meg csókolgattam addig, amíg el nem vették.

Nekiláttak varrni, én meg nekiláttam remegni. Úgy remegtem, hogy néztem a saját lábaimat, hogy még jó, hogy le vannak kötözve. Rezidens varrt össze, elég gyorsan. Hamar lekerültem, vittek az ágyamba. Nem szédültem, nem voltam rosszul.

Az ágyszomszédomnak már kivitték a babáját, én is nagyon vártam már Csegét. Hozták is nemsokára, de nagyon hamar vitték is el, hogy rakják inkubátorba, nekem pedig alig volt időm megnézni őt. Szopizni nem akart, csak csendben nézelődött. Próbáltam a csecsemőst rávenni arra, hogy ha sír, hozza ki, de hallani sem akart róla.

Jött az idősebbik szülésznő, és nem felejtette szóvá tenni sérelmét, hogy nem engedelmeskedtem neki, és nem nyitottam ki a szemem, mert majd meglátom, hogy mikor én is szülésznő leszek, milyen rossz érzés lesz, ha nem együttműködő valaki velem. Nagy az Isten állatkertje.

Én prímán voltam. Kérdezték, össze tudok-e pakolni, mondtam, igen, és hamar nekiláttam. Kis idő múlva lekerültem a gyermekágyasokhoz (az ágyszomszédomat is le akarták vinni, de folyton elájult, így csak másnap délután jöhetett le).

Nem tudtam aludni, egyedül voltam a kétágyas szobában. Telefonálgattam, üzeneteket írtam, a szendvicsek közül megettem kettőt, „szomszédoltam”, aztán gondoltam egyet és felmentem a kilencedikre, hogy megnézzem, minden oké-e a babámmal.

Az éjszakások kiakadtak, hogy mit keresek odafent, hogy merészeltem szólás nélkül lelépni (igazuk volt), de megengedték, hogy megnézzem a kincsemet. Édesdeden, az oldalára fordítva aludt az inkubátorban. Reggel hat órakor már hozták is le a babámat, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

A szülésem nem volt nehéz, de a gyermekágy annál nehezebb. Rémes, amikor sajog az ember alfele, sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tud. A gátmetszésem az égvilágon mindenben zavart, jóformán enni sem tudtam. Legszívesebben a torkáig vágnám azt, aki ezt a „jóságos” beavatkozást rutinná tette.

Ami az egészben mégis csodálatos, hogy akár már most szülném a következőt, és őszintén alig várom, hogy beköltözzön a kistesó. Tejecske is van bőven, még másnak is jut.

Ezt a beszámolót szülés után néhány héttel írtam.

K. E.

Bíborka > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.