igaz történetek szülésről, születésről

1469. nap: Megnyílni (az első barna, Bendegúz Márton)

Megjelent: 2014. okt. 13.

Az előzmények

Mindenféle körülmény miatt nem tudtunk a bábával találkozni egy jó ideig. Majd végre meg tudtunk beszélni egy kedd délelőttöt, hogy megismerjük egymást. Mónit választottam bábának, és persze Anita barátnőmet doulának.

A folyamat

Hát a keddi találkozó össze is jött… csak éppen arra keltem, hogy erős fájásaim vannak kb. húszpercenként… majd már csak tízpercenként. Aztán leültem egy pillanatra megpihenni az ágyunkra, és abban a pillanatban elfolyt a magzatvíz… Hívtam Mónit, hogy hát sajnos nem tudok a megbeszélt helyre menni a találkozóra, de szeretettel várom… kedves volt, indult…

A nagyok még itthon voltak, épp indultak suliba. Gyorsan reggeli, szendvics, táska, tiszta ruha stb. Majd kiléptek az ajtón… és azon nyomban elkezdtem ordítani! Mintha mindazt a fájást, ami zajlott bennem, nem is éreztem volna, amíg ott voltak, hisz rájuk kellett figyelni. Majd amint magamra maradtam, elöntött a fájdalom…

Apukával ketten voltunk otthon, segített, amiben tudott. Anita és Móni hamarosan odaértek. Akkor épp Budaörsön laktunk, Anitának nem volt épp közel, de úgy éreztem, ő is eszméletlen gyorsan odaért. Mónit akkor láttam életemben először. Kedves, magas nőnek tűnt, de ebből igazán sokat már nem fogtam fel. Nem voltam már éppen a „szociális” szakaszban… sosem láttam még azelőtt, mégis olyan természetes volt, hogy ott van. Nem türtőztettem magam… még az „idegen” előtt sem… Folyamatosan ordibáltam. Apuka elmondásából tudok párat: „Én ezt nem tudom megcsinálni! Legyen már vége! Csináljatok már valamit! Szedjétek ki belőlem!!!” Nem voltam épp egy befelé figyelős, berelaxált, jógás kismama… tettem-vettem magam, tébláboltam az ágyon, de nem éreztem, hogy történne valami előre vivő. Majd Móni csendes határozottságával leültette Apukát egy székre az ablak mellé – amit korábban behozott –, mondta, hogy üljek az ölébe…

A tetőzés

És hát ez maga volt a csoda. Annyira megnyugtató és biztonságos volt így ülnöm Apukával. Bár továbbra is ordítottam és szétszorongattam Apuka lábait – aki hősiesen tűrte –, de nem sokkal ezután éreztem, hogy jön a baba! Megszületett egy fekete hajú, barna bőrű kisfiú! Az én szőkéim után ez nagyon különleges volt. Ő Bendegúz! (Sosem gondoltam volna, hogy lesz egy Bendegúz nevű fiam, de hát közölte, hogy őt így hívják, és annyira, de annyira szépnek láttam! Ez még most is tart…)

együttÖsszebújtunk az ágyban, és hát az a bizonyos aranyóra csodálatos volt! Nem tudom, mi történt akkor, de az a végtelen nyugalom és szeretet, amit akkor átéltem a kisfiammal, egészen ismeretlen és új volt. Lassan megérkeztek a nagyok, nagyistul, nagybácsistul. Megcsodálták ők is az újszülöttet, még sosem láttak egyórás pici babát (már nem a nagyi), édesek voltak, majd aztán el is mentek.

A ráadás

És ekkor jött a fekete leves. Újabb fájdalmak. De minek? Most már hova? Nem volt elég? A méhösszehúzódások… mondták, hogy a harmadik után lehet, hogy erősebb, mint az első gyerekek után. De, hogy ennyire? Persze ahányszor elkezdett szopizni, annyiszor kezdett el eszméletlenül fájni. Teljes kicseszésnek éltem ezt meg! Végigcsináltunk egy szülést, akkor ez még minek??? Csak annyit tudtam mondogatni, hogy minden rendben lesz, minden rendben lesz… minden rendben lesz…

A tanulság

Így a harmadik gyermek után nem volt kérdés, mi is az a gyermekágy… amit korábban sosem sikerült végigfeküdnöm, most esélyem sem volt felkelni az ágyból hosszabb időre…

Móniék, ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Különleges élmény volt egy teljesen ismeretlen ember előtt ennyire megnyílni…

Cs. D.

Alma > > >
Ámon Dániel > > >
Csanád Máté > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.